Vincent van Gogh holland festőt talán senkinek nem kell bemutatni, világhíres festményeivel, mint például a Kávézó terasza este, a Csillagos éj vagy a Napraforgók című képeivel már mindenki találkozhatott. Viszont a klasszikus és stílusteremtő alkotások mögött egy igen nehéz élet áll, amely fájdalmas, felemelő és mélyen emberi. Magyar Miklós könyve egy olvasmányos, de informatív betekintést enged van Gogh életébe a gyerekkortól kezdve a fontosabb művek megfestésén át egészen az élete végéig. A kötetben egyaránt megismerhetjük az alkotót és alkotásait, a részletes életrajzi információk mellett Magyar az egyes festményeken is elidőzik, kibontva azok jelentéseit, festészeti kiválóságukat.
Magyar Miklós: Vincent van Gogh (részlet)
A parókia falai között – A Van Gogh család
Vincent van Gogh élete a szélsőséges érzelmek, a barátságok és csalódások, az alkotói láz és a végső tragikum regénybe illő, sodró erejű történetét tárja elénk. Művészetét mély, belső sugallat irányította, mintha egy láthatatlan erő késztette volna arra, hogy a világ minden színét és rezdülését a vászonra álmodja. Vincent van Gogh 1853. március 30-án született a Zundert nevű hollandiai falucskában, pontosan egy évvel egy halva született gyermek után, akit ugyanúgy Vincent Willem van Goghnak hívtak. A pszichológusok és pszichiáterek szerint súlyos bűntudat ébredt a gyermek Vincentben a meghalt testvér iránt, mert úgy érezte, hogy annak halálát ő okozta pusztán azzal, hogy megszületett, hogy létezik. Van Gogh szülőháza ma már nem létezik, helyén a Van Gogh-ház áll.
Vincent születésekor a település körülbelül négyezer lakost számlált. A fiú felmenői között volt lelkész, műkereskedő, aranyhuzal-készítő, többnyire sikeres emberek. A mi Vincentünk nagyapja, aki ugyancsak Vincent, Breda környékén volt lelkész. 1881 júliusában Van Gogh elkészítette a Portré a művész nagyapjáról című rajzát.
Vincent anyja, Anna Cornelia Carbentus híres hágai könyvkötő családból származott, és a tanúságok szerint nemcsak a kötőtűvel, hanem a ceruzával és az ecsettel is rendkívüli ügyességgel bánt. Emellett bámulatos könnyedséggel írt leveleket, és több százat küldött barátoknak, rokonoknak, ismerősöknek. Vidám természetű volt. Vincent egy fénykép alapján mosolygó édesanyját festette meg 1888-ban.
Ez a vidámság bizonyára ellensúlyozta apja szigorúságát, amely rajzokon és fotókon is látható.
Az apa, bár „rokonszenves lelkésznek” tartották, csak mérsékelt szónoki tehetséggel rendelkezett. Szerény, jelentéktelen lelkipásztor volt, aki a protestantizmus peremén, kisebbségi vallási vezetőként kevéssé irigylésre méltó körülmények között szolgált. Későbbi pályafutása más gyülekezetekben sem hozott számára különösebb előrelépést, mindvégig középszintű beosztásban maradt, ám jóságát és emberségét mindenki őszintén nagyra becsülte.
Vincent nem csupán a művészi tehetséget és a lelkészi hivatást, de a depresszióra való hajlamot is örökölte családjától. Ő maga volt az első, aki megnevezte azokat a pszichés zavarokat, amelyek őt és családját érintették. Egy 1888. május 4-én kelt levelében írja öccsének, Theónak: „Szegény barátom, a mi neurózisunk részben abból is ered, hogy kissé túlzottan művészi életet élünk, de ugyanakkor ez végzetes örökség is, hiszen a civilizáció során generációról generációra egyre gyengébbek leszünk. Vedd például a húgunkat, Willeminát.
