Jonathan Haidt (korábbi, A szorongó nemzedék című könyvéből itt mutattunk részletet) amerikai szociálpszichológus új könyve talán nem is érkezhetett volna jobbkor: amikor azt érezzük, hogy áthidalhatatlan szakadék választ el bennünket a másiktól, nem árt az erkölcsi gondolkodásunk mögé néznünk. Hogyan alkotunk morális ítéletet? Mi kell ahhoz, hogy hajlandóak legyünk mások álláspontját is figyelembe venni? Ha te is vitatkoztál már másokkal politika vagy vallás miatt, ezt a könyvet nem érdemes kihagynod. Olvass bele A morális tudat című kötetbe!
Jonathan Haidt: A morális tudat – Miért olyan megosztó a politika és a vallás? (részlet)
1.
Honnan ered a morál?
Lássunk egy rövid történetet. Elolvasása után tartsunk szünetet, és döntsük el, hogy a történetben szereplő személyek követtek-e el olyasmit, ami erkölcsileg helytelen.
Egy család kutyáját halálra gázolta egy autó a házuk előtt. Úgy hallották, hogy a kutyahús finom, ezért feldarabolták a kutya testét, megfőzték és megették vacsorára. Senki sem látta, hogy ezt tették.
A tanulmányaim során megismert legtöbb jól képzett emberhez hasonlóan valószínűleg először undort érzünk, de habozunk, mielőtt kimondanánk, hogy a család vétett az erkölcs ellen. Hiszen a kutya már elpusztult, tehát nem bántották, igaz? És az ő kutyájuk volt, tehát joguk volt azt csinálni a tetemmel, amit akartak, nem? Ha rávennének bennünket, hogy ítéletet fogalmazzunk meg, valószínűleg árnyaltan válaszolnánk, valami ilyesmit: „Nos, szerintem ez undorító, és azt hiszem, el kellett volna temetniük a kutyát, de nem mondanám, hogy erkölcsileg helytelen.”
Rendben, akkor lássunk egy nagyobb kihívást jelentő történetet:
Egy férfi hetente egyszer elmegy a szupermarketbe, és vesz egy csirkét. Ám mielőtt elkészítené, szexel vele. Aztán megfőzi és megeszi.
Most sem árt senkinek, nem szerez róla tudomást senki, és a kutyaevő családhoz hasonlóan ez is felfogható egyfajta újrahasznosításnak – ahogyan arra egyes kísérleti személyek rámutattak –, a természeti erőforrások hatékony felhasználásának. De most sokkal erősebb az undor, a tett pedig egyszerűen… megalázó. Ez azt jelenti, hogy az illető vétett? Tanult és politikailag liberális nyugatiként valószínűleg most is árnyalt választ adunk, amelyben elismerjük a férfi jogát, hogy azt tegyen, amit akar, mindaddig, amíg nem árt vele senkinek.
Nem liberális, esetleg libertárius nyugatiként viszont valószínűleg helytelennek tartjuk – erkölcsileg helytelennek –, ha valaki szexel egy csirketetemmel, majd megeszi. Ebben az esetben számunkra – ahogy a bolygó legtöbb lakója számára – az erkölcs tágabban értelmezett fogalom. Egyes cselekedetek helytelenek, még akkor is, ha nem okoznak kárt senkinek. Ha felismerjük az egyszerű tényt, hogy az erkölcs világszerte különböző, sőt még az egyes társadalmakon belül is az, megtettük az első lépést morális tudatunk megértéséhez.
A következő lépés, hogy megértsük, honnan származnak ezek az erkölcsök.
