Bartal Tamás Lámpavas-trilógiájának utolsó része az első két kötettől függetlenül is élvezhető detektívregény, amely valóban lezajlott gyilkosságokat és más bűncselekményeket dolgoz fel, fikciós elemekkel vegyítve. 1840-ben a tabáni temető közelében eltűnik egy gyerek, akit aztán hiába keresnek. Később kiderül, hogy a kislány szörnyű tragédia áldozata lett.
1874-ben a kiegyezés utáni Magyarországon pezseg az élet: az utcákat az alvilág uralja, éjszaka a bordélyokból kihallatszó mulatozástól zeng az utca. Mindeközben a közéleti viszonyok egyre labilisabbak, a rendőrök tehetetlenek, és egyre több gyilkosság tartja rettegésben az embereket. Vajon Herczen Vilmos nyomozónak sikerül felderítenie a titokzatos eseteket?
Bartal Tamás: Lámpavas és harisnyatű (részlet)
2.4 Kálvária
Reich Fánit fogva tartotta Thaisz Elek pesti rendőrfőkapitány. Legalábbis ez a kép élt a nő hites ura, Linzer Antal táncmester fejében. Az Új Világ mulató működtetője megpróbálta visszaszerezni az asszonyt. A szöktetőnek címzett fenyegetődző levelére azonban nem kapott választ, s mikor elment a nőért, rövid úton kidobták a lakásból. Az eset nagyon megviselte. Dühöngeni kezdett. Tört, zúzott odahaza. S mikor leamortizálta az egykor édes otthont, lerogyott a hálószobában az ágyra, és keservesen sírni kezdett.
Tóni valóban szerette az asszonyt, aki csúf módon elhagyta egy nála nagyobb hatalmú férfiért.
A férj azonban nem csak a hitvesi ágyban érezte a felesége hiányát. Fáni nélkül a bolt sem ment úgy, ahogy szokott. A pénztárba beállított ugyan egy lányt, ő azonban emberismeret és vonzerő tekintetében nyomába sem ért híres kurtizán elődjének, aki már a bejáratnál elbűvölte a férfi kuncsaftokat. Mindez a fogyasztáson is meglátszott. Újra kellett építeni a kapcsolatot a beszállítókkal, amit addig kizárólag Fáni intézett. Főtt tehát a feje Linzer Antalnak, mert egyszerre ütött be a válság a magánéletében és az üzletben. És mindkettő ugyanazon okra volt visszavezethető: Fáni hűtlenségére, de leginkább az elvetemült Godl Ádám ördögi praktikáira.
Mikor egy reggel szegény megcsalatott férj kisírt szemmel ébredt, úgy érezte, sürgősen tennie kell valamit,
ha vissza akarja kapni az aranytojást tojó tyúkot. Felkerekedett, s elsétált az illetékes lipótvárosi-belvárosi alkapitányságra. Az irodán egy altiszt, egy kedélyes konstábler fogadta, aki feketével zsinórozott, kék uniformist viselt. Fején fekete nemezkalap, rajta fehér forgóval. Karján a város színeiből összeállított karszalag.
– Mi tetszik az úrnak? – kérdezte unottan.
Linzer idegesen nyögte:
– Panaszt kívánok tenni.
– Milyen ügyben?
– Megszöktették a feleségemet.
– Valóban? És tudja, jelenleg hol van? – szólt a következő kérdés.
– Tudom.
– Beszélt vele?
– Beszéltem.
– Kérte, hogy menjen haza?
– Kértem.
– És mit válaszolt?
– Hogy esze ágában sincs hazajönni.
A tisztviselő elvigyorodott.
– És a városi rendőrség mit tud ebben segíteni?
– Egy rendőrtiszt tartja fogságban a nejemet.
– Na, kezd érdekes lenni a történet. És ki az a rendőrtiszt?
– Maga a rendőrfőkapitány.
A konstábler elkomorodott.
– Azt mondja ….
Linzer a szavába vágott:
– Igen, Thaisz Elek ragadta el a feleségemet.
A közeg habozott. Azt mérlegelte, kinek a hatáskörébe tartozik az ügy. Aztán úgy döntött, ezt a kérdést a főkapitány helyettesének kell intéznie. Hívott egy darabontot, aki átkísérte a panaszost a szomszéd épületbe, ahol a főkapitányi irodák működtek. Némi előszobáztatás után egyszer csak kinyílt a rendőrfőnök-helyettesi iroda ajtaja. Thaisz Elek hűséges embere, Koller Ferdinánd lépett ki rajta. Koller nem invitálta be a panaszost a szobájába, hanem az előtérben kezdett neki a kikérdezésnek.
