Egy negyvenes nő váratlanul beleun a házasságába, a kertvárosi életébe és a sima mindennapokba, és úgy dönt, hogy mindent felrúg: elindul, hogy átszelje Amerikát, de már az első motelnél lehúzódik, hogy egy egészen más utazásban vegyen részt. Miranda July Négykézláb című könyve igazi sikerkönyv, tavaly számos külföldi toplistán toronymagasan végzett, és már a megfilmesítési jogokat is megvásárolták a könyvből, most pedig magyarul megérkezett (a Könyvfesztiválon már be is szerezhetitek). A kötet őszintén beszél szexualitásról, nőiségről, házassági válságról, anyaságról, menopauzáról és azokról a mindennapi tabukról, amikről szeretünk inkább nem beszélni. A szerző korábbi, Az első rosszfiú című regényéről írt kritikánkat itt olvashatjátok.
Miranda July: Négykézláb (részlet)
Ford. Csonka Ágnes
1. FEJEZET
Elnézést a zavarásért, így kezdődött az üzenet, ami remek nyitómondat. Kérem, zavarjon! Zavarjon! Egész életemben arra vártam, hogy ilyen üzenettel zavarjanak.
Elnézést a zavarásért, de úgy láttam, valaki teleobjektívvel fotózta az ablakát az utcáról. Ha ismeri, akkor elnézést a félreértésért, de ha nem, nálam megvan a jármű márkája, típusa és rendszáma.
(Brian a szomszédból)
és a telefonszáma
Nincs igazán szükség teleobjektívre, mert elöl hatalmas ablakaink vannak, függöny nélkül. Néha megállok, mielőtt bejövök, és nézem, ahogy Harris és Sam ártatlanul tesz-vesz. Harris hangtalanul magyaráz valamit Samnek, vagy épp a levegőbe emeli. Mély gyengédséget érzek irántuk. Próbálj meg emlékezni erre az érzésre, mondogatom ilyenkor magamban. Közelről is ugyanazok emberek, mint innen nézve.
Mindannyian azonnal tudtuk, melyik szomszéd is ez a Brian. Az FBI-os szomszéd. Briantől egy dolgot biztosan megtanultunk: azt, hogy a CIA-jel ellentétben az FBI-nál dolgozni a legkevésbé sem titok. Az indokoltnál jóval többször viseli az FBI feliratú (golyóálló?) FBI-mellényét. Mintha a Dodgers csapattagja csapatmezben locsolná a füvet. Amire nyilván összenéznének a szomszédok: „Felfogtuk, haver, a Dodgersnél vagy!”
Úgyhogy miután felolvastam Harrisnek az üzenetet, az első dolga az volt, hogy gúnyolódott egy sort: naná, hogy az FBI-os szomszéd „fülön csípett” valakit „teleobjektívvel”.
Ezt meg az a tette követte, hogy nem tett semmit ez ügyben. Elfoglalt volt, és nem gondolta, hogy érdemes utánajárni a dolognak.
– Azért kicsit riasztó, nem?
– Az emberek manapság mindent lefényképeznek – felelte, és kisétált a szobából.
– Szerinted nem kéne mégis felhívnom?
De Harris ezt már nem hallotta.
– Kit hívsz fel? – érdeklődött Sam.
Ott álltam a cetlivel a kezemben, a magamra hagyottság fura kis érzésével, amit az ember otthon vagy kismilliószor érez naponta. Sírni tudtam volna, de ugyan miért? Felesleges minden apróságot megvitatni a férjemmel: arra ott vannak a barátok. Harris és én ennél sokkal hivatalosabban viselkedünk egymással: mint két diplomata, akik nem lehetnek biztosak benne, nem tett-e a másik épp mérget az italába. Örökké szomjasak, mégis örökké azt várják, hogy a másik hajtsa fel az első kortyot.
Csak tessék.
Nem, inkább te!
Dehogy, kérlek, csak utánad!
Ez a folyamatos tojáshéjon járkálás talán stresszesnek tűnik, de én biztos voltam benne, hogy úgyis mi nevetünk a végén.
Mi pont akkor fogunk igazán összemelegedni, akkor éljük majd a mézesheteinket, amikor mindenki más már halálra unta a partnerét. Valószínűleg valamikor a hatvanas éveinkben.
Amikor Cassie barátnőm a férjével telefonál, minden alkalommal úgy búcsúzik tőle: „Szeretlek!” Valahányszor hallom, majdnem elsüllyedek szégyenemben helyette.
