A Kék Oroszlán bezár - és bezárul vele az évezred, elenyészik mindaz, ami a rendszerváltást követő években idejétmúlttá vált. A korszak vidéki kisvárosaiban fiatalok és öregek, nők és férfiak, tanárok és munkások szembesülnek álmaik szétfoszlásával, a családi és a baráti kapcsolatok fellazulásával, biztonságosnak hitt életük kihívásaival. Kiss Ottó pontos mondatokban, kiemelkedő hitelességgel és érzékenységgel meséli el hősei gyakran csodálatos történetét. A válogatás a szerző legszebb novelláinak gyűjteménye.
Kiss Ottó 1963-ban született, Gyulán él. Gyerekeknek és felnőtteknek is ír. Elismerései: Év könyve díj (2003) Artisjus irodalmi díj (2007) József Attila-díj (2009) Év Gyerekkönyve díj (2021).
Kiss Ottó: A Kék Oroszlán bezár (részlet)
Szávó udvara
Vasárnap reggel Ilke néni kiáltozására ébredtem. A kertben állt, a virágok között, és azt hajtogatta, hogy meg fog halni. Mindenki meg fog halni, drága Ilke néni, gondoltam, és kinyitottam az ablakot. Az arcomba ömlött a meleg.
Huszonnégy éve nem aludtam ebben a házban.
Senki sem lakott itt, mióta elköltöztünk. Az utcai akácokat kivágták, csemetéket ültettek a helyükre. Mintha a fákkal együtt az épület is összement volna, legalábbis úgy éreztem, amikor előző este megláttam a házat.
A szobám falát fénykorukat vesztett együttesek fotói díszítették, King Crimson, Nazareth, Jethro Tull, a vakolat itt-ott lehullott, a Mekalor 629-es olajkályha csöve kifordult a falból. Állítólag bizonyos Ráczék, akik bérlik a földünket, ügyelnek a házra, füvet nyírnak és néha takarítanak is. Az udvar tényleg elég gondozottnak tűnt, a bukszusokon csak néhány friss hajtás nőtt túl a szögletesre vágott formán, és a füvet is csak tíz-tizenöt centi magasnak ítéltem. A szomszéd kertre nyíló ablak nehezen mozdult, akár az ajtó előző este, mintha a nyílások még az épületnél is jobban összementek volna.
Mi történt, Ilke néni, kérdeztem.
Megszúrtam a kezem egy rózsatövissel, és pont a csuklómnál, mondta.
Ilke néni legalább ötven kilót hízott, mióta, több mint két évtizede, nem láttam. Úgy állt ott a virágoskertben, bokáig érő szoknyában, lepkemintás ingben, akár valami rettenetes angyal. Kérdésemre olyan természetesen adta a választ, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. Akkor még nem tudtam, miért.
Be kell kenni jóddal, mondtam neki, aztán próbáltam meggyőzni, hogy egy kis szúrásba még senki se halt bele. Csak közben fogtam fel, mit is beszélek. A férje, Lauri bácsi, huszonhat éve, két évvel azelőtt, hogy elköltöztünk innen, vérmérgezést kapott egy jelentéktelennek tűnő balesetben. Futott az udvaron, nem tudni, mi okból, egyedül futott az udvaron, megbotlott és nekiesett az olajos fakapunak. Szálka fúródott a csuklójába, nem vette komolyan.
Értelmetlen halál, mondtam néhány héttel később Dombó Petinek.
A halál mindig értelmetlen, felelte.
Tizenkét évesek voltunk.
Elpróbáltam az életemet, szép lesz, mint Zorróé, néztem rá később, aztán feltettem a fekete álarcot.
Dombó Petivel akkor beszéltünk utoljára a halálról. Szávó udvarán álltunk, ami tulajdonképpen Lauriék hátsó udvara, csak mi, Dombó Peti, Lauri bácsi és én hívtuk Szávó udvarának.
Ilke néni és Lauri bácsi fia, Szávó, mindössze három hónapot élt. Petivel soha nem láttuk, de az ötlettel, hogy Szávó udvarának nevezzük el a ház mögötti részt, mégis mi álltunk elő.
Amikor Lauri bácsi megmutatta nekünk a temetőben a borostyánnal benőtt kis sírhelyet,
elhatároztuk, megtesszük a halál ellen, ami tőlünk telik.