– Hogy is hívják magát, jóember? – fordult az aggódó férjhez.
– Linzer Antal vagyok.
– És a feleségét?
– Reich Fanni.
– Ühüm – szólt a válasz.
Majd Koller kisvártatva folytatta:
– Azt hallottam, a rendőrfőkapitány úr ellen akar panaszt tenni. Igaz ez?
– Igaz – hangzott az egyenes felelet.
A helyettes Linzert méregette, majd kibökte.
– Jóember, adnék magának egy tanácsot. Menjen szépen haza!
Linzer tiltakozott.
– Kérem szépen, ez lehetetlen. A feleségemet megszöktette Thaisz Elek…
Koller félbeszakította.
– Ide figyeljen! A szerelmi ügyek nem tartoznak a rendőrhatóságra.
– De kérem, itt maga a rendőrség feje avatkozott bele a családi életünkbe.
– Ezt mi alapján állítja?
– Az én szavam hitelesíti.
Koller a fejét csóválta.
– Az édeskevés. És már mondtam, hogy ez nem a mi dolgunk.
– Hogy ne lenne a maguk dolga! – háborodott fel Tóni.
– A rendőri vezető nőket szöktet meg és tart fogságban.
– Higgye el, itt nincs ügy. Menjen haza!
– Nem megyek én sehova – makacskodott Tóni.
Koller fojtott hangon mordult rá:
– Utoljára figyelmeztetem, lóduljon!
Linzer dacosan felszegte a fejét, és kihívóan nézett a helyettes felé.
– Maga akarta – vetette oda Koller, majd kikiabált a folyosóra. – Darabontok! Ide!
Három jól megtermett közeg zúdult be az irodába. Megragadták Linzert, s mivel ellenállt, némi lökdösés és pofozgatás közepette kiráncigálták a folyosóra, majd végighúzták a kövön, és az ajtóhoz érve kilódították az utcára.
Az egyik őr egy jól irányzott rúgással eltalálta Linzer combját, aki a fájdalomtól előrebukott, s az arcával a földet súrolta.
Nagy nehezen feltápászkodott. Akkor vette észre, hogy vérzik a feje. A bal halántékán csúf vágás éktelenkedett. Linzert elöntötte a düh.
– Ezt megkeserülitek! – sziszegte maga elé.
A városháza felé indult, s megszaporázta a lépteit. Mikor odaért, azonnali kihallgatást kért a főpolgármestertől, mondván, a pesti rendőrfőkapitány által elkövetett visszaélésre kívánja felhívni a figyelmet. Célt ért a határozottságával és aggasztó külsejével. Fél óra várakozás után felkísérték a városvezető irodájába. Szentkirályi Móric a kiegyezés után lett a főváros vezetője. A Deák-párt rendíthetetlen tagjaként vehemensen ellenezte Buda és Pest egyesítését. Úgy gondolta, Buda kizárólag terhére lenne Pestnek, ami rohamosan fejlődő nagyvárosként éles kontrasztban állt az akkori Buda vidékies hangulatával. A főpolgármester most úgy döntött, meghallgatja Linzer Antal panasztételét.
Egyszerű oka volt: Szentkirályi éles ellentétben állt Thaisz Elekkel.
Egyrészt elítélte korrupt és részrehajló hatalomgyakorlását, másrészt nem tetszett neki, hogy a rendőrfőkapitány nem fogadja el a tanácsait, holott ő a hivatali feljebbvalója. Szentkirályi magas, vékony ember volt, hosszúkás koponyájában élénk, értelmes szemek ültek. Dús, gondozott szakálla méltóságot kölcsönzött megjelenésének. Politikája középpontjába az etikus viselkedést állította. Nagy megértéssel fogadta hát a férjet, az egyébként rossz hírű mulatót működtető táncmestert, akivel rendes körülmények között soha nem állt volna szóba. Most azonban ott ültek a városvezető irodájában, és a hatvanadik életévét is betöltött Szentkirályi nagy sóhajtozások és méltatlankodások közepette hallgatta Linzer Antal beszámolóját az asszonyszöktetés, majd az azt követő botrányos események részleteiről.
A főpolgármesternek fény gyúlt az agyában.