Tényleg szeretem, feleli ilyenkor.
De hát épp az előbb beszéltél arról, hogy milyen szerencsétlennek és kilátástalannak érzed a helyzetedet!
Ilyenkor úgy nevet, mintha semmiféle befolyása nem lehetne a történésekre. Azt nem várom el tőle, hogy a férjével őszinte legyen, de legalább nekem valljon színt! Mások kapcsolatai teljesen irracionálisak számomra. Egyszer rávettem a legjobb barátnőmet, Jordit, hogy vegyen fel egy hétköznapi beszélgetést a feleségével. Jordi zseniális szobrász, bármiről meggyőzően tud értekezni, de a beszélgetés során szinte alig szólt egy szót, miközben a felesége hosszasan dühöngött egy idióta mégis népszerű tévéműsoron. Jordi csak néha dünnyögött oda neki egy-egy kérdést: többnyire csak nevetgélt Mel litániáján. Azt hittem, szégyellni fogja magát emiatt, de erről szó sem volt.
– Imádom, hogy Mel ilyen magabiztos. Becsülöm azokat, akiknek határozott véleményük van. Mint például neked.
Ez annyira hízelgő volt, hogy azonnal meg is tetszett a kapcsolatuk dinamikája.
– Az a műsor tényleg kínos – jegyeztem meg. – Melnek tök igaza van.
A barátaim gyakran kedveskednek nekem ehhez hasonló apró relikviákkal – képernyőfotókkal szexi üzenetekről, az anyjuknak szóló e-mailekkel –, mert legfőbb vágyam megtudni, milyen érzés lehet egy másik ember bőrében lenni.
Mit csinálunk mi mindenki? Mi a franc folyik itt a Földön? Persze ezekből a leletekből képtelenség leszűrni bármit is: mintha az ember füstöt próbálna megragadni a grabancánál fogva. Van annak grabanca?
A szomszéd cetlijét az asztalomra tettem. Én is elfoglalt vagyok, de aggódalomra mindig van időm. Sőt, azt hiszem, már azelőtt azon aggódtam, hogy valaki teleobjektívvel befényképezett a lakásunkba, mielőtt megérkezett volna az üzenet. Az „aggódtam” rossz szó erre – inkább reménykedtem. Reménykedtem, hogy ilyesmi történik, vagy valami ehhez hasonló már a születésem óta. Ha nem ez a szóban forgó férfi teszi az ablakon át, akkor Isten, vagy a szüleim, vagy az igazi szüleim, akik valójában egyszerűen csak a szüleim, vagy az igazi én, aki régóta csak a megfelelő pillanatra vár, hogy átvegye a hatalmat, és kisemmizzen. Csak legyen valaki, akinek elég fontos vagyok ahhoz, hogy megfigyeljen. Két napba telt, mire végül felhívtam a szomszéd Briant, annyira el voltam foglalva azzal, hogy kiélvezem a helyzetet – mint amikor a pasi, aki tetszik, végre visszaír, és egy ideig csak örülsz, hogy a te térfeleden pattog a labda.
– Furcsa érzés közvetlen szomszédot felhívni – jegyeztem meg. – Elég lett volna kinyitni az ablakot.
– Most épp nem vagyok otthon.
– Ja jó.
Elmesélte, hogy a férfi a sarkon parkolt, és más házat nem fotózott le.
– Lehet, hogy csak a házukat csodálta – tette hozzá Brian.
Lelombozott ez a gondolat. Szépnek szép ház, de azért ne már. Nem azért tépelődtem két napon át ezen a telefonhíváson, hogy kiderüljön, hogy szép a házunk.
– Amolyan közszereplő-féle vagyok – jegyeztem meg, kissé túltolva az álszerénységet. Az álszerénység olyasmi, amivel nehéz leállni, mint amikor az ember tejszínhabot spriccel flakonból. Brian azt felelte, hogy épp ez keltette fel az aggodalmát, a hírnevem.
– Hát, köszönöm, tényleg jó érzés, hogy maga szemmel tartja itt a dolgokat – feleltem alázattal.
– Konkrétan ez a munkám – válaszolta Brian.
