„Csodás gyerekkorunk volt, csak kár, hogy ez nem igaz, mert tele volt traumákkal” – indítja az Ünnepi Könyvhéten elmondott beszédét Lackfi János költő, író. Úgy folytatja, gyerekkori traumáinkat utólag szakemberekkel, „alapos vagy felszínes cikkekkel”, podcastekkel, egymással próbáljuk feldolgozni, átbeszélni, belesírva azokat a kávénkba, „sós kávét kortyolgatva”.

A szöveg aztán édes nosztalgiába fordul, csak hogy utána ismét lerántson a mélybe, emlékeztetve a hallgatóságot/olvasót arra, hogy generációja gyerekkorát a sok menő retró dolog mellett ugyanúgy meghatározta a megaláztatás és megszégyenítés.

Tele volt „fakanállal és tenyéréllel a hátsónkon csattanó ütésekkel, vörös nyomot hagyó pofonokkal, tüzes kokikkal, fejünkre lesújtó tanári kulcscsomók észveszejtő csördülésével”. Megfogadják, hogy ők majd másképp csinálják, „mi majd másképp rontjuk el a gyermekeinket, hogy csodás gyermekkoruk legyen”.

Felnőni a magyar szocializmusban azt jelentette, hogy „igyál Kőbányait és szívd a Szofit”, „egyél egy zsíros kenyeret, nesze!”, „izmos és gizda kis testünkkel belevetődtünk Dunába és Balatonba, hemperegtünk a part homokjában”, „mobil híján unatkoztunk, fogalmunk sem volt, milyen lehet mobillal unatkozni”, „senki se mászkált a telefonjával, marhaság lett volna, senki sem bizgerálta a készüléket, eszébe nem jutott volna guglizni rajta, legfeljebb felhívta a tudakozót, amely vagy segített, vagy hazudott”,

és ha lehallgatástól féltünk, kihúztuk a falból, ha szerelmi bánat ért, és meg akartunk szakítani minden kapcsolatot a külvilággal, akkor is”.

„Csodás gyerekkor volt becsöngetni egymáshoz, felkiabálni, tessék mondani, Ica néni, a Zsolti lejöhet focizni, nincs meg a csapat, nyolcra visszajövünk, micsoda szép gyerekkor izzadtan focizni végkimerülésig, nem vitt magával palackozott vizet senki, eszünkbe se jutott, az utcai kúthoz szaladtunk el, az egyik nyomta, a másik alátartotta a fejét, csurgott a szemébe, orrába, szájába, sistergett a nap, a lányok nézték, hogy focizunk, nem a mobiljukat nyomkodták, hanem a tincseiket tekergették, a szájuk szélét rágcsálták, meg sugdolóztak” – írja Lackfi.

De a gyerekkoruk tele volt szorongással, aggódással, szégyennel, „matyóhímzés módjára kidekorálva traumákkal”.

És mi azóta emlegetjük sírva vagy röhögve, rálegyintünk, hogy ettől lettünk emberré, a feketepedagógia visszasírói leszünk, a katonaság is ráférne a mai nyámnyilákra, szajkózzuk, miközben milyen rettentően prüszköltünk annak idején féktelen szabadságvágyunkban a néphadsereg ellen (...)”

Összegyűlt bennük annyi muníció, hogy „most már mindörökre van miről írnunk”, hiszen „ebből születik az irodalom, amíg a világ világ, meg még két nap, mert minden a gyerekkorral kezdődik, annak szörnyű­séges csodáival, mert gyerekkor nélkül nincs irodalom”. És mert „nincs is jobb művészi alapanyag, mint egy csodásan traumatikus gyerekkor” – Lackfi János írását az Élet és irodalom oldalán egy rövid reklám megtekintése után lehet elolvasni.

Nyitókép forrása: Ünnepi Könyvhét/Facebook

(es.hu)