Most jelent meg új, zsebkönyvtári kiadásban a Magvető Kiadónál Thornton Wilder klasszikusa, a Szent Lajos király hídja Kosztolányi Dezső fordításában. A Magvető Zsebkönyvtár sorozat elsősorban olyan klasszikus regényeket kínál, amelyeket a most negyvenes-ötvenes éveiben járó korosztály kamaszkorában olvasott és nagyon szeretett, és amelyek ma viszonylag nehezen érhetők el, vagy számos kiadásban forognak ugyan közkézen, de kis méretben, zsebrevágható, könnyen magunkkal vihető kiadásuk nincs a piacon.
Wilder kisregénye esetében egy további szempont is felmerült: a mű magyarul Kosztolányi Dezső fordításában számos kiadást ért meg az évtizedek alatt, de mivel egyrészt a nyelvi lektorálás, kontrollszerkesztés az első kiadás idején még nem volt divat, s így hibák és hiányok maradtak a fordításban, másrészt a Kosztolányi-szöveg (éppen a nagy népszerűség, a sokféle magyar kiadás okán) jó néhány ponton szövegromlás áldozatául esett, most a különböző kiadások szövegvariánsainak egybevetésével némi pontosításra szorult.
A regény megjelenése (1927) után azonnal óriási sikert aratott Amerikában, egy évvel később Pulitzer-díjat kapott.
Kosztolányi is azonnal lelkesedett érte: „Ezt a regényt múltkor a kezembe adták. Írójáról, Thornton Wilderről mindössze annyit tudtam, hogy ifjúkorában éveket töltött Olaszországban, s ebből a könyvéből túl a tengeren naponta néhány ezer példányt adnak el. […] Világhíres regényét nagy meglepetésre ajzottan kezdtem olvasni. A várakozás kisebbíteni szokta a meglepetést. De itt meglepetésem oldalról oldalra fokozódott. A Szent Lajos király hídja olyan alkotás, mely nem minden évben, de nem is minden évtizedben terem, egy gazdag írói egyéniség hiánytalan kifejezése. Embereket hoz elém, olyan közel, hogy eláll a lélegzetem. Érzéseket közöl, oly közvetlenül, hogy arcomon végigcsorog a könny. Ez az író, úgy látszik, mindent tud rólunk és a művészetről, az életről, amit tudni lehetséges.”[1]
Kosztolányi fordítása a Révai Külföldi Mesterművei sorozatban jelent meg először magyarul 1928-ban (egy évvel az eredeti első megjelenés után). Utóbb még az ő életében, 1934-ben kiadták változatlan utánnyomásként, egybekötve Az androsi lány című regénnyel (az utóbbit Benedek Marcell fordította), majd 1944-ben ismét megjelent a Révainál, előszó gyanánt a fent idézett Kosztolányi-cikkel, amelyet egyébként most az új kiadás függelékben közöl.
A kisregényt a háború után először 1957-ben adta ki az Új Magyar (későbbi nevén Európa) Könyvkiadó. Kosztolányi – tehát egy irodalmi klasszikus – fordítói szerepe, az eredetihez való hűség követelménye és az eltérő szövegváltozatok sokaságának a ténye olyan elvi kérdéseket vet fel az új kiadások számára, amelyeket az 1957-es kötet felelős szerkesztője az akkori igényeknek megfelelően oldott meg: a nemrég elhunyt kiváló műfordító, Borbás Mária fontos javításokat eszközölt a szövegen, fordítási hibákat korrigált, hiányokat pótolt, ugyanakkor a kor szokása szerint egyes pontokon modernizálni igyekezett Kosztolányi stílusát.
Mivel az azóta eltelt évtizedekben megjelent kiadások mind a Borbás Mária által szerkesztett szöveget közölték egyre romló minőségben, elérkezettnek látszott az idő, hogy a kötet felelős szerkesztőjeként újra föltegyem az elvi kérdéseket. Az angol eredetit összevetettem az 1928-as első és az 1957-es javított kiadás szövegével, s ily módon egy Kosztolányi fordításához lehetőség szerint minél hűségesebb, ám ugyanakkor pontos és helyes szöveg állt elő. Ez volt a (kettős) cél:
ha már van egy ilyen kincsünk, Kosztolányi nagyszerű Wilder-szövege, akkor szerezzük is vissza Kosztolányit, de a lehető legprecízebben, úgy, hogy az eredeti angol szöveg mondanivalója minél kevésbé csorbuljon.[2]
Néhány példa: a kisregény első oldalán szerepel a kötélhíd leírásában az összeábdált szó („Afféle vékony lécekből összeábdált bürü volt ez”), amely az 1957-es kiadás óta összeeszkábáltra változott – Kosztolányi szava most visszatér. A pesti diák- és kávéházi szókincs egy jeles képviselőjét is száműzték a szövegből: amikor Manuel lába megsérül, a testvére, Esteban a seborvos rendelésére óránként kínzó jeges borogatásokkal vegzálja, majd megesik a szíve a szenvedőn, és – Kosztolányinál – így szól hozzá: „…ezt az egyet elblicceljük. Nem akarok neked fájdalmat okozni, ezt az egyet inkább blicceljük el.” A szelídített változatban az elbliccel nem ment át a szűrőn, a semlegesnek érzett elmulaszt szóval helyettesítették („…ezt az egyet elmulasztjuk. Nem akarok neked fájdalmat okozni, ezt az egyet inkább mulasszuk el”).
Kosztolányi legérdekesebb félreolvasása a könyv egészén végighúzódik, számos helyen ismétlődik, és az 1957-es kiadásban sem tisztázódott, így 1928 óta mindeddig zavart okozott a különböző szövegverziókban: a könyv egyik fontos szereplőjét, a Santa María Rosa de las Rosas zárda fejedelemasszonyát, Madre María del Pilart (’María del Pilar anyát’) a zárda nevével egybeolvasztva „a María del Pilar zárda fejedelemasszonya”-ként, „a María del Pilar főnöknője”-ként emlegette a magyar szöveg. Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy a figyelmes olvasó a zárda kétféle megnevezésével találkozhatott a fordításban, ha ugyan némi fejtörés után sikerült rájönnie, hogy egyazon zárdáról, a Santa María Rosa de las Rosasról van szó.
Ezek a példák talán érzékeltetik, hogy mindeddig a mű iránti, idestova száz év óta töretlen magyarországi rajongás sem segített abban, hogy rendelkezésünkre álljon a Kosztolányi-szöveg letisztogatott és a szükséges helyeken pontosított verziója. Az ezzel kapcsolatos elvi feladatot egy zsebkönyvkiadás nem vállalhatta teljes filológiai mélységeiben, ugyanakkor reményeim szerint sikerült további lépéseket tenni mind az eredetihez való hűség, mind pedig annak a gazdagságnak a megőrzése felé, amelyet e klasszikus regény Kosztolányi-féle fordítása jelent.
[1] Kosztolányi 1928-ban írta ezt a cikket, melyet az év decemberében közölt a Pesti Hirlap, majd 1929 januárjában a kolozsvári Pásztortűz. Az 1944-es Révai-kiadáshoz Wilder címmel valószínűleg a Kosztolányi újságcikkeiből könyvsorozatot szerkesztő Illyés Gyula tanácsára illesztették előszó gyanánt, majd a későbbi kiadásokból, egészen mostanáig, már rendre kimaradt.
[2] Köszönettel tartozom Józan Ildikónak és Takács Lászlónak szíves segítségükért.