Se nem ivott, se nem dorbézolt, mégis ismerünk róla egy portrét, amelyen tekintete egy őrülté.
Ez is azt bizonyítja, hogy ha valóban szembe akarunk nézni temperamentumunk valódi állapotával, akkor azok közé kell sorolnunk magunkat, akik egy régóta húzódó neurózistól szenvednek.” Willemina Jacoba, Vincent lánytestvére komoly mentális és pszichés zavarral küzdött. 1902. december 4-én a Meerenberg Asylumba került, majd később áthelyezték az Ermelo melletti Veldwijk pszichiátriai intézetbe, ahol közel négy évtizedet töltött. Hosszú éveken át teljesen visszahúzódó volt, keveset beszélt, alig válaszolt a neki feltett kérdésekre, csendesen üldögélt egész nap.
Vincent öccse, Theo van Gogh Vincent halála után néhány hónappal súlyos fizikai és mentális gyengeséget mutatott, és 1890. november 18-án pszichiátriai klinikára került. Az orvosi vizsgálatok a dementia paralytica betegségét mutatták ki, ami abban a korban a szifilisz késői, idegrendszeri szakaszának elnevezése volt. A következő hónapokban állapota fokozatosan romlott, 1891. január 25-én hunyt el Utrechtben.
Van Gogh legfiatalabb testvére, Cornelis 1899-ben csatlakozott a búr hadsereghez, önkéntesként harcba vonult a britek ellen. Betegség miatt bekerült a Brandfort melletti brit tábori kórházba, ahol mentális és fizikai állapota leromlott, és 1900. április 14-én öngyilkosságot követett el. A jelentések szerint saját kórházi ágyában lőtte fejbe magát. Családja azt hitte, hogy harc közben esett el.
Jóllehet Vincent van Gogh gyermekkora nem paraszti környezetben, hanem polgári-értelmiségi közegben telt, életét alapvetően meghatározta a természet közelsége.
Zárkózott, magányos fiúként hosszú sétákat tett, szenvedélyesen figyelte a növényeket és az állatokat, éles megfigyelőkészséggel rögzítve a látottakat. Ez a korai, bensőséges kapcsolat a természettel későbbi művészetének alapját adta. Leveleiben újra és újra hangsúlyozta, hogy a festészet forrása a természet tanulmányozása, a gyaloglás pedig számára a lelki megnyugvás és az alkotói ihlet kulcsa volt. Arles-ban, a déli nap fényében a gyaloglás szinte vallásos élményévé magasztosult. Barátjának, Émile Bernard-nak ezt írja 1888. június 19-én: „Sokat sétálok itt, a sárga búzamezők és a kék ég alatt, s ezek a hosszú gyaloglások mintha festményekre írt imádságok lennének.” A gyaloglást egy festményén is megörökítette Arles-ban, amelynek címe A művész a Tarascon felé vezető úton. Vincent önmagát ábrázolja, amint magával viszi felszerelését, és gyalog járja a tájat, hogy a helyszínen fessen. A kép élénk, vibráló színei – a sárga földút, a zöld mezők, a kék ruha – a provence-i napfény ragyogását árasztják, miközben a művész alakja erős kontúrokkal emelkedik ki a háttérből. Az ecsetkezelés nyugtalan energiája az expresszionizmus előfutárává teszi a művet. Van Gogh itt nem a klasszikus önábrázolás hagyományait követi, a művész nem a néző felé fordul, hanem úton van, arcát árnyék borítja. A festmény így nemcsak a vándorlásról, a sétáról, hanem az alkotói útkeresésről is szól, az önkifejezés szabadságát és az alkotói identitás örömét sugározza.
Vincent van Gogh számára a könyvek élete alapvető részét képezték, szinte a kenyérhez hasonló szükségletként.