Az erkölcs eredete (első ránézésre)
Filozófiát tanultam az egyetemen, abban a reményben, hogy rájövök az élet értelmére. Miután túl sok Woody Allen-filmet láttam, az a téves benyomásom támadt, hogy a filozófia ebben sokat segítene.1 Ugyanakkor részt vettem néhány pszichológiai kurzuson is, amelyeket nagyon élveztem, ezért ebben az irányban folytattam a tanulmányaimat. 1987-ben felvételt nyertem a Pennsylvaniai Egyetem pszichológia mesterképzésére. Volt egy homályos tervem, hogy a humor lélektanával kapcsolatos kísérleteket fogok végezni. Úgy gondoltam, ha a kutatásaim során kabarészínházakban lóghatok, az szórakoztató lesz.
Egy héttel azután, hogy megérkeztem Philadelphiába, leültem beszélgetni Jonathan Baron professzorral, aki azt tanulmányozta, miképpen gondolkodnak és döntenek az emberek. Minimális pszichológiai ismereteim ellenére izgalmas párbeszédet folytattunk az etikáról. Baron kerek perec megkérdezte tőlem: „Különbözik egyáltalán a morális gondolkodás a gondolkodás más típusaitól?” Azt válaszoltam, hogy az erkölcsi kérdésekről való gondolkodás (például arról, hogy helytelen-e az abortusz) eltér a más kérdésekről való gondolkodástól (például arról, hogy hová menjünk ma este vacsorázni). Sokkal nagyobb szükség van ugyanis arra, hogy érvekkel tudjuk alátámasztani a morális ítéleteinket mások számára. Baron fellelkesülten válaszolt, és a továbbiakban megvitattuk, milyen módokon hasonlíthatjuk össze a morális gondolkodást másfajta gondolkodásmódokkal kísérleteken keresztül. Másnap felbátorodtam, és felkértem őt mentoromnak, ezzel pedig belevágtam morálpszichológiai tanulmányaimba.
1987-ben a morálpszichológia a fejlődéslélektanhoz tartozott.
A kutatók többek között olyan kérdésekre összpontosítottak, hogy miként fejlődik a gyermek gondolkodása a szabályokról, különösen a játékszabályokról. A kutatás mögött meghúzódó nagy kérdés az volt, hogy miképpen különböztetik meg a gyerekek a jót a rossztól? Honnan ered a morál?
Erre a kérdésre két kézenfekvő válasz adható: hogy velünk született, illetve hogy a nevelés következménye. Aki szerint velünk született, az nativista: úgy véli, hogy az erkölcsi tudás az elménkben eleve megvan. Előre be van táplálva: Isten írta a szívünkbe (ahogy a Biblia mondja), vagy az evolúció során kifejlődött morális érzelmeinkben rejlik (ahogy Darwin magyarázta).2
Az empirista gondolkodás szerint ugyanakkor az erkölcsi tudás a nevelésből ered:3 a gyerekek születésükkor az üres papírlaphoz hasonlók (ahogy John Locke vallotta).4 Ha az erkölcs világszerte és az idők során változik, akkor hogyan is lehetne velünk született? Bármilyen is lesz felnőttként az erkölcsi érzékünk, az a gyermekkori tanulás és tapasztalatok eredménye: és többek között úgy tettünk szert rá, hogy a felnőttek elmondták nekünk, mi a helyes és mi a helytelen. (Az empirikus jelentése: ’megfigyelésből vagy tapasztalatból eredő’.)
Ez azonban hamis dilemma. 1987-ben a morálpszichológiai kutatások középpontjába a harmadik lehetséges válasz került: a racionalizmus, amely szerint a gyerekek maguk találják ki az erkölcsöt. Jean Piaget, minden idők legnagyobb fejlődéspszichológusa zoológusként kezdte pályafutását – puhatestűek és rovarok tanulmányozásával – szülőhazájában, Svájcban. Lenyűgözték az egyes fejlődési szakaszok, amelyeken az állatok keresztülmentek, miközben – mondjuk – hernyókból pillangókká változtak. Később, amikor figyelme a gyerekek felé fordult, magával hozta ezt az érdeklődést. Elsősorban azt szerette volna megtudni, hogy a felnőtt gondolkodás rendkívüli kifinomultsága – a kognitív pillangó – hogyan alakul ki a kisgyermek korlátozott hernyóképességeiből.