Másnap, vasárnap délelőtt elmondtuk neki a tervet. Lauri bácsi mosolygott, kivette a szájából a gyufaszálat, megsimogatta a fejünket, bólintott, és azt mondta: Szávó udvara megmutatja az igazságot. Aztán hozzátette: ha nem is az igazságot, de valami olyat, amit más nem tud mutatni. „Ebben az udvarban, fiúk, mindennek meg kell történnie, mindennek, ami Szávóval nem történhetett meg.”
Lauri bácsival megegyeztünk, hogy Szávó udvara hármunk titka marad, a feleségének nem szólunk róla. Ha jól számolom, tízévesek voltunk akkor.
Ki akartam menni Ilke nénihez, hogy megnézzem a kezét, de már nem volt a virágoskertben. Nyoma veszett: elillant, elpárolgott, felszívódott, szétfoszlott, megsemmisült. Vagy csak egyszerűen bement a házba.
Behajtottam az ablakot, felvettem a farmert és a pólót. Aznap éjjel is meztelenül aludtam, mint általában meleg nyári éjszakákon. Az járt a fejemben, hogy el kellene mennem Dombó Petihez. Pesti indulásom előtt telefonon megígértem neki, hogy szombat este, legkésőbb vasárnap délelőtt mindenképpen meglátogatom. Huszonnégy éve kölcsönadtam neki a focicipőmet, úgy éreztem, ideje személyesen is rákérdezni.
Még egyszer kinéztem az ablakon, hátha visszajött Ilke néni. Nem volt ott, csak egy fehér pöttyös, piros műanyag labdát láttam a rózsabokor alatt. Dombó Peti és a focicipő még várhat néhány percet, döntöttem, aztán megkerültem a házat, és bementem Ilke néniék virágoskertjébe. A labda lyukas volt, mégis felvettem, dekáztam vele néhányat, aztán csüddel rúgtam bele egy egészségeset. Na jó: borzalmas rúgás volt. A lábszárammal találtam el.
Gyerekkoromban történt velem ilyen utoljára.
Körbenéztem, látta-e valaki.
Senki.
Megnyugodtam kicsit.
A labda Szávó udvarában landolt. Előbb telibe kapta a nagy eperfa törzsét, csattant rajta, leesett, és beleragadt a sárba. Elindultam, hogy megkeressem.
Lauri bácsi azután, hogy elneveztük az udvart,
ott tanított minket vasárnap délelőttönként az életre.
Ez az élet, fiúk, mondta Szávó udvarában, bólogatott, aztán mindig valami trükköt mutatott. Szívesen voltunk együtt vele, csak a nagy eperfa tövéhez nem szerettünk menni, ott egy-egy kiadósabb eső után napokig nem száradt fel a föld.
Sárból sok mindent lehet csinálni, mondta nem sokkal azután, hogy visszaértünk a temetőből. A nagy eperfa alatt állt és bólogatott. „Tudjátok, fiúk, sárból egész világot lehet teremteni. Itt van például a kukumbáré. A kukumbárét úgy készítjük, hogy a képlékeny agyaghoz hasonlatos sárgolyót ellapítjuk a tenyerünkben.”
Lauri bácsi megpaskolta a képlékeny agyaghoz hasonlatos sárgolyót a tenyerében, és elénk tartotta.
Ez az élet, fiúk, mondta.
Bólintottunk.
Meg a kukumbáré, bólintott ő is.
„Az ellapított sárgolyó szélére falat hajlítunk, hogy hasonlatos legyen egy csirkeitatóhoz. Középen az alját egészen elvékonyítjuk, annyira, hogy ha végighúzzuk rajta a mutatóujjunkat, csiklandozza a tenyerünket. Ez pedig a következőképpen történik.”
Lauri bácsi megsimította mutatóujjával a vékony sárréteget, és nevetett.
Erre Dombó Peti is nevetett.
Én is nevettem.
Akkor Lauri bácsi abbahagyta a nevetést, és mi is abbahagytuk.
Ez az élet, fiúk, mondta Lauri bácsi. Bólogatott kicsit, aztán a szájához emelte a sárcsomót. „Már csak bele kell köpni egy jó nagyot, ez a lélek miatt van, aztán lehet a földhöz vágni, de még jobb, ha egy járdalaphoz. Ha a kukumbárét jól készítjük, akkorát szól, mint az ősrobbanás.”