– Hát persze – vágtam rá, és megráztam magam. Nem vagyok szuperhíres. Nem fogok belemenni a foglalkozásom unalmas részleteibe, de olyan nőt kell elképzelni, aki fiatalon több művészeti ágban is sikereket ért el, és ezt a továbbiakban is folytatta, folyamatosan a központi aggodalmai körül keringve, egyfajta félig öntudatlan eksztázisban, abban a magabiztos tudatban, hogy nincs más út – az egész élete ez az egyetlen párbeszéd lesz Istennel. Isten talán nem a megfelelő szó itt. Az Univerzummal. A Rejtett Igazsággal. Dolgozóvá alakított garázsunkban ténykedem. Az íróasztalom egyik lába rövidebb, mint a többi, és az elmúlt tizenöt évben minden áldott nap be akarok ékelni alá valamit, de minden nap túlságosan sürget a munka – folyamatosan sorsfordulópont előtt állok, mindig minden épp feltárulni készül előttem. Öt órakor tudatosan vissza kell fognom magam, mielőtt újra belépek a házba, mintha Buzz Aldrin űrhajós készülne a Holdról visszatérve egyből mosogatógépet pakolni.
Ne beszélj a Holdról, emlékeztetem magamat. Kérdezz mindenkit arról, hogy az ő napjuk hogyan telt.
A szomszéd Brian arról érdeklődött, ismerek-e valakit, aki platós furgont akar vásárolni.
– Ez egy 2013-as Ford F-150-es. Elköltözöm, és megszabadulok a cuccaim nagy részétől.
– Ó! Hová költözik?
– Nem árulhatom el a következő lokációmat – felelte Brian, én pedig elnézést kértem, hogy egyáltalán megkérdeztem.
– Nyilván sok dolgot szigorúan titkosan kell kezelnie.
– Igen – válaszolta halkan. – De szerettem ezt a környéket. A sok fát, meg a prérifarkasok vonyítását éjszakánként.
– Azt én is! Rengetegen lehetnek! Ahogy hallom, vagy több tucat.
– Többen vannak.
– Gondolja, hogy akár több százan is?
– Igen.
Elhallgattunk, és nem akartam én megtörni a csendet – gondoltam, mint FBI-ügynök, ő tudni fogja, mikor elég. De a hallgatásunk csak fokozódott, míg végül elmosolyodtam magamban, aztán enyhe fintorral nyugtáztam a kínos helyzetet, de a csend mégis folytatódott, így a zavar elmúlt, és most már úgy tekintettem rá, mint valami közös tevékenységre, közös improvizációra, de aztán ez az érzés is elmúlt, és megmagyarázhatatlan, nyomasztó szomorúság fogott el. A szemem könnybe lábadt, és a csend végül csak azért tört meg, mert szipogtam egyet, ő pedig lemondó hangon megismételte: Igen. Aztán mintha mi sem történt volna (és valójában tényleg semmi sem történt), visszatért a teleobjektíves pasasra.
– A biztonság kedvéért feljegyeztem a rendszámát. Át tudom küldeni, ha hazaértem.
– Mindenképp – feleltem. – Az nagyszerű lenne.
Tudtam, hogy jobb, ha nem számolok be Harrisnek erről a beszélgetésről. Csak felvonná a szemöldökét, és kimerülten rám mosolyogna.
Mi, te képes voltál ilyen furán intim interakcióba keveredni egy idegennel? Mégis hogyan?
Igyekszem önmagam nagy részét ügyesen távol tartani az otthonomtól. A háztartás kerekének forgatására összpontosítok, hogy zavartalan, egészséges, katasztrófáktól és betegségektől mentes életet élhessünk. Ez örökös tervezéssel jár. Például minden hétvégén lesütök hét gofrit Samnek, plusz tojással, hogy aztán egy gyors pirítás után egész héten fehérjedús reggelit tudjak adni neki. De az ilyesfajta előre gondolkodás fáradságos is tud lenni, nem egy nagy móka – ezért igyekszem ellensúlyozni spontán dolgokkal, mondjuk egy rögtönzött reggeli játékkal vagy meglepő gofrifeltéttel. Harris erre azt mondaná, hogy leginkább azon fáradozom, hogy mindent kontrolláljak. Kinek van igaza? Mindkettőnknek, én mégis csodálom Harris régimódi sztoicizmusát. Még az is régimódi, ahogyan öltözködik, mint egy kőműves vagy kisiparos. Derék ember, ez a kifejezés illene rá, míg rám soha senki nem mondaná, hogy derék ember vagyok. Nem mintha rossz ember lennék, de kettőnk közül egyértelműen én vagyok a rosszabb. Gyakran szó szerint elharapom a nyelvemet – finoman a fogaim közé szorítom –, és elszámolok ötvenig. Addigra általában elmúlik a késztetés, hogy valami feleslegeset mondjak.