Szenvedélyesen olvasott, a könyvek vigaszt, ihletet és társaságot nyújtottak számára. Kedvencei közé tartoztak: Dickens, Hugo, Michelet, Zola, Balzac, Maupassant és Shakespeare, valamint a Biblia. Az olvasmányok mélyen befolyásolták festészetét: Zola naturalizmusa, Dickens szociális érzékenysége, Michelet bensősége és a Biblia lelki mélysége mind visszaköszönnek műveiben. A könyvek és a festészet szorosan összefonódott világot alkottak számára, és az emberi igazság és az élet erejének kifejezésére ösztönözték.
A lázadó Vincent
Vincent van Gogh életútját gyakran színes, drámai fordulatokkal szokás jellemezni: szenvedélyes művész, aki egész életében küzdött a belső békéért. E küzdelem gyökerei már gyermekkorában felsejlenek. Kisfiúként izgága, akaratos és nehezen fegyelmezhető gyerek volt, akit sem szülei, sem tanítói nem tudtak mindig kordában tartani. A családtagok gyakran panaszkodtak arra, hogy a kis Vincent „túl eleven”, sokat kérdez, s olykor épp az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kérnek tőle. Nem egyszer előfordult, hogy amikor a templomi istentisztelet alatt csendre intették, ő hangosan dúdolt egy dallamot vagy rajzolgatott a padszélen. Ez az engedetlenség azonban nem puszta szeszély volt, az érzékeny lelkületű gyermeket erősen zavarta az egyhangúság és a rideg fegyelem. A kisfiúban már ekkor megmutatkozott a későbbi művész temperamentuma, egyszerre volt heves, engedetlen és szenvedélyes. Nem tűrte a tekintélyt pusztán annak kedvéért, ugyanakkor szinte beteges érzékenységgel reagált a világra.
A nyughatatlanság, amely miatt gyermekként sokszor rendreutasították, művészként az alkotói láz és az önkeresés motorjává vált.
Bár a környezete sokszor nehezen tudta elfogadni, s gyakran érezte magát kívülállónak, éppen ez a makacsság és nyughatatlanság tette lehetővé, hogy a konvenciókat később művészetében is áthágja, és új világot teremtsen a vásznon.
Szülei féltő aggodalommal figyelték iskolai előmenetelét, és amikor megtudták, hogy a falusi tanító iszákos, az óráról többször is eltűnik, hogy leigya magát, úgy döntöttek, hogy kivonják fiukat a tanító káros hatása alól. Előbb otthoni tanítást határoztak el, de mivel ez kevésnek bizonyult, tizenegy éves korában beíratták a zevenbergeni Jan Provily internátusába, Zunderttől mintegy harminc kilométerre. Az épület ma is létezik.
Vincent nem volt boldog ebben az iskolában. Theónak írt leveleiben elmondja, türelmetlenül várta a vakációt, hogy visszatérhessen családi közegébe, és újra láthassa a vidéket. Ezután egy másik iskolába ment, Tilburgbe, ahová 1866. szeptember 15-én íratták be. 1868 márciusában elhagyta ezt az intézményt is, noha tanulmányi nehézségei nem voltak. Visszakerült Zundertbe, a családi házba, ahol tizenöt hónapot töltött, mielőtt dolgozni kezdett. Így tanulmányai tizenöt évesen megszakadtak. Mi történt? Senki sem tudja. Azt mondták, a szülők anyagi nehézségek miatt nem fizethettek tovább. De márciusban, ilyen közel a tanév végéhez? Talán Vincent lelki labilitása tört a felszínre, talán testi gyengesége vagy idegkimerülése játszott közre. Lehetséges, hogy apja döntött a hazahívás mellett, mert úgy vélte, hogy a fiút inkább gyakorlati pályára kellene felkészíteni, semmint iskolába járatni. Egyesek szerint egyszerűen nem bírta a kollégiumi élet magányát. Ezek mind valószínűsíthető, de sohasem bizonyított okok, mindegyik feltételezésben lehet valami igazság.