Piaget a gyerekek által elkövetett tévedésekre összpontosított. Vizet öntött például két egyforma pohárba, és megkérte a gyerekeket, mondják meg, hogy a poharakban ugyanannyi víz van-e. (Igen.) Ezután az egyik tartalmát egy magas, keskeny pohárba öntötte át, és azt kérte, hogy hasonlítsák össze az új pohár tartalmát a másikkal. A hat-hét évnél fiatalabb gyerekek általában azt mondják, hogy a magas, keskeny pohárban most több víz van, mert a víz szintje abban magasabb. Nem értették meg, hogy a teljes vízmennyiség változatlan marad, amikor az egyik pohárból a másikba kerül. Piaget azt is megállapította, hogy a felnőttek feleslegesen próbálják megmagyarázni nekik a mennyiség változatlanságát, mert csak akkor értik meg, amikor elérik azt a kort (és kognitív érettséget), amikor az elméjük készen áll rá. Ha pedig készen áll, maguktól is rájönnek, ha poharakkal és vízzel játszanak.
Más szóval, a térfogat változatlanságának megértése nem velünk született, és nem is a felnőttektől tanult.
A gyerekek maguktól jönnek rá, de csak akkor, ha az elméjük már készen áll és megszerzik a megfelelő tapasztalatokat.
Piaget a kognitív fejlődés modelljét alkalmazta a gyermekek morális gondolkodásának vizsgálatára is.5 Négykézláb ereszkedett, hogy üveggolyókkal játsszon a kicsikkel, és néha – ostobának tettetve magát – szándékosan megszegte a szabályokat. A gyerekek reagáltak a hibáira, és ezzel megmutatták, hogy egyre inkább képesek tiszteletben tartani, illetve megváltoztatni a szabályokat, kivárni amíg rájuk kerül a sor, és megoldani a vitákat. Ez a gyarapodó tudás egymást követő szakaszokban jelentkezett, ahogyan a gyerekek kognitív képességei egyre érettebbek lettek.
Piaget szerint a gyerekek erkölcsi felfogása úgy alakul ki, ahogyan a vizespoharak kérdésének megértése: nem mondhatjuk, hogy veleszületett, és azt sem, hogy a gyerekek közvetlenül a felnőttektől tanulják.6 Ehelyett önmaguk alkotják meg, miközben egymással játszanak. A játék során kivárni, hogy sorra kerüljenek, éppen olyan, mintha vizet öntögetnénk egyik pohárból a másikba. Bármilyen gyakran csinálják is ezt egy háromévessel, egyszerűen még nem áll készen a játékszabály fogalmának megértésére,7 mint ahogyan a térfogat megmaradását sem tudja megérteni. Öt-hat éves korban viszont a játékok, a viták és feladatok közös megoldása bármely felnőtt prédikációjánál sokkal hatékonyabban segíti őket abban, hogy betartsák a szabályokat.
A pszichológiában tehát a racionalizmus központi gondolata szerint úgy alakul ki a racionalitásunk, ahogyan a hernyó pillangóvá fejlődik. Ha a hernyó elég levelet eszik, (végül) szárnyakat növeszt. És ha a gyermek elég tapasztalatot szerez annak kivárásában, hogy rá kerüljön a sor a játékban, gyakorolja az osztozkodást és a játszótéren érvényes szabályokat, akkor (végül) erkölcsi lény lesz, aki képes arra, hogy racionális képességeit egyre nehezebb problémák megoldására használja. A racionalitás a természetünkhöz tartozik, a megfelelő erkölcsi gondolkodás pedig a fejlődés végpontja.