Lauri bácsi beleköpött a sárkupacba, és teljes erejét összeszedve a repedezett járdalaphoz vágta. Aztán rövid ideig tűnődött, és azt mondta, hogy bizonyára differencia volt a dobással. A szerkezet ugyanis nem durrant, még csak nem is pukkant.
Miközben felfejtette a járdalapról az ellapult sárdarabot, hozzátette, hogy néha van az életben olyan művelet, amely elsőre nem nyújt sikerélményt. Aztán ismét csirkeitató formát készített a sárból, jó nagyot beleköpött a lélek miatt, és megint a járdához vágta.
Azután, hogy Lauri bácsinak sikerült az ősrobbanás, csak ritkán mentünk az udvar sáros részére, az eperfa alá. Általában a szárazságtól repedezett földrészen voltunk, amit Dombó Peti Európának nevezett. Többször mondtam neki, hogy ilyen már van, mi is ott élünk, Európában. Peti erre csak bólogatott, tudja ő, mondta, aztán mindig elmagyarázta, hogy a kettő nem ugyanaz. Az eperfán kívüli rész nem az az Európa, amiről én beszélek, az eperfán kívüli rész Szávó udvarának európai része. Bólogattam én is, mint aki érti. Azután ott, ebben az Európában folyt vasárnaponként a játék.
Még azon a délelőttön, amikor Lauri bácsi megteremtette a világot, biztatott minket felhőtlen élvezetekre, veszekedésre, dulakodásra, verekedésre, háborúra, egymás fojtogatására és megalázására, de hogy gyűlölet nélkül egyiket se tudtuk elvárható szinten kivitelezni, megsimította a fejünket, bólintott, és bemutatta a szabadság érzését.
Bemutatom nektek a szabadság érzését, mondta.
„Mert érzése van neki, de szabadság, az nincsen. Az is csak olyan, mint a darázseregetés. Azt hisszük, hogy lehetséges, közben meg lófaszt.”
A mondat végét kicsit elharapta, tűnődött egy ideig, ránk nézett, végül is Szávó udvarában meg lehet próbálni, mondta, aztán a mutatóujját az ég felé tartva magyarázni kezdett.
„A darázseregetés a következőképpen történik. A kis Szávó lát például egy darazsat az orgonabokron.” Lauri bácsi ekkor az orgonabokor felé mutatott. Megvárta, míg mindketten a jelzett irányba fordulunk, csak aztán folytatta.
„Erre a kis Szávó bemegy a házba cérnáért, és persze keres egy papírdobozt is.”
Lauri bácsi felment a falépcsőn, kihozott egy üres babapiskótás dobozt a házból, a tetejét az egyik, az alját a másik kezében tartva meggörnyedt, majd az orgonabokor felé araszolt.
Mi mögötte lopakodtunk.
Lauri bácsi a bokor közelében lassan kiegyenesítette derekát, aztán hirtelen összecsapta a babapiskótás dobozt.
Megvan, fordult hátra, felénk, és most már teljesen kihúzta magát.
Akkor mi is kihúztuk magunkat.
Lauri bácsi megrázta a papírdobozt, haha, fiúk, mondta elégedetten, száját összeszorítva bólintott egy nagyot, aztán megkért minket, hogy jól figyeljük meg a műveletek sorrendjét, mert többször nem mutatja meg. És ez később is így volt, Lauri bácsi azután
mindent csak egyszer mutatott meg.
Ez az élet, fiúk, mondta, ha nem sikerült valami. Persze ha sikerült, akkor is ezt mondta. A sikertelen próbálkozások után mindig bólintott, aztán maga elé nézett, hosszan. „Ha elbaszod, nincs repeta.”
A darazsat a babapiskótás dobozban addig rázzuk, míg el nem szédül, folytatta Lauri bácsi az oktatást azon a vasárnap délelőttön. „Amikor ezzel megvagyunk, óvatosan leemeljük a doboz tetejét, hogy bepillantást nyerjünk az aljába.”
Lauri bácsi belenézett a dobozba, aztán megmutatta nekünk is az alélt darazsat.