Úgy érezte, sikerült olyan kázusra lelnie, aminek kapcsán végre móresre taníthatja az önkényeskedő rendőrvezetőt. Megnyugtatta hát a feldúlt férjet, hogy nyugodtan térjen vissza otthonába, ő majd kézbe veszi ezt a kényes ügyet. Thaisz Eleket másnap tíz órára rendelte be a főpolgármesteri irodába. A rendőrkapitány pontosan érkezett, Szentkirályi azonban jó harminc percet várakoztatta. A rendőrkapitány igen zabos volt, mire bebocsáttatást nyert hivatali feljebbvalójához. Szentkirályi ridegen fogadta a rendőrfőnököt:
– Foglaljon helyet, kérem!
A két férfi egy hosszú percig egymást méregette.
Az őszülő szakállú főpolgármester megvetéssel figyelte a virgoncnak tűnő Thaiszot. A városvezető hosszas hallgatás után megszólalt:
– Igen kényes ügyben jutott el hozzám panasz.
– No hát, ki ellen? – csodálkozott a főkapitány.
– Ön ellen.
– Ellenem?
– Úgy bizony. Egyesek kétségbe vonják az ön erkölcsi integritását.
Thaisz méltatlankodva kérdezte:
– Hát ki lenne az, aki kétségbe vonta azt?
– Linzer Antal.
– A mulatós?
– Igen.
– A kurvapecér?
– De kérem, kapitány úr!
A rendőrfőnök előrehajolt, úgy érdeklődött:
– Szabadna tudnom, főpolgármester úr, mi dolga önnek egy rosszhírű zengeráj tulajdonosával?
A városvezető önérzetesen felelt:
– Nincs nekem vele semmi dolgom.
– Mégis rá hivatkozik – replikázott Lexi bácsi.
– Rá hivatkozom, mert ő tett panaszt maga ellen – hangzott a felelet.
Thaisz szemei elfelhősödtek.
– És ha szabad kérdeznem, mióta veszik komolyan a városházán a kurvapecérek zagyva beszédét?
A főpolgármester dacosan összeszorította az ajkait, úgy mondta:
– Ha nem haragszik, kapitány úr, feljebbvalójaként most én kérdeznék.
A kapitány készségesen tárta szét a kezeit.
– Parancsoljon, polgármester úr!
– Igaz-e, hogy ön megszöktette Linzer Antal feleségét, Reich Fannit?
Thaisz a fejét csóválta.
– Ez a megszöktetés olyan kalandregényes, romantikus fogalom… Nem tudom, mit ért alatta pontosan.
Szentkirályi egy fokkal magasabb hangon kezdte újra:
– Akkor másképpen kérdezem. Önnél lakik Linzer Antal felesége?
– Hát, ez a kifejezés nem egészen helytálló, mert nem nálam lakik.
– Akkor ön gondoskodik szállásáról?
– Nos – vakargatta szakállát Thaisz – ez már közelebb áll a valósághoz.
Szentkirályi elvesztette a türelmét:
– Az isten szerelmére, ne szórakozzon velem!
Thaisz gonoszul mosolygott.
Sikerült kihoznia ellenfelét a sodrából.
A rendőrfőnök bizonyára jobban bírta a szópárbajt.
– Igen, főpolgármester úr. A kérdésére válaszolva elismerem, hogy én gondoskodom Fanni asszony szállásáról.
Szentkirályi újra hivatalos hangon kérdezte:
– Fogságban tartja ön a fent nevezett nőszemélyt?
A rendőrfőnök felcsattant:
– Ezt kikérem magamnak!
A főpolgármester ismét felemelte a hangját:
– Válaszoljon a kérdésre!
Thaisz nyugodtan válaszolt:
– Nem tartom fogságban. Szabad akaratából távozhat, amikor csak akar.
– És nem akar távozni?
– Nem bizony.
Szentkirályi értetlenkedett:
– Mi tartja ön mellett a hölgyet?
– Azt tőle kellene megkérdezni.
– Mégis, magának mi a véleménye?
– A szerelem.
A főpolgármester sértődötten szólt:
– Nem tartom mulatságosnak a válaszát. Sőt, az egész szituációtól ódzkodom.
Ezután Szentkirályi Móric rögtönzött beszédet tartott a házasság szentségéről, valamint a férj és feleség egymás iránti kötelezettségeiről.
Thaisz unottan hallgatta.
– Éppen ezért felszólítom önt, hogy Reich Fanni asszonyt bocsássa vissza a férje oltalmába!
– Ez nekem nem áll módomban – felelt a főkapitány.
– Parancsolom! – dörrent rá a főpolgármester.
Thaisz Elek nyelt egyet, mielőtt válaszolt.
– Főpolgármester úr! Ön olyan kérdésben próbál meg feljebbvalóként utasítást adni, amely nem tartozik a hatáskörébe.