Már ágyban voltam, amikor Brian átküldte az üzenetet a teleobjektíves fotós autójáról.
Egy fekete kombi Subaru volt, a rendszáma 6GPX752.
Köszönöm! – írtam vissza.
Nincs mit. Szóljon, ha szeretné lefuttatni a rendszámot. Én nem csinálok ilyet, de össze tudom kötni valakivel. Csak hogy tudja: fehér vagy ázsiai férfi volt, valahol az átlagos testmagasságú és a magas között, kicsit pocakos, szakállas. Szombaton délután 4 körül történt.
Tehát szombaton. Felkeltem az ágyból, és megnéztem a naptárt a gépemen. (Ez egyike azoknak a dolgoknak, amit könnyen megtehet az ember, ha nem alszik egy ágyban a férjével. Ő horkol, én pedig könnyen felriadok). Szombaton háromkor Harris elvitte Samet egy kis barátjához játszani, így négykor már egyedül voltam. Így van – kötelességtudóan felhívtam a szüleimet, de nem voltak otthon, így New York-i barátaimnak szóló üzenetek írogatásába fogtam a közelgő látogatásomról: most töltöttem be a negyvenötöt, és ezzel az utazással leptem meg magamat. Színdarabokat és kiállításokat nézek majd, és szép hotelben szállok meg, nem pedig a barátaimnál, amit egyébként pénzkidobásnak tartanék, de az ölembe hullott egy kis pénz: nagy whiskymárka vásárolta meg egy évekkel ezelőtt kreált mondatomat az új nemzetközi sajtókampányához.
A mondat a kézimunkáról szólt, szexuális értelemben, de a kontextusból kiragadva a whiskyre is vonatkozhatott. Húsz rongy.
Jordi fontosnak tartotta, hogy elverjem ezt a pénzt. A whisky könnyen jön, könnyen megy.
– Te is ezt csinálnád a helyemben?
– Nem, én arra használnám, hogy kilépjek az FTC-től, és teljes munkaidőben foglalkozzak a szobrászattal.
Az FTC egy reklámügynökség. Azonnal felajánlottam Jordinak a pénzt. Ösztöndíj, mondtam neki. De ő két kezét a vállamra téve a szemembe nézett.
– Gondolkozz! Mit szeretnél a világon a legjobban? – szegezte nekem a kérdést, és megrázott, én pedig elnevettem magam.
– Ööö... egy jó ötletet a következő projektemhez?
– Akkor csináld épp az ellenkezőjét annak, amit tennél. Költsd el szépségre!
A szobrászok szerint a szépség komoly dolog, nem holmi léha szeszély. Hát nem vagyok mázlista? Hogy ilyen legjobb barátnőm van?
Szobát foglaltam a Carlyle-ban, majd szombaton négy órakor küldtem egy pucér szelfit az összes New York-i barátomnak. Rendszeresen küldözgetünk egymásnak ilyeneket, a gyerekeink és a háziállataink fotóival együtt – manapság ez is része a kapcsolattartásnak.
Most eszembe jutott, hogy nehéz volt jó szöget találni a képnek, ami kicsit zavart. Régebben nem volt nehéz tisztességes pucér szelfit készíteni. Talán a fény minősége változott meg, talán a globális felmelegedés az oka.
Visszafeküdtem az ágyba, és visszaírtam a szomszéd Briannek.
Ha úgy döntenék, hogy lefuttatom a rendszámot, mit kell tennem?
Amíg a válaszra vártam, magamhoz nyúltam. A pocakos, szakállas fotóst képzeltem magam elé, ahogy épp kiveri a fekete kombi Subarujában, miközben a fényképezőgépe apró képernyőjén ott világít az én meztelen testem. Kétszer is elélveztem, másodszorra egy tapsoló hangra, ahogy a pocakja a hasamnak csapódik. Az ujjaimat a pólómba töröltem, és megnéztem a telefonomat.
Hívja Tim Yoont (323) 555-5151. Nyugdíjas rendőr/nyomozó. Ő valószínűleg lefuttatja a rendszámot egy kis pénzért cserébe.
