„Napjai úgy mállanak szét, / mint szájában a szalonnabőr: / lassan, időtlenül” – olvassuk Kovács Edward A másik éj című verseskötetében, amelynek fontos témája az elmúlás, de az emlékek ereje is végig ott van a sorok között. Titokzatos, már-már mitikus szövegek sorakoznak itt, melyekben a filozofikus gondolatok kéz a kézben járnak az érzéki tapasztalatokkal. Ahogy Áfra János írja ajánlásában, „a gyakorta rímes, ritmusos, emelkedett – nemegyszer liturgikus – hangoltságú, az időntúliság felé nyitott mondatok fokozott figyelemre tartanak számot, de meg is hálálják azt”.
Kovács Edward: A másik éj (részlet)
A krizantémok ősszel nyílnak
Az ég a földre nehezül, mint beton
sírlap. Nagyanyám, az elmúlás munkása,
hidegen, ahogy kőfaragók a márványba
írnak, kapálja szülei sírját. Ahogy emeli-
vágja, emeli-vágja, izmainak kiszámítható
töredezett dinamikája. Mikor végez,
imára kulcsolja poros kezeit, széjjelnéz,
találgatja, hogy a sírját majd hova helyezik.
Összeráncolt szemöldökkel csak számol
és számol, hogy mennyi lehet vajon még
hátra a nyárból, mert tudja már, idegei
mennyit bírnak, és ahogy a sírhanton,
a krizantémok bennünk is ősszel nyílnak.
Saját sírbolt
Nagyanyám szemhéjai
súlyosan záródó, hűvös kripta-
ajtók, rajtuk túl mumifikálódik
minden emlék. Gondosan be-
balzsamozza őket, mintha ezen
múlna az örökkévalóság. Így
nyugtatgatja magát, hogy a hús
csak kellék, melyet a hanyag
rezignáltság kezei formáltak,
torzítva a tartós vázat. Nem bírja
a terhet, meghajlik az elmúlás
terpeszkedő súlyának, valahol
a lezárt kriptaajtók mögött, ahol látta
magát mint foszlásnak indult dögöt.
Nem szólnak a harangok
Nagyapám bőrén fáradt verejték,
lucernára tapad így a harmat,
kaszája hasítja a hajnali nyugalmat.
A tenyere rutinból markol.
Rendekbe vágja a gyepszénát,
halkan vonul Árkádián át.
Meg-megáll rágyújtani,
hogy kifújja magából
a tüdején nehezülő éjszakát.
A mezőn árnyak, szellő
sem jár, szúródik, akár
bogáncstövis, bőrébe a napsugár.
A lovak a szekérből kikötve,
abrak előttük, hagyják, hogy
hasukból bögöly szívja ki vérük.
Napjai úgy mállanak szét,
mint szájában a szalonnabőr:
lassan, időtlenül.
Fotó: Vigh Levente
