A Látóideg mindegyik fejezetében más-más festő alkotása indítja el a történetmesélést, amely lassan összefonódik a narrátor hangjával, aki aztán elkerülhetetlenül önmagáról kezd el mesélni, habár az írás, az alkotás célja épp a magunkról való elfeledkezés, önmagunk meghaladása lenne. Így találkozhat össze ebben a vékony kötetben, többek között, Rousseau, Courbet, Foujita, El Greco és Rothko.

A színek, a képek és az idézetek végtelen sora mögött közben folyton ott lappang az űr, a kimondhatatlan, a halál. Severo Sarduy egyik esszéjében azt írja a regényben is felbukkanó Mark Rothko festményei kapcsán: „Rothko képein csak a színek visszhangoznak. Egy könyvből pedig nem mondatok, idézetek és nem is szavak maradnak, hanem egy íz a szánkban, egy különös eufória, egy ív vonala…” A különc művészfigurák történeteinek elmesélésén áttetszik María Gainza egyedülálló látásmódja, ami még sokáig az olvasóval marad. A Látóideg 2019-ben felkerült a The New York Times Book Review száz legfigyelemreméltóbb könyvének listájára.

A Látóideg María Gainza első magyarul megjelenő kötete.

María Gainza: Látóideg (részlet)

Egy élet festményekben

Daugavpils, az egykori Dvinszk Szentpétervártól délre fekszik. A cári rezsim alatt, az 1900-as években munkalehetőség alig volt, és az ottani fiatalok a prostitúcióban látták a menekülőutat. Hogy ettől a sorstól megmeneküljön, Anna Goldin tizenöt évesen összeházasodott a gyógyszerész Rothkowitzcal. Négy gyerekük született. A legkisebb, Marcus, a későbbi Rothko, a legérzékenyebb és hipochonder fiú volt az egyetlen, akit a Talmud szerint neveltek. Habár a dvinszki vérengzésről nem maradtak történelmi feljegyzések, Rothko felnőttként így mesél róla: „A kozákok az erdőbe vitték a zsidókat, és tömegsírt ásattak velük. Olyan tisztán láttam magam előtt azt a szögletes sírt, hogy már nem is tudom, valóban megtörtént-e a mészárlás, vagy csak kitaláltam, de az a kép mindig is felzaklatott.” Egy reggel Rothkowitz asszony és a gyerekek Libau kikötőjében hajóra szálltak. Amerikába tartottak az apához, aki pár hónappal korábban előreutazott. Az oregoni Portlandben kötöttek ki, és még imbolygott a lábuk alatt a talaj, amikor az apa hasnyálmirigyrákban meghalt. A fiatal Marcus tizenegy éves volt: zsidó, szegény, baloldali. Valahogy befejezte a középiskolát, és ösztöndíjasként bekerült a Yale jogi karára. Hónapokkal később, amikor a ’29-es válság elkezdte szétmarni az ország alapzatát, otthagyta az egyetemet. 

Úgy döntött, körbenéz New Yorkban, és éhezik egy kicsit.

Ha akkor meghalt volna, ma teljesen ismeretlen lenne, hiszen negyvenöt éves koráig egy tucatfestő volt. Meglepően középszerű szürrealista korszaka után a harmincas években nyomasztó városi épületeket kezdett festeni Giacometti-szerű hosszúkás alakokkal. Már mindenki reménytelennek hitte, amikor jött az „aha-élmény”, a művészek egész életükben erre várnak, és vagy megérkezik, vagy nem: a látomás végre a felszínre tör. 1945 nyarán történt, amikor a vászon terében lebegő absztrakt, elmosódott tömböket kezdett festeni. A körvonal eltűnt, a színek felrobbantak: rózsaszín, barack, levendula, fehér, sárga, sáfrány az üvegen szétfutó lehelet illékonyságával. A szeme mintha kitágult volna.

Azt mondják, egy Rothko-képet úgy kell nézni, mint a napfelkeltét. Gyönyörű képek, de a szépség lehet magasztos, vagy lehet dekoratív, és New Yorkban az Upper East Side-i nappalikban Rothko képei mennyeien passzoltak a bőrkanapékhoz és a kézzel szőtt szőnyegekhez. A kritika csak úgy záporozott rá. Rothko megszenvedte a bírálatokat, miközben a pénztárcája megvastagodott. Egyesek szerint hatásvadász volt, aki jó üzletet csinált az absztrakt expresszionizmus merevségéből. A festő olyan mondatokkal kezdett védekezni, mint: „Számomra a tragikus tapasztalat a művészet egyetlen forrása”. Mintha a saját sírját ásta volna: ez a fennköltség éveken át megfojtja a műveit, ködös menhirt csinált belőlük.

Valójában Rothko a szorongástól egyre többet beszélt. Elfelejtette, hogy egy mű leghatásosabb eleme gyakran a csend, és ahogy arrafelé mondták, a stílus annyi, mint ragaszkodni valamihez. Lehet, hogy egy Rothko-kép nézése nyújthat némi spirituális élményt, de az szavakkal nem leírható. Olyan, mint megnézni a gleccsereket, vagy keresztülszelni egy sivatagot. Kevésszer válik ennyire nyilvánvalóvá a nyelv elégtelensége. 

