Az Aranykor Caro Claire Burke első regénye, amely rövid időn belül New York Times bestseller, valamint az idei nyár egyik legolvasottabb könyve lett, és már a filmadaptáció is készül Anne Hathaway főszereplésével. A social media sötét oldalát felmutató kötet híre Magyarországra is hamar eljutott: ahogy néhány hete megírtuk, már érkezik is a várva várt fordítás Babits Péter jóvoltából.
Ami a történetet illeti: a főhős, Natalie igazi „hagyományos feleség”, aki online is előszeretettel mutogatja álomszerű életét.
A férje sármos farmer, festői szépségű tanyán élnek, és hat gyereket nevelnek. Egy reggel azonban minden a feje tetejére áll: a nő egy másik életben ébred fel, amelyben Instagram-posztok gyártása helyett tűzifát kell cipelnie, ráadásul a korábban kényes férjére sem ismer rá. Vajon mi történhetett?
Caro Claire Burke: Aranykor (részlet)
Ez az utolsó nap abból az életből, amit megálmodtam magamnak.
Szokás szerint két perccel azelőtt keltem, hogy a telefon ébresztett volna. Öt ötvennyolc és ping: felpattant a szemem, készen álltam az újabb napra. Soha nem okozott nehézséget reggelente felkelni. Soha nem használtam a szundigombot, egyetlen egyszer sem. A józanság segít. Nem iszom. A velem született önfegyelemből jócskán kijutott – szerintem ezért is van, hogy nem sok minden okozott gondot az életben, legyen szó az anyaságról, a házaséletről, az üzleti vállalkozásról vagy az Úr szolgálatáról. Mindez csupán feladatsor a számomra, amit nap mint nap meg kell oldanom, méghozzá alkalmas időben és pontos kronológiai sorrendben. Tudom, sokak számára nem könnyű, de számomra gyerekjáték.
Ezért szeret annyira az a sok ismeretlen.
Ezért, meg a vagyon miatt. A pénz határozottan segít.
Tél volt. Január. Hidegfront érkezett a hágón át. A radiátor forró levegőt fújt a hálószobám ablakánál. Odakint halálosan feketéllett az égbolt, és még órákig nem világosodott ki. Farmunk két idahói hegylánc redői közé ékelődött, ami együtt járt azzal, hogy a téli hónapokban kilenc óra tájban láttuk először a napot. A hosszú, kanyargós, murvás földút öt mérföldön át vezetett el hozzánk. Még a repülőgépek se húztak csíkot felettünk.
A sötétben imádott tehenünk, Turbolya távoli bőgését hallgattam.
Már a hangfekvéséből tudtam, hogy a férjem, Caleb épp megfejte. Időben, ahogy kell.
Mielőtt találkoztunk, férjem nem jeleskedett az önfegyelem terén. Öt fiú közül az utolsóként született bele egy kiterjedt amerikai dinasztia fészekaljába. Jeles szenátorok hosszú sorának utolsó tagjaként apja épp most szállt újra ringbe az elnöki posztért (három az igazság!), míg háztartásbeli anyja élete túlnyomó részét a chardonnay kortyolgatásával töltötte. Együttes erővel – az atyai érdektelenség és az anyai túlféltés halálos elegyeként – puhány, elkényeztetett, kis kedves fiúvá nevelték Calebet, ám az egyetlen, ami még az istenadta tehetségnél is fontosabb, az a hajlandóság önmagunk jobbítására.
A férjem pedig, az emberem, mindent elkövetett ezért.
S hogy ki vagyok én?
Makulátlan keresztény nő. Az imádni való amerikai álomfeleség, egyenest a nemzet legmélyebb és legsötétebb fantáziáiból. Az anya, akivé minden nő válni akar; a feleség, akihez esténként minden férfi hazatérne. Mint az apáca egy pornófilmben: nem tudom, hogy jött össze mindez, de Isten a tanúm rá, működik.
A nevem Natalie Heller Mills, és tökélyre vittem a lét művészetét.
Miközben Turbolya már-már emberi hangot adott önfeledt élvezetének (a neten néha azzal viccelődtem, hogy a férjem szeretőjének valódi tőgyei vannak, haha), a szüneteket kitöltötte a távoli tyúkólból ideszűrődő kotkodácsolás, a meditatív kotkotkotkot, farmunk szüntelen háttérzaja. Imádtam a tyúkjainkat. Háziasítottuk őket, akár a kutyákat, ártalmatlanabbak lettek a totyogó kisgyerekeknél. Néha kimentem az ólba csak azért, hogy kicsit köztük ücsörögjek. Szerettem selymes nyakukat cirógatni és hagyni, hogy a tenyeremből csipegessék fel a magot.
