A történetek nagy része a múlt századelő Budapestjén játszódik, megelevenedik a kávéházak világa, a városligeti vurstli, a margitszigeti szállóélet, a vidéki fürdőhelyek pletykás vendégsereglete. Cselédlányokról és unatkozó úriasszonyokról olvasunk, korhely fiatal íróról, Wagner-rajongó tanítóról, színésznőkről, katonákról, s a Pest mellett nyaraló családok gyötrelmes vasárnap délutánjairól.
Molnár Ferenc: A kék huszár (részlet)
Válogatta és a jegyzeteket írta: Schmal Alexandra
VASÁRNAP DÉLUTÁN
Tisztelt Uram!
Ön a minap könnyelműen azt kérdezte tőlem, hogy hogyan töltjük mi itt Duna-Mócsingon a vasárnap délutánokat. Egy pesti embertől, aki idejött nyaralni, a fővárostól háromnegyed órányira, nem is kérdezhetett volna keservesebbet. Amikor kérdezte, szomorú kézlegyintéssel feleltem. Ön nem is vette észre, mennyi keserűség volt e mozdulatban. Most azonban megbüntetem a kíváncsiságáért, és felelek a kérdésére. Mégpedig őszintén. Könnyebb áttekinthetőség kedvéért sorba megyek a vasárnap délután óráin. Hadd lássák Önök, pestiek, milyen kéj az, a szomszédban nyaralni.
Három óra
Ebéd után le szoktam feküdni egy kicsit. Kettőkor ebédelünk, s így mire a kanapéhoz vánszorgok, fél három. Az első délutáni vonat kettő negyvenhatkor ér ide Pestről. Nyaralónk tízpercnyire van a vasúttól, tehát körülbelül háromkor érkezik ide az első vendég, azt a keserves, fűzfán fütyülős rézangyalát neki. A legrémesebb köztük Schmiri bácsi, aki egy kis cekkerrel jön, és mindig úgy néz ki, mintha hozna valamit, de még sohasem hozott semmit. A cekkerben a sapkája van meg a hálóinge, arra az esetre, ha lekésne az utolsó vonatról. Természetesen aki háromkor jön, az fölver az álmomból. Schmiri bácsit azért utálom, mert azok közé a rettenetes emberek közé tartozik, akik erkölcsi fölénnyel keltik föl legédesebb álmából az embert, akik ezt a szemtelenséget egészségügyi vagy egyéb jóakaratú szabályok nevében követik el. Például:
„ne lustálkodjál, elhízol”, vagy: „kelj föl, aztán éjjel nem tudsz aludni”, vagy: „itt döglesz ahelyett, hogy a kertben sétálnál”. Még rémesebb Rőcze bácsi, aki azok rendjébe tartozik, akik mindenféle nyelvű idézetekkel költik fel az embert, ilyen vadállat is igen sok van a világon. Mikor legédesebben alszom, rám rivallnak: „fel, fel, vitézek, a csatára!”, vagy tréfásan: „kelj fel párnáidról, doktor Pókainé”, miközben húzzák ki a fejem alól a párnát. Németül: „auf, auf, ihr muntere Gesellen”,* franciául: „allons enfants de la patrie”,** olaszul: „andiamo,*** kisapám” stb.
Az vesse rám az első követ, aki még soha nem akarta lelőni azt a vigyorgó embert, aki vicces versekkel költötte fel.
Ez az, tisztelt uram, amit én, vasárnap délután három órakor hétről hétre bekapok, egész nyáron.
Négy óra
Négy órakor jön Hermin néni, szegény rokonunk, öreg ruhákért, és azért, hogy kávét kapjon. Azért jön vasárnap, mert akkor sok vendég van, s mert tudja, hogy ő ilyenkor kellemetlen. Ilyenkor jajgat, hogy ő a konyhában akar uzsonnázni, csak azért, hogy erőszakkal behúzzák a verandára, hogy ott aztán sírva mondhassa a vendégeknek: „én nyomorban vagyok, ők gazdagok, a konyhába akartam menni, de megszégyenítenek.” Tulajdonképpen én tudom, hogy Hermin néni azért jön ki, hogy megsértsék. Ha nem sikerül megsértődnie estig, kétségbe van esve, és hogy mégis megsértsék, olyanokat enged meg magának a vacsoránál, hogy krisztusi lény legyen, aki nem sérti meg. Ezért ki van adva a gyerekeknek, hogy hat óráig sértsék meg Hermin nénit (tessék elhinni, én esküszöm, hogy úgyis csak azért jön ki), mert ha hatkor megsértik, a hét óra tizenötössel hazamegy. De ha nem sértik meg, akkor a vacsoránál lehúzza a cipőjét, mint a múltkor, azt mondván, hogy kavics ment bele, és odaadja a vendégeknek, hogy nézzék meg, milyen rongyos, vagy mint tavaly, addig szagolja a tányéron a rostélyost, amíg végre is a feleségem az elfojtott dühtől reszketve megkérdi tőle, hogy mit szagol, mire Hermin néni szerényen szól: „semmit, fiam, egészen jó hús ez, csak nem tudom, miért kapom mindig én a büdöst?”
