Egy négytagú család elindul New Yorkból dél felé, keresztül az Egyesült Államokon. A férj anyagot akar gyűjteni az apacsokról szóló kutatásához, a feleség pedig a mexikói-amerikai határon illegálisan átkelő gyerekek sorsát és történetét szeretné dokumentálni.
Az egyedül vagy embercsempészeknek kiszolgáltatva érkező gyerekek legtöbbje sosem jut át a sivatagon, és sosem találkozik a már korábban az Államokba szökött rokonaival. Miközben a család motelről motelre járva beautózza Virginiát, Tennesseet, Oklahomát és Texast, a szülők egyre többet veszekednek. A feszültség a férfi tízéves fia és a nő ötéves lánya számára is nyilvánvalóvá válik. Bár a szülők mindent megtesznek, hogy szórakoztassák a gyerekeket a hosszú út során, nem tudják kizárni a külvilágot, és amikor a rádióban a migrációs válságról esik szó, a gyerekek kérdezősködni kezdenek - kérdéseik pedig nem várt következményekkel járnak. Luiselli első magyarul megjelenő könyve virtuóz módon mutatja be egy család széthullását, a dél-amerikai bevándorlók és az amerikai őslakosok iránti teljes társadalmi közönyt, és felteszi a kérdést: szabad-e művészetet csinálni mások szenvedéseiből? Mindeközben a történetben nemcsak Geronimo, hanem David Bowie is fontos szerepet kap.
A szétszakított menekült családokról mesél az Elveszett gyerekek archívuma - Könyves magazin
New Yorkból indulunk, név nélküli főhőseinkkel, az apával, az anyával, és a korábbi kapcsolataikból fogant fiúval és lánnyal, és Arizonába tartunk, az utolsó talpon maradt törzs, az apacsok egykori földjére. Az apát leginkább a híres törzsfőnök, Geronimo sírja izgatja, az anyát pedig a határ mentén elveszett gyerekek sorsa, és abban is reménykedik, hogy valahogy nyomára jut annak a két kislánynak, akinek az anyját a saját lánya iskolájából ismeri.
Valeria Luiselli: Elveszett gyerekek archívuma
Fordította: Mesterházi Mónika
MADARAK
Aznap délután segítettem Papának főzni. A grillezést készítettük elő odakint. Papa pár szem szenet dobott a rácsra, és meggyújtotta, én meg bementem a konyhába, hogy kihozzam a húst a hűtőből, bivalyhúst, ami a kedvencem. Úgy segítettem neki, hogy én tartottam a húsos tálcát. A villát egymás után a húsdarabokba szúrta, és óvatosan a rácsra tette őket.
Ott álltam, és még mindig a visszhangokra gondoltam, és körülöttem minden a visszhangokra emlékeztetett, amiket a hegyen hallottunk,
Pa oda-vissza, oda-vissza mozdulatai, a suttogó tűz a grillben, a nagy madarak, amik a szárnyaikat csattogtatták fölöttünk, és még a te hangod is a konyhából, a házból, ahol Mának segítettél a zöldségeket alufóliába csomagolni, begöngyölni a krumplit, a hagymát, a fokhagymát és a gombát is, amit utálok.
Megkérdeztem Papát, hogy a visszhangok, amiket délután hallottunk, olyanok voltak-e, mint a Visszhang-kanyonban, amiről mesélt nekünk. Azt mondta, igen is, meg nem is. A Chiricahua-hegységben, a Visszhang-kanyonban, mondta, a visszhangok még erősebbek és még szebbek. A legszebb visszhangok, amiket életedben hallottál, mondta, és némelyik olyan régóta pattog ott, hogy ha jól odafigyelsz, meghallhatod a rég halott csirikavák hangjait. És a Sas Harcosokét is? kérdeztem. Igen, a Sas Harcosokét is.
Egy darabig tűnődtem, hogyan lehetséges ez, aztán megkértem Mát és Pát, hogy világosabban magyarázzák el nekem a visszhangot, szakszerűbben, miközben ott ültünk az asztalnál, egy hosszú faasztalnál a ház előtt, ahova kihoztunk tányért, villát, kést, poharat, vizet, bort, sót, kenyeret. Az alapokat értettem. Azt mondták, a visszhang a hanghullámok késése. Olyan hanghullám, amelyik azután érkezik, hogy az eredeti hangot kiejtették, és visszaverődik egy felületről. De ez a magyarázat nem adott választ minden kérdésemre, úgyhogy tovább érdeklődtem, egyre többet kérdeztem, míg végül, azt hiszem, mindketten kicsit idegesek lettek, és Pa azt mondta:
Kész a kaja!
Leültünk a faasztal köré, és Papa beszédet akart mondani, úgyhogy megengedte, hogy te meg én is megkóstoljunk pár csepp bort a poharunkból, bár elég sok vizet is töltött bele, hogy lágyabb legyen az íze, mondta. Azt mondta, ebben az országban a gyerekeknek általában nem szabad megkóstolniuk a bort, azt mondta, az ízlelőbimbóikat teljesen tönkreteszi a puritanizmus, a csirkeszárny, a ketchup meg a mogyoróvaj. De mi most a csirikava apacs területen vagyunk gyerekek, úgyhogy egy kicsit megízlelhetjük az életet. Felemelte a poharát, és azt mondta, Arizona, Új-Mexikó, Sonora, Chihuahua, csupa gyönyörű név, de ezek a nevek mégis egy olyan múltat neveznek meg, ami igazságtalanságból, genocídiumból, exodusból, háborúból és vérből állt.