A fiatal fiú érzékenysége, dacossága, beilleszkedési nehézségei együttesen vezethettek oda, hogy feladja tanulmányait.
Vincent visszatért hát Zundertbe.
Vincent legyen műkereskedő
Az ötlet Cent bácsi, Vincent nagybátyja fejéből pattant ki. Cent bácsi pályáját serdülőként kezdte egy unokatestvér boltjában, ahol festőknek árult anyagokat. Éles eszű volt, nagyra törő, és műkereskedőként tehetős vevőkörre tett szert, még a holland királyi család is vásárolt nála.
Cent bácsi Vincentnek és Theónak beszélt a művészeti világról és a műkereskedő munkájáról, Vincentben látva lehetséges utódját és örökösét. Miért ne kezdhette volna a fiú korán a pályát, ahogy ő maga is tette? Felajánlotta, hogy elhelyezi a párizsi központú, nemzetközi műkereskedő cég, a Goupil hágai fiókjában, amely hosszú ideig az ő boltja és galériája volt. A szülők megkönnyebbültek, Vincent pedig 1869 júniusában, tizenhat évesen Hágába indult. Szorgalommal vetette bele magát az új mesterségbe, és hamarosan a festmények szakértője lett.
Első szerelem
A Goupil cég gyakorlata szerint a tehetséges fiatalokat tapasztalatszerzés céljából más-más városokba helyezték át. Így került Vincent Londonba 1873. június 19-én. Előbb Párizsba irányították rövid betanulásra, majd onnan a La Manche csatornán át hajóval jutott Angliába. A Brit Birodalom fővárosa lebilincselte, jól érezte magát. „A házban három német lakik, nagyon szeretik a zenét, zongoráznak és énekelnek is, ami igen kellemes estéket szerez nekem” – írja Theónak 1873. június 16-án. Szimpatizált a német fiatalokkal, együtt jártak el szórakozni, szép sétákat tettek: „Mindenfelé pompás parkok vannak nagy fákkal, bokrokkal, s ezekben az ember kedvére lehet járni” – írja fentebb idézett levelében. Egy végzetes döntéssel panziót váltott, egy francia lelkész özvegye, Ursula Loyer házában szállt meg.
Őrülten beleszeretett az asszony Eugenie nevű lányába.
Más azonnal megpróbálta volna meghódítani a lányt, egyértelmű jeleket adva érzéseiről, de Vincentet gátolja puritán neveltetése és az olvasott regények hatása. E nagy szerelmet egyedül, a képzeletében élte meg. Eugenie mit sem tudott arról, mit jelent Vincent számára. Tragikus és különös helyzet. Vincent ebben a szerelemben fedezte fel önmagát, s szeretetét kiterjesztette az egész világra. Szerette a várost, a munkáját, a felhőket, a szelet, a fákat, a csillogó pocsolyákat, a parkokat, a házakat, a festészetet, az utcán szembejövő embereket. Minden inspirálta, minden együtt volt a boldogságához. Eugenie azonban nem viszonozta szerelmét.
A visszautasítás nem csupán egy ifjúkori szerelem végét jelentette, hanem lelki válságot is okozott az ifjúban. Van Gogh addigi viszonylag kiegyensúlyozott, munkaközpontú életét fokozatosan felváltotta a belső nyugtalanság. Egyre kevésbé tudott a műkereskedői pályájára koncentrálni, mindinkább a vallás és a lelki megváltás felé fordult.
1876. október 29-én Vincent első prédikációját mondta el a London melletti Isleworthben, Jones tiszteletes templomában. Beszédét elküldte Theo-nak. „Kicsit olyan érzésem volt, mintha a barátságos nappali fénybe emelkedtem volna ki egy sötét földalattiból, amikor felmentem a szószékre” – írja. A prédikációt Jones tiszteletes megdicsérte, ezt Vincent győzelemként élte meg.