„Miután meggyőződtünk róla, hogy darazsunk szakszerűen elájult, fogjuk a cérnát, és a derekára kötjük. De óvatosan ám, vigyázva, hogy a szárnyát szabadon hagyjuk.”
Lauri bácsi elővette zsebéből a cérnát, vagy négy métert letekert a papírhengerről, és a végét összecsomózta a darázs derekán. Minél több cérnát adunk a darázsnak, annál nagyobb lesz benne a szabadság érzése, mondta. Aztán Dombó Peti kezébe nyomta a cérna másik végét.
Vártunk.
Amikor a darázs magához tért, körbe-körbe járkált a földön, majd hirtelen az ég felé indult. A cérna megfeszült, a darázs pedig ismét körözni kezdett, akkor már a levegőben.
Fussál, kicsi Szávó, fussál, kiabálta Lauri bácsi.
És Dombó Peti futott. Előrenyújtott kezében szorongatva a cérnát a falépcsőtől a repedezett járdalapon keresztül az eperfáig, aztán az orgonabokrot érintve a fakapuig: Portugáliától Ausztriáig, és onnan fel Németországig vagy talán Dániáig is, aztán le, egészen Szicíliába, és vissza.
Fussál, kicsi Szávó, fussál, kiabálta Lauri bácsi.
A labdát visszatettem a rózsabokor alá, oda, ahonnan elvettem. Elindultam kezet mosni, az eperfa alatt azon a vasárnapon is ragadt a föld. Az járt a fejemben, hogy ha megírom majd ezt az utat, azt a címet adom neki: Szávó udvara. Mert gyerekkoromban úgy gondoltam, Szávó udvarához nemcsak a ház mögötti rész tartozik, Ilke néniék virágoskertje is benne van, rózsa- és orgonabokrostul, és a mi házunk is benne van, King Crimson-ostul, Jethro Tull-ostul, olajkályhástul, mindenestül, és lehet, hogy nemcsak az a két ház, az egész utca is benne van, és talán a másik is, a Dombó Petiéké. És lehet, hogy ilyen udvar nemcsak ebben a kisvárosban van, más hazai városokban is, sőt talán egész Európában, és talán még túl azon is, Amerikában vagy feljebb, Kanadában. És az is lehet, hogy nemcsak a térben van benne Szávó udvara, az időben is, minden időben, az ősrobbanástól egészen addig, míg világ a világ.
Ezen tűnődtem akkor is, amikor kiléptem Ilke néniéktől, és megláttam Dombó Petit. Az autójában ült, a házunk előtt parkolt.
Mit állsz ott, mint egy balfasz, kérdezte a lehúzott ablakon át, aztán elnevette magát, kiszállt, és elindult felém. Megölelt, de utána neheztelően nézett, és megkérdezte, hogy miért vagyok én a szomszédban, amikor azt ígértem, délelőtt hozzá megyek el.
Most indultam volna, szóltam, és megnéztem az órámat.
Tizenkettő múlt tíz perccel.
Reggel Ilke nénivel találkoztam, azt hajtogatta, hogy meg fog halni, mondtam zavartan.
Ne hülyéskedj, szólt Dombó Peti, de nem nézett rám. Volt szárnya, kérdezte aztán, mintha csak mellékesen, és intett, hogy üljek be.
Szárnya, kérdeztem én is, de nem ültem be.
Szárnya, mondta Dombó Peti, most mit csodálkozol?
Megvan még a focicipőm, kérdeztem megfontoltan.
Szórakozol velem, kérdezte ő is megfontoltan.
Ilke néni huszonnégy éve halott, két évvel élte túl Laurit, tette hozzá. „A csuklóján szúrta meg magát, mint a férje, csak nem szilánkkal, hanem egy rózsatövissel.”
Figyeltem Dombó Petit, és nem tudtam, mit mondjak.
Láttad a szárnyát, kérdezte megint,
és egészen mélyen nézett a szemembe.
„Volt szárnya, vagy nem volt szárnya, döntsed most már el!”
Nem szóltam.
Dombó Peti kis szünetet tartott, aztán kiabálni kezdett.
Volt szárnya, kérdezte az arcomba ordítva, és közben úgy rázott, hogy azt hittem, rögtön leesik az álarc.