Azt mondta, azt akarja, hogy úgy emlékezzünk erre a tájra, mint az életerő és megbocsátás hazájára, ahol a föld nem válik el az égtől.
Nem mondta el nekünk, mi a táj igazi neve, de szerintem Apachería. Aztán kortyolt egyet a poharából, úgyhogy mi is mind ittunk egy kortyot a miénkből. Te az egészet kiköpted a földre, azt mondtad, utálod ezt a vízbort. Én azt mondtam, hogy nekem ízlik, bár igazából nem ízlett annyira.
IDŐ
Gyorsan befejeztük az evést, mert éhesek voltunk, de nem akartam, hogy véget érjen ez az este, soha, pedig tudtam, hogy véget fog, és minden más közös esténk is, ahogy ennek az utazásnak vége. Ezen nem tudok változtatni, de ma este legalább megpróbálhatom, hogy tovább tartson az éjszaka, ahogy Geronimónak is volt ereje megnyújtani az időt egy éjjeli csatával.
KÉRDÉS -FELELET
Úgy döntöttem, kérdéseket teszek fel, méghozzá jókat, hogy mindenki megfeledkezzen az időről. Így jobban ki tudom nyújtani.
Először is megkérdeztelek titeket, mit kívántok épp a legjobban. Te azt mondtad: Frutilupist! Pa azt mondta: én világosságot kívánok. Ma azt mondta: azt kívánom, hogy Manuela találja meg a két lányát.
Aztán megkérdeztem Pát és Mát: Milyenek voltatok annyi idős korotokban, mint mi, és mire emlékeztek? Papa egy szomorú történetet mesélt akkoriból, amikor veled volt egyidős, és a kutyáját elütötte a villamos, és a nagymamája betette a kutyát egy fekete szemeteszsákba, és kidobta a kukába. Aztán azt mondta, hogy amikor velem volt egyidős, jobbak lettek a dolgok, és a házban, ahol laktak, ő volt a gyerekújság felelőse. Minden pénteken, iskola után expedíciót vezetett az írószerboltba, ahol volt egy Xerox nevű gép, ami másolatot készített bármiről, amit írtak vagy rajzoltak, de úgy, hogy még nem is volt számítógép, se semmi. Egyszer, mivel nem írtak és nem is rajzoltak semmit az újságnak, csak a kezüket tették be a gépbe, aztán az arcukat, aztán a lábukat, és a gép másolatokat készített róluk, és aztán mikor senki nem nézett oda, az egyik fiú lehúzta a nadrágját, és ráült a gépre, és másolatot csinált a fenekéről. Te meg én annyira nevettünk ezen, hogy a vízbor, amiből épp csak egy kortyot ittam, kijött az orromon, és nagyon csípett.
Aztán Mama következett, és ő meg arra emlékezett, hogy amikor ötéves volt, mint te, az anyjával meg az anyja barátnőjével egy nappaliban járt, ahol volt ott egy hatalmas akvárium, és azt nézegette. És egyszer csak hátrafordult, és az anyja nem volt ott, csak az anyja barátnője, úgyhogy megkérdezte tőle, hol az anyám? és a barátnő azt mondta, ott van bent, nézd, hallá változott. És Mama először nagyon izgatott lett, és próbált rájönni, melyik hal lehet az anyja, de aztán megijedt, arra gondolt, vissza fog valaha jönni az anyám, és nem lesz már többé hal? És annyi idő telt el, hogy sírni kezdett az anyja után, hogy jöjjön vissza, és azt hiszem, miközben a történetet mesélte, majdnem tényleg sírni kezdett, és azt nem akartam, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy na és amikor velem volt egyidős, mi volt a kedvenc játéka, amikor tízéves volt.
Egy darabig gondolkodott, aztán azt mondta, tízéves korában az volt a kedvence, hogy elhagyatott házakba tört be, és átkutatta őket, mert tele volt velük a környék, ahol lakott.
És semmi mást nem mondott, bár te kíváncsi voltál, és többet szerettél volna tudni az elhagyatott házakról.
Például, hogy volt-e bennük kísértet, és hogy elkapta-e valaki Mát, mondjuk a rendőrség vagy a szülei. De ő ahelyett, hogy tovább mondta volna, minket kérdezett, na és ti, szerintetek veletek mi lesz, amikor annyi idősek lesztek, mint mi, és felnőttek lesztek?
Felemelted a kezedet, hogy beszélni akarsz, és te beszélhettél először. Azt mondtad, szerintem tudok majd olvasni és írni. És aztán azt mondtad, hogy lesz barátod vagy barátnőd, de soha nem házasodsz össze senkivel, hogy ne kelljen nyelves puszit adni, ami szerintem okos dolog volt tőled. Aztán mivel már nem mondtál mást, én szólaltam meg. Azt mondtam, hogy sokat fogok utazni, és sok gyerekem lesz, és mindennap bivalyhúst fogok főzni nekik. A munkám meg az lesz, hogy űrhajós leszek.
És a hobbim az lesz, hogy mindent dokumentálok, és azt mondtam, hogy dokumentáriumos leszek, és ezt olyan gyorsan mondtam, hogy szerintem Pa úgy hallotta, hogy dokumentumos,
Ma meg úgy, hogy dokumentarista.
