„Az életben maradás gyerekkori kalandjáról szól ez a könyv” – ezzel a mondattal foglalta össze önéletrajzi regényét a szerző. A kaland 1944-ben indul Berettyóújfalun. Itt él az ekkor tizenegy éves Konrád György a családjával. A gyerekkor kivételes szigetét fokozatosan árasztja el a történelmi valóság, aztán május közepén a nyilas cukrász feljelentése után szüleit letartóztatja a Gestapo, a magukra maradt gyerekeknek pedig dönteniük kell: maradnak otthon, vagy útra kelnek Budapestre.
Konrád György: Elutazás és hazatérés (részlet)
Ezerkilencszáznegyvennégy március 19-én, amikor a németek megszállták Magyarországot, tizenegy éves voltam. Bekövetkezett, amitől addig csak féltünk a családi asztalnál. A kivételes sziget nincs többé. Most valami más kezdődik. Ó, milyen egyszerűen ment! Milyen komikus lett mindaz, ami addig volt! Hány este hallottam a férfiakat, vacsoraasztalok stratégáit, hogy majd Olaszország és Görögország felől jönnek az angolok, megkezdődik a nyugati invázió, és akkor Horthynak nagyobb mozgástere lesz, majd talán ki is ugorhat, és Magyarország az evolúció útján angolszász típusú, semleges demokráciává fejlődhet. Addig is apáink békésen ellesznek boltjaikban, orvosi rendelőikben, ügyvédi irodáikban. A felszabadító angolok eljöveteléig a zsidó gyerekek békésen járhatnak abba a kis szomorú, földszintes épületbe, amelynek két tanterme, poros iskolaudvara és egy szép imaterme van, ahol a tanító legalább azért nem szégyeníti meg őket, mert zsidók.
Péntek esténként lépések csoszogása hangzott föl a házunk melletti átjáróból, fekete ruhás férfiak mentek a széles karimájú fekete kalapok alatt a zsidó templomba, és mentek velük az iskolatársaim is a zsinagógába, nagy szemekkel, apjuk kezét fogva.
A megszállás napján apámmal ültem a hálószobában a rádió előtt. Az ellenállás hírei nem jöttek, a magyar csapatok nem álltak ellen. A kormányzó, a kormány és az ország lefeküdt az erélyes németek elé. Nem bíztam Horthyban, megvolt nekem még kisfiúkoromban ólomkatonaként. Körülötte álltak a tisztek, a csendőrök, az ólom közlegények, mind zöld ruhában, csak Horthy virított búzavirágkék tengernagyi kabátban, arany vállbojttal. Ágyúm is volt, agyaggolyócskákat tudtam egy méterre ellőni vele. A csatatér a nagy, barna linóleum. Kettéosztottam rajta a sereget és a felszerelést. Eleinte mindig az a sereg győzött, amelynek élén főméltóságú kormányzó urunk állt. Aztán, amikor beléptünk a háborúba, egy agyaggolyócska ledöntötte a lábáról őfőméltóságát, és onnantól fogva a linóleumon már mindig az a sereg vesztett, amelynek élén Horthy állt. Ágyúval eltaláltam, hanyatt esett.
Azon az estén ott ültek a nagybácsik és az unokatestvérek is a rádió előtt. Valami kósza hír jött, hogy a helyőrség parancsnokának nem tetszik a németek bevonulása, és én hamarosan már abban bizakodtam, hogy éppenséggel az újfalusi ezred fogja megállítani a németeket Egyed alezredes parancsnoksága alatt. Elvégre a falu szélén nagy kaszárnya van, erős helyőrség, ágyúkkal, amelyeket nagy testű tüzérlovak húztak. Ha a kormányzó szabadságharcra hívná fel a népet, megvethetné itt a lábát Biharban.
„Éppen ő? Éppen itt?” István mosolya több volt, mint fanyar. Igenis, az alezredes rendes ember, és egyáltalán nem németbarát. Már évek óta politikai imákat mondogattam magamban az esti villanyoltás után az ágyban. Az állami polgári fiúiskolában csak Istvánnal beszélgettünk a háborúról a szünetben, a folyosón. Körülnéztünk, hogy más ne hallja.
Korán megtanultuk, hogy tilosak vagyunk.
Még aznap este tudomásul kellett vennünk, hogy nem csupán Horthy, de még az újfalusi helyőrség parancsnoka sem állt ellen. Másnap reggel ott voltak a községháza és a református templom előtt a német páncélosok. Csukaszürke egyenruhás katonák ültek rajtuk, nézték a kispiac eseményeit. A civilek kerülték az érintkezést, olyan is volt, aki nem nézett oda. Hepciás indulók pattogására, oly tömör oszlopban, hogy szinte egymáshoz értek, a németek bemutatták a főutcán, hogyan kell parádésan menetelni, nem úgy, mint a csálé magyar bakák. Őrjáratok mentek szét a faluban, lakásokat foglaltak le beköltözésre, nagybátyám házát is teljes egészében.