A racionalizmus filozófiai irányzatának hosszú és összetett története van. Ebben a könyvben a racionalista kifejezés mindazokra vonatkozik, akik úgy vélik, a gondolkodás a legfontosabb és legmegbízhatóbb módja az erkölcsi tudás megszerzésének.8
Piaget elgondolásait Lawrence Kohlberg terjesztette ki, aki az 1960-as években két kulcsfontosságú újítással forradalmasította az erkölcsi fejlődés tanulmányozását.9 Először is kidolgozott egy módszert Piaget azon megfigyelésének számszerűsítésére, hogy a gyerekek erkölcsi gondolkodása idővel megváltozik. Erkölcsi dilemmákat fogalmazott meg, amelyeket különböző korú gyerekek elé tárt, válaszaikat pedig rögzítette és kódolta. Például egy Heinz nevű férfi betörjön-e egy gyógyszertárba, hogy elvegyen egy gyógyszert, amely megmentheti haldokló feleségét? Egy Louise nevű lány elárulja-e az anyjának, hogy a húga hazudott neki? Nem az volt a lényeg, hogy a gyerekek igent vagy nemet mondtak, hanem hogy milyen érvekkel támasztották alá a válaszaikat.
Kohlberg felismerte, hogy a gyerekek társas világra vonatkozó gondolkodásában hatfokozatú fejlődés mutatkozik, és ez a fejlődés jól illeszkedik a Piaget által felfedezett fizikai világgal kapcsolatos gondolkodás fejlődéséhez.
A kisgyerekek külső sajátosságok alapján ítélték meg a jót és a rosszat, például, hogy megbüntettek-e valakit egy cselekedetéért.
(Ha egy felnőtt szabott ki büntetést, akkor a tettet hibásnak tartották.) Kohlberg az első két szakaszt a morális ítélet „prekonvencionális” szintjének nevezte. Ezek megfelelnek a Piaget által meghatározott szakasznak, amelyben a gyerekek külsődleges jelek alapján ítélik meg a fizikai világot (ha egy pohárban magasabb a víz szintje, akkor több van benne).
Alsó tagozatos korában a legtöbb gyerek átlép a második, „konvencionális” szakaszba, és megérti, sőt manipulálni is tudja a szabályokat és társadalmi konvenciókat. Ez a kicsinyes szabálykövetés kora, amelyre mindenki emlékezhet, aki testvérek körében nőtt fel: „Nem is ütlek. A te kezedet használom, hogy megüsselek. Ne üsd magad!” A gyerekekben ebben a szakaszban igen erős a megfelelési vágy és a tekintélytisztelet – legalábbis a szavak szintjén, ha tetteikben nem is. Ritkán kérdőjelezik meg a tekintélyszemélyek legitimitását, azzal együtt, hogy később megtanulnak manőverezni a felnőttek által megszabott korlátokon belül és azok mentén.
Kohlberg úgy találta, hogy a pubertás után a gyerekek maguk is gondolkodni kezdenek a tekintély természetéről, az igazságszolgáltatás értelméről, valamint a szabályok és a törvények mögött meghúzódó okokról – abban az időszakban amikor Piaget szerint képessé válnak az elvont gondolkodásra. A két „posztkonvencionális” szakaszban a serdülők még mindig nagyra értékelik az őszinteséget, tiszteletben tartják a szabályokat és a törvényeket, ám ekkor már előfordul, hogy elfogadják a hazugságot vagy a törvényszegést is a magasabb rendű értékek, különösen az igazságosság érdekében. Kohlberg inspiráló racionalista képet festett a gyerekekről mint „morálfilozófusokról”, akik koherens etikai rendszert igyekeznek kidolgozni maguknak.10 A posztkonvencionális szakaszokban ez végül már kifejezetten jól megy nekik. A Kohlberg által kidolgozott erkölcsi dilemmák az erkölcsi gondolkodás e jelentős fejlődésének mérésére szolgáltak.
Nyitókép forrása: A szerző fotója - Jonathan Haidt Facebook-oldala