Nemsokára úgyis levágjuk őket. A sötétben összefutott a nyál a számban. Újabban folyton tanyasi húslevesre sóvárogtam.
Ha csak egyszer megfőzöd, többé nem fűlik már a fogad a boltihoz.
Hálószobám ajtajának résén át kisfiúkacagás bugyogott át. A gyerekek odalent reggeliztek. Ha behunytam a szemem, éreztem a házam ritmusát, akár egy szívdobogást. Louise dadus – Isten ajándéka a családunknak – a tűzhelynél sütögette a palacsintákat. Shannon producer – a jobbkezem – a mosogatónál állt és előkészítette a videófelszerelést a hosszú munkanapra. Stetson és Samuel – az én fess fiaim – az asztalnál ültek és kerge örömmel huzigálták, lökdösték egymást. Clementine – a legidősebb, a lányom, aki anyává tett – az asztalfőn ült, s fittyet hányva a testvéreire, békésen olvasott. Aimee dadus – a másodpilóta – a ház távoli csücskeiben keltegette a kicsiket: puszit nyomott álmos szemükre, gyengéden ösztökélte őket az új nap kezdésére. A konyhába vitte és Louise dadusra bízta az egyiket, mielőtt visszament a másikért.
Behunytam a szemem és hálát adtam Istennek mindazért, amit Neki köszönhettem.
Köszönöm, Atyám, Calebet. Köszönöm az Örökséget. Köszönöm Clementine-t, Samuelt, Stetsont, Jessát, Junebugot és a kis angyalt, akinek még nem adtunk nevet.
Kezem ösztönösen a hasamra siklott, megpihent domborodó ívén. Harminckét évesen a hatodik hónapban jártam a hatodik gyermekünkkel. Eddig ez volt a legkönnyebb terhességem, bár egyik terhességem során sem adódtak komplikációk. Anyának születtem. Sosem éreztem magam közelebb Őhozzá, mint mikor azt a feladatot bízta rám, hogy világra hozzak egy új teremtést.
(Érted már, hová akarok kilyukadni? Mit értek tökély alatt?)
Kislányom lassan oldalára fordult a tenyerem alatt.
Az én kis sellőm. Mennyire szerettem.
Köszönöm, Uram, hogy vigyázol a jószágainkra, és köszönöm, hogy Instagram-követőink száma ezen a héten átlépte az ötmilliót. Már csak néhány lélek választ el minket attól, Uram, hogy a YouTube-on is meglegyen az egymillió. Egyedül a Te akaratodból és a Te kegyelmedből érhetek el ennyi szívet és lelket. A Te nevedben terjesztem köztük a Te igazságod.
Kisebb rosszullét söpört át rajtam, és szenvedtem, amíg tovább nem vonult az árnyék. Néha szó szerint szédelegtem a tökéletes életem miatt, és amiért ilyen tökéletesen megéltem.
Telefonom méltatlankodva életre kelt az éjjeliszekrényen. Kinyújtottam a kezem, és lenémítottam, azután ledobtam magamról a takarót és felkeltem.
Nem mindig számíthattunk ennyi segítségre.
Az első néhány évben nem volt más, csak mi, a kölykök és a farm. Mikor várandós lettem a negyedikkel, felvettük Louise dadust. Mikor várandós lettem az ötödikkel, felvettük Aimee dadust, majd nem sokkal később Shannon producert. Egyelőre ennyi segédlettel könnyedén elboldogultunk. Ez tette lehetővé számomra, hogy a nap különböző időszakaiban kedvem szerint jelen lehessek a gyerekeim és a követőim életében. Ilyen az, mikor valaki egyszerre anya, feleség és influenszer: mintha három kisbabát szoptatnánk egyszerre. Vagy három szeretőt csábítgatnánk.
Miért nem láthatjuk soha a segítőket, akik a színfalak mögött dolgoznak?
„Az alkalmazottjainkra családtagokként tekintünk, ezért mindent elkövetünk a magánéletük védelmében. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha a közösségi médiás tevékenységem bármilyen káros következménnyel járna rájuk nézve.”
Mikor a konyhába léptem, Shannon producer a sarokban állítgatta a kameraállványt. Négy idősebb gyermekem az asztalnál reggelizett, mind a négy vastag gyapjúpulóverben. Louise dadus a három és fél éves Jessának segített, narancslevet töltött a poharába.
– Én is meg tudom csinálni – nyafogott Jessa.
Louise dadus, aki egyben a gyerekek házi tanítójaként is szolgált, megértően bólogatott.