Így az unokafivéreim is hozzánk költöztek át. Rokonok, barátok jöttek szüleinkhez hírcserére, megosztották egymással tanácstalanságukat. Apám napsütésben az erkélyen ült behunyt szemmel, az üzletét be kellett csuknia, többé nem nyithatott be a saját boltjába, az már nem volt az övé, a vasajtó is le volt pecsételve. Minden értéket le kell adni, a rádiót is. Az úriszobában aludtunk hárman, fiúk, azaz csak színleltük az alvást, majd kisvillanyt gyújtottunk, és rájártunk a pohárszékben található diópárlatra, hogy legyen megfelelő élénkségünk az éjszakai politizáláshoz.
*
Naponta jöttek a rendeletek, tudtuk, hogy holnap rosszabb lesz, mint ma. Sötétedésig pingpongoztunk, jó, hogy este nem kellett elválnunk. Már nem volt türelmünk a társasjátékokhoz. Megvitattuk a dolgokat, amelyek egyáltalán nem voltak rendben. István úgy gondolta, hogy az oroszok fognak előbb ideérni, és hogy itt kommunizmus lesz. Nem sokat tudtunk róla, hogy mi az. Akik visszajöttek Ukrajnából, azt beszélték, hogy a nép elég szegény arra, a kecske benn alszik a házban, városon meg több család él egy lakásban együtt. Ültünk a magas támlájú, bőrrel kárpitozott székeken, és úgy véltük, hogy
a szegénység kibírható, ha van igazság.
Ukrajnához sötét képzetek tapadtak az újfalusi zsidók tudatában. A fiatalabb férfiakat negyvenkettőben elvitték munkaszolgálatra. Meztelenül kellett futkosniuk egy ukrajnai iskolafolyosón, amely bakancsszögekkel volt felszórva. A magyar csendőrök a falnál álltak, és puskatussal verték őket. Sok rumot ihattak, valamivel felhergelték magukat. Kint a havon az újfalusi zsidók felöltözhettek, de előbb átvizsgálták a motyójukat, le kellett adni órát, jegygyűrűt, minden értéket. Aki valamit eltitkolt, az mehetett vissza a folyosóra táncolni.
Aztán vezették őket nyugat felé, mert a hadsereg visszavonulóban volt, a betegeket le kellett adni a kórházbarakkban. Az volt beteg, aki nem bírt járni, akit a többiek vittek háton. Már besötétedett, a hátuk mögött a hómezőn túl lángnyelvek csaptak fel az égre. A katonák előbb benzinnel lelocsolták, majd felgyújtották a kórházbarakkot. A beteg munkaszolgálatos zsidók bennégtek. Svéd Bandi rohant a hóban visszafelé. Úgy rémlett neki, hogy a kórházbarakkban leadott testvérbátyja jön felé. A többiek utánafutottak és visszahozták, mielőtt még az őrök lelőtték volna. Akik megmaradtak, azok negyvenháromban leszereltek, visszajöttek Újfaluba,
folytatták a korábbi életüket, és minden majdnem békebeli volt, ők azonban elszótlanodtak.
*
Osztálytársaink az iskolában nem voltak különösebben ellenségesek vagy kárörvendők, inkább tájékozatlanok, tétovák, közömbösek. Nézegették a tankokat, nem mondtak semmit. Most lesz nektek hétrossz, csúfolódott egy nyeszlett fiúcska, a legszegényebb és a legrosszabb tanuló. Az apja beállt a nyilas pártba, hogy bevegyék útépítő munkásnak. Zsidók csak ketten jártunk a polgári iskolába, István meg én, a szegényebbeket nem vették fel.
István szeretett keserű igazságokat leszögezni, olyanokat, amelyekkel semmire sem megy az ember. „Mi vagyunk az osztályban a leggazdagabbak és a legjobb tanulók, világos, hogy nem szeretnek. Kevés az olyan ember, aki nem irigy. Van, aki egy-két zsidót szeret, a többit nem.
Kevés a jó ember, kevés a rossz ember, a legtöbb sem ilyen, sem olyan.
Ha élni hagyják a zsidót, jó; ha megölik, úgy is jó. Mindenki mindenbe beleegyezik.”
Még fűtöttünk a nappali szobában, a légkör családias volt. Anyám varrta fel mindenkinek a kabátjára, zakójára a sárga csillagot. Voltak házi készítésű, ügyetlenebb csillagok, de a magánipar rugalmasan válaszolt az új szükségletekre, közügy volt, hogy legyen előírásszerű sárga csillag, kanárisárga, géppel szegett, hatszor hat centis átmérőjű, csinos, gyári csillag. Úgy kell felvarrni, hogy a cérna közé ne lehessen bedugni egy ceruzát. Mert a ravasz zsidók képesek rá, hogy a megkülönböztető jelet csak úgy tessék-lássék tűzzék fel, hogy bármikor, amikor kedvük szottyan rá, csak úgy levehessék. A zsidó újság a hatósági előírások pontos követésére buzdított.