– A beosztottaim erkölcsi feddhetetlensége igenis az én hatáskörömbe tartozik – jegyezte meg ridegen Szentkirályi.
Thaisz alattomosan válaszolt:
– Csakhogy jog szerint én nem vagyok az ön beosztottja.
Majd Szentkirályi meglepett arcát látva így folytatta:
– Engem a városi tanács alkalmazott.
A polgármester felfortyant:
– Tudtommal én vagyok a városi tanács elnöke!
A rendőrfőnök higgadtan felelt:
– Ez semmit sem számít. Amiről ön beszél, az magánügy. És magánügyekben nem vagyok köteles követni az ön iránymutatásait.
– Kapitány úr, ön ezt rosszul látja… – kezdte, de mondandóját nem tudta befejezni, mert Thaisz hirtelen felállt.
– Ha megbocsát, főpolgármester úr, várnak a hivatali ügyek.
Biccentett, s magára hagyta az elképedt főpolgármestert. A városvezetőnél csak Linzer volt szomorúbb, mikor megtudta, hogy Szentkirályi nem járt sikerrel a rendőrfőnök megleckéztetése terén. Elkeseredésében újra elrohant a rendőrkapitányságra, és az utcán ordítva kérte számon
Thaisz Elek tetteit. Nem engedték be.
Másnap reggel, sőt harmadnap is a kapitányság előtt randalírozott, majd egy álló héten át mindennap órákig csinálta a balhét.
Thaisz Elek egy ideig tűrte a vegzálást, majd ördögi terv született meg a fejében. Elküldetett Grósz Lajos rendőrorvosért.
A hórihorgas, sárgás arcbőrű doktor belépett a rendőrfőnök ajtaján, akit az ablaknál álldogálva talált. Thaisz odaintette az orvost, s az utcára mutatott.
– Látja ott azt az embert?
A szomorú tekintetű orvos Linzerre pillantott, aki egyre fáradtabban kiabált kint, a kapitányság előtt.
– Látom.
– Mit gondol róla?
– Szegény flótás, úgy hallottam, a felesége után óbégat.
– Nem lehet, hogy beleőrült a fájdalomba?
A doktor megvonta a vállát:
– Hát, kérem, ezt vizsgálat nélkül nehéz megállapítani.
– De abban egyetértünk, ugye, hogy épelméjű ember ilyet nem csinál?
Az orvos a fejét ingatta:
– Nos, kétségtelenül van valamiféle mániákusság a dologban, de mint említettem, anélkül, hogy személyesen megvizsgálnám…
A rendőrfőnök sürgetően közbeszólt:
– Arra nem érünk rá.
Thaisz elővett egy papírt a fiókból.
– Nézze, magának nem sok fáradsága lesz ezzel. Kiállítottunk egy igazolást, amellyel maga a mai napon elmebeteggé nyilvánítja azt az embert.
Fejével Linzer felé bökött. A másik riadtan ellenkezett:
– De kapitány úr, ezt nem teheti velem!
Thaisz felhúzta a szemöldökét.
– Én nem kényszerítem semmire.
Az enervált doktor megkönnyebbülten nyögte kisegér vékonyságú hangon:
– Ezt nem írhatom alá.
Thaisz egy rövid ideig hallgatott, majd széttárta a karját.
– Kérem, nem történt semmi. – Mint akinek hirtelen eszébe jut valami, újra megszólalt: – Apropó, mikor is van a felülvizsgálat?
A másik értetlenül bámult rá.
– A felülvizsgálat – magyarázta a rendőrfőnök. – Amikor döntünk a megbízása meghosszabbításáról.
Az orvos értette a célzást. Sóhajtott egyet, majd a lelkében dúló viharoktól meggyötörten aláírta a nyilatkozatot.
Thaisz túláradó örömmel hálálkodott:
– Nagyon köszönöm, doktor úr! Immár biztosított a karrierje a rendőrség kötelékében.
Azzal elbocsátotta a megsemmisült felcsert, s már hívta is a helyettesét.
Kiadott néhány utasítást, majd kárörvendően figyelte, ahogy féltucatnyi darabont elhurcolja a kétségbeesetten kapálódzó Linzert.
A férjet még aznap délután elhelyezték a lipótmezei Magyar Királyi Tébolydában. Lefogása során komoly sérüléseket szerzett. Bordái eltörtek, fején kék-zöld foltok éktelenkedtek.
Ágyba fektették, s rázárták az ajtót.
Nyitókép: A szerző Facebook-oldala