Valahogy azért megsérteti magát mindig.
A borzasztó az, hogy tőlem nem sértődik meg, mert engem gyűlöl, rólam tudja, hogy én tudom, mit akar, s kész vagyok nyolc-tíz olyan sértést suttogni a fülébe, hogy elzöldül. Ez nem számít. Neki igazi, fájó sértés kell a feleségemtől vagy a gyerekektől. A gyerekek intézik el rendszerint, amennyiben azt mondják neki, hogy boldogult férjét ő mérgezte meg. De most már ez kezd elkopni, nem használ. Legutóbb a kisfiam hátulról egy kis kárpitosszöget vert bele, de erre is csak akkor sértődött meg, mikor a feleségem ezért nem akarta a fiút megverni. Így valahogy elment a hét tizenötössel.
Öt óra
Ötkor kezdenek jönni a gyerekek és a cselédek a szomszéd nyaralókból, kölcsönkérni. Ezt csak a nyaraló emberiség tudja, hogy mit jelent. Ahol sok vendég van, onnan jönnek kölcsönkérni: „Kettővel többen jöttek, a mama kéret kölcsön két pár eszcejgot és négy tányért, ja igaz, még két szalvéta is kell.” – „A nagysága tiszteletét küldi, és kéri a fagylaltgépet.” – „A papa üdvözletét küldi, és kér egy párnát, mert Uhajda bácsi kinn alszik.” – „A mama kéret szépen valamit olvasni, mert senki se jött.” – Így kérnek kölcsön székeket, szódavizet, kártyát, táblát, krétát, legyezőt, poharat, asztalt, gramofonlemezt, szivart, szipkát, sőt cselédet is, ha nagyon „sokan jöttek”. Mert az ok mindig ez: sokan jöttek, többen jöttek, mint amennyire számítottunk. Akihez nem jött senki, az vagy olvasnivalót kér, vagy maga is átjön. Ez így megy hat óráig.
Hatkor már rendesen ki vagyunk fosztva.
Hat óra
Hatkor megjelenik két ifjú.
– Nevem Pöck Ervin – mondja az egyik.
– Nevem Hebrányi – a másik.
Segédek? Nem. Rendezők. Jegyeket hoztak eladni. Szombaton este hangverseny lesz az alsó Vadrovitz-féle vendéglőben. De felül is lehet fizetni. Kedves neje szeret táncolni. Köszönöm, nem járunk sehova. De jótékony cél. Nem, nem. Ugyan, papa, adj egy forintot nekik a jótékonyra, és nem kell a jegy. Oh, hova tetszik gondolni.
A rettenetes az, hogy a vendégeimnek is eladnak jegyeket. Nem mintha sajnálnám a vendégeimet, hanem mert ezzel szombaton az én nyakamra szabadítják őket, és ilyenkor bál után az ebédlőben hatan alusznak délig.
Nem, nem, köszönjük. De a kislányok hadd táncoljanak. Oh, kérem, a kislányok még kicsik, az egyik hatéves, a másik négy. Nem baj, kérem, a kisteremben gyerekbál van. De nekik korán kell lefeküdni. Nem baj, kérem, a gyerekbál már délután ötkor kezdődik.
Most jön a sugdosás nőm részéről: „Adjak nekik kávét?”„Nem – súgom –, hanem ha még van abból a múltkori patkányméregből…” Aztán folytatódik fennhangon:
„Isznak az urak egy kis kávét nálunk?”
Hehehe, már kétszer kávéztunk. Mindegy, no, kávézzanak harmadszor is. Hát ha olyan kedvesek… És kávéznak. Aztán elmennek. Alászolgája, Pöck úr, alászolgája, Hebrányi úr. Pardon – mondják –, tévedés, én vagyok Pöck, és ő a Hebrányi. Oh, pardon. Na, ez igazán jó volt. De kérem, kérem.
Mindnyájan vigyorgunk, kényszeredetten. Kikísérjük őket a kertajtóig. Jó napot. Alászolgája. Kullogunk vissza a kerten keresztül, szomorúan, a verandán hemzsegő vendégekhez. Hol van Hermin néni? A fürdőszobában zokog. Mi az? Végre sikerült megsértődnie: „nekem persze be se mutattátok őket”. Tanácstalanul állok. Hermin néni csöndesen sír. A szomszéd villa teraszáról halkan hozza át a szellő a hangokat: „nevem Pöck, nevem Hebrányi…” Esteledik.
* Fel, fel, ti vidám fickók (német).
** „Előre, ország népe”, a Marseillaise kezdő szavai.
*** Gyerünk (olasz).