– Tudom, hogy meg tudod. Nézzenek csak oda, milyen szépen csinálod! Teljesen egyedül! Okos nagylány vagy.
Jessa elvigyorodott, és önállóságának szóbeli deklarációja elfeledtette vele, hogy Louise dadus egyetlen pillanatra sem eresztette el a poharat.
– Okos nagylány – visszhangozta. Louise dadus megbillentette a poharat, és a kislányom mohón inni kezdett. Helyeslő tekintettel néztem, ahogy a rostos pép lecsorgott az állán. Házilag készítettük a narancslevet.
A héten kerül ki egy videó arról, hogyan.
– Jó reggelt! – köszöntöttem őket. Öt fej pördült felém. Jó reggelt, mami, csicsergett a kórus.
Megkerültem az asztalt, hogy megpusziljak minden rózsás arcot és felborzoljak minden tökéletes gyerekfrizurát. Az összes gyermekem haját engedtem hosszúra nőni, még a fiúkét is. A lányok éppúgy festettek, mint én: szeplős, keskeny arc, földfekete haj, kimért, komolyságot sejtető arckifejezés. Rosszabb pillanatainkban bármelyikünk megidézhetett egy éhségsztrájkoló tizenhatodik századi vértanút. A fiúk ezzel szemben mind Calebre ütöttek: rózsás ajkak, sugárzó mosoly. Ha egy bandába verődtek (mint oly sokszor; a fiúk imádták Calebet), politikustriót juttattak eszembe, amint megcsókolásra váró kisdedek után fürkészik a tömeget.
Nemigen foglalkoztattak a gyerekek különbözőségei.
Fiúk és lányok mind hasonlóan beszéltek, hasonlóan nevettek. Semleges színek szivárványát viselték magukon. Terebélyesedő családfánk új ágai több mint egy évtizede egyforma olajzölden, cserbarnán és okkersárgán sarjadtak.
Elképesztő, milyen soká bírja a jó minőségű pamut.
Két fiamhoz, Stetsonhoz és Samuelhez léptem. A nyolcéves Stetson egy teljes évvel megelőzte Samuelt, múlt nyáron a fiúk mégis egyforma magasra nyúltak, még a súlyuk is egyezett. Vállig érő hajukkal, s ahogy a maguk egyforma esetlenségével végeztek mindent – futást, játékot, házimunkát, az étel belapátolását –, idomított pónipárra emlékeztettek.
Fejükön pihentettem a kezem, míg kisfiús buzgalommal falták a gabonapelyhet, állkapcsuk elszabadult cséplőgépként őrölt a tenyerem alatt.
– Mi a mai program, fiúk?
– Új karámot építünk Turbolyának – felelte teli szájjal Stetson.
– Hmm – gondolkodtam el. – Ez nagyon fontos. A papának jól fog jönni a segítség.
– Papa azt mondta, használhatom a szögbelövőt.
Samuel meglökte Stetsont, ezzel kivert a kezéből egy kanálnyi gabonapelyhet, ami zörögve szóródott szét a padlón.
– Most én jövök a szögbelövővel!
– Mindketten használhatjátok – nyugtattam meg őket. – Louise dadus…?
Bólintott, letörölgette a narancslé pépjét Jessa arcáról és álláról, majd sietett feltakarítani a rendetlenséget.
Sokan nem akarták elhinni, hogy a kisbabáim olyan engedelmesek, amilyennek online látják őket.
Nem létezik, hogy ilyenek a való életben is!!!, írták a Fúriák. (Calebbel így hívtuk őket. Fúriáknak.) Amire azt válaszoltam, hogy minden gyermek más és más. Egy anya legfőbb feladata megóvni a gyermekeit a világtól. Semmi szükség rá, hogy valami manhattani szipirtyó lássa, milyen durva tud lenni Samuel a testvérével (sőt néha a lánytestvéreivel), vagy mekkora hisztit képes kiverni Stetson számtanórán (imádtam a fiút, de a Jóisten nem sok észt csepegtetett a fejébe). Ha a Fúriák tudomást szereznének a gyermekeim hiányosságairól, elöntené őket a vérszomj. Meg egy világ omlana össze bennük. Persze nem tudatosult bennünk, de ugyanúgy rám szorultak, mint én rájuk. Szimbiotikus kapcsolatban álltunk. Cápaként úszkáltam ötmillió apróhal között, akik a hasamról csipegették fel a tápanyagot.
Kis idióták. Hogy fenték rám a foguk. Nem is sejtették, hogy én tartom őket életben.
Fotó: (c) Riley Haakon/Libri