A karácsonyi szünet jókor jött. Amikor Vincent visszatért Hollandiába, szó sem lehetett arról, hogy visszamenjen Angliába. Apja, aki tudta, hogy a lelkészi hivatás egyensúlyt és önuralmat követel, nem beszélt többé vallási pályáról. A fiú Hollandiában kezdett el dolgozni, a család közelében, minden vallási kontextuson kívül. Ismét a nagybátyjához, Centhez fordultak, aki csalódásai ellenére hajlandó volt segíteni nehéz természetű unokaöccsén. Vincent Braat úr könyvesboltjában kapott munkát Dordrechtben. Feladata a könyvesbolt áruforgalmának bejegyzése, a ki- és beérkező áruk regisztrálása volt. Látszólag elmélyülten dolgozott, hallgatag volt, a vásárlók kérdéseire sem válaszolt, ha netán megszólították. A gyanakvó és elégedetlen Braat úr végül rájött a titokra: amikor alkalmazottja úgy tett, mintha munkáját végezné, valójában a Bibliát másolta és fordította hollandról három nyelvre, franciára, angolra és németre. Emellett tollrajzokat is készített, amelyeket Braat úr érdektelennek talált. Mit lehetett kezdeni ezzel a kellemetlen alkalmazottal? Megszabadult tőle.
1877 tavaszán a család tanácskozott és megszületett a döntés: Vincent teológiát fog tanulni. 1877. május 9-én tehát Vincent Amszterdamba költözött, hogy teológiai tanulmányokat folytasson. Johannes van Gogh, Jan nagybácsi befogadta otthonába. Vincent elkezdte felfedezni Amszterdam utcáit, csatornáit, kikötőjét, templomait, zsidónegyedét és mindenekelőtt a Trippenhuis képtárat, ahol Rembrandt műveit csodálhatta meg.
Ez a tizenöt hónap, amelyet Amszterdamban töltött, lehetővé tette számára, hogy meghatározza esztétikáját.
1878 februárjában Vincent apja néhány napra a városba látogatott, hogy ellenőrizze fia előmenetelét. Beszélt tanáraival, és kiderült, hogy Vincent teológiai tanulmányai kudarcba fulladtak. A család lezárta a kalandot, Vincent pedig összepakolt, és visszatért szüleihez Ettenbe.
Út a szolgálat felé – Etten
Theodorus tiszteletes tudta, hogy két évvel korábban Laekenben, Brüsszel közelében iskolát nyitottak evangélisták képzésére. Miért ne próbálnák meg ezt a lehetőséget? Egy evangélistának nem kellett olyan hosszú ideig tanulnia, mint egy lelkésznek. A tanulmányok csupán három évig tartottak volna, ami lelkesítette Vincentet. Csak kevés latin, még kevesebb görög, matematika egyáltalán nem. A diákokat arra készítették fel, hogy a Borinage bányavidékén dolgozzanak, ahol sok feladat várta őket: sebesülteket és betegeket ápolni, bátorítani a bányaszerencsétlenségek miatt özvegyen maradt asszonyokat, akik gyermekeikkel nyomorba süllyedtek. Az igazgatóság vonakodott felvenni Vincentet, de mivel a meghallgatás angolul, franciául és flamandul folyt, a vezetők megdöbbenve fedezték fel, hogy a fiatalember micsoda csodálatos poliglott. Képességei mellette szóltak, így három hónapos próbaidőre felvették. Vincent hozzáfogott egy prédikáció megírásához, amelynek az volt a célja, hogy próbára tegye képességeit. Ám viselkedése kezdettől fogva nehézségeket okozott.
Nemcsak túlzott önsanyargató hajlamot mutatott, hanem lázadó természetűnek is bizonyult.
Mivel az alázat és a szelídség e szolgálat nélkülözhetetlen erényeinek számítottak, a három hónapos gyakorlati idő után megtagadták tőle a folytatást, azzal az indokkal, hogy „hiányosságai vannak a rögtönzött szóbeli megnyilatkozásban”.
Fotó: Wikipédia