Rothko képei előtt jól megalkotott mondatokat keresünk, de csak dadogunk. Szívünk szerint azt mondanánk: „Azt a kurva”.

A legnagyobb siker éveiben, 1949 és 1964 között Rothko vékony jégen táncolt: a házassága tönkrement, a barátai eltávolodtak tőle, még a virágcserepek alól is kiitta, amit lehetett, és megmérgezte a gyűlölet. A pusztítás spiráljába gabalyodott. Amikor egy viharos éjjel elment otthonról, a portás figyelmeztette, vigyázzon magára, zavaros volt az utca. Rothko azt válaszolta: „Egyetlen dologtól kell féltenem magam: nehogy egy nap a fekete elnyelje a vöröset.”

– Előzmények? – mondja Adelman doktor.

– A szememmel? Diplópia. Hétéves korom körül meg akartak műteni, de az orvosok feladták, olyan izgága voltam, hogy nem hatott az érzéstelenítő. Kislányként energiabomba voltam, még szerencse, hogy az ember változik, nem igaz?

Doktor Adelman meg sem hall, és visszaküld a váróba.

Csukva kell tartanom a szemem, míg a cseppek hatni nem kezdenek. Csalok, néha-néha kilesek a nedves szempilláim között. A Rothko-posztert nézem. Érzem, ahogy kitágul a pupillám. Kinyitom és becsukom a szemem. Amikor kinyitom, beszippant a piros, mikor becsukom, a szemhéjamon lebeg a fekete. Közelebb megyek, próbálok a képtől olyan negyvenhat centiméterre megállni, ahogy Rothko tanácsolta. És arra gondolok: hogy tudta ez az ember megfesteni legjobb korszakának eufórikusan absztrakt képeit épp az összeomlás szélén? És ez a gondolat T. S. Eliothoz vezet: „Minél tökéletesebb a költő, annál inkább elkülönül benne a szenvedő ember az alkotó elmétől.” Doktor Adelman asszisztense rám szól, hogy üljek le. Csukott szemmel visszabotorkálok a székemhez.

1970. február 25-én reggel Rothko a fürdőszobába ment, levette a cipőjét, a nadrágját az ingével együtt egy székre tette, és egy pengével két mély vágást ejtett a csuklóján.

Előrehaladott tüdőtágulása volt. Amikor az asszisztense megtalálta, vértócsában feküdt, a karja széttárva a teste mellett. Mire a rendőrség egy órával később megérkezett, egy akkora piros medencében lebegett, mint a festményei.

A sírba vitte a titkát: mi volt az oka, hogy 1959-ben, a karrierje csúcsán megtagadta a falfestmények átadását a New York-i Seagram épület Four Seasons éttermében? Dore Ashton, aki gyakran meglátogatta a stúdiójában, azt mondja, a festő azt hitte, a festmények az alkalmazottak étkezőjébe kerülnek. Mások szerint ez valószínűtlen, Rothko pontosan tudta, hogy a luxuséttermet fogják díszíteni. A barátaiból lettek a legrosszabb ellenségei: Barnett Newman és Clyfford Still a művészet prostituáltjának csúfolták (az absztrakt expresszionizmus történetének legdrágább megbízása volt). De ahogy az egyik ismerősöm mondaná, „a prostitúciónak megannyi formája van”. Rothko nem ezt mondta. Az újságíró John Fischernek mesélt róla 1959-ben, egy Nápolyba tartó hajón. A turistaosztály fedélzetét elárasztó whiskyk között elárulta, hogy a nagy terve „elvenni az étvágyát ezeknek a gazdag rohadékoknak a festményeivel, amelyek a kiúttalanság érzését keltik bennük”. Michelangelo nyomasztó Biblioteca Laurenzianájára gondolt, néhány évvel azelőtt látta Firenzében, és az akkori utazás során azt tervezte, hogy visszamegy megnézni. Pár nappal később Pompeiiben a Rothko család (felesége, Mell, és lánya, Kate) és Fischer – nem lehetett lerázni – a Rejtélyek Villájába látogatott. A Dionüszosznak szentelt étkezőben Rothkót lenyűgözte a vörös és a fekete kéjes használata, a színek összeolvadásának perverz formája. Mindez ott volt a fejében, amikor visszatért New Yorkba, és a feleségét a vadonatúj Four Seasonsbe vitte ebédelni. A képeit még nem tették ki; úgy érezte, még hiányoztak az utolsó simítások. Az éttermet elárasztották a tengerészkék Brooks Brothers öltönyök, a Stefano Ricci nyakkendők, gyöngysorok és selyemsálak. Rothko egy gazpachót evett, ideges tekintete a helyet pásztázta. A kanál hirtelen megállt a kezében, félúton a szája és a tányér között, és azt kérdezte Melltől, nem érez-e valamilyen furcsa szagot.

– Miféle szagot? – kérdezett az vissza.

– Mint a rothadó pénz – válaszolta Rothko. Aztán félretolta a tányérját, felállt az asztaltól, és bejelentette, hogy eláll a szerződéstől.

Fordította: Miklós Laura

Sonora Kiadó, 2021, 158 oldal