Drámai eseményeket indít el, amikor a házasságromboló szerelmes lesz
Stephanie Scott
Ami maradt belőlem
Ford.: Bartók Imre, Athenaeum Kiadó, 2022, 488 oldal
-

A Tokióban játszódó történet valós eseményeken alapul: miközben Szumikó, a fiatal ügyvédnő édesanyja, Rina gyilkosát keresi, egy nem mindennapi bűntény nyomaira bukkan. Szumikó apja egy vakareszaszeját, vagyis házasságromboló ügynököt bízott meg és hatalmazott fel, hogy viszonyt kezdeményezzen a feleségével. A vakareszaszeja és Rina azonban egymásba szerettek, amellyel drámai események láncolatát indították el, örökre meghatározva ezzel Szumiko életét.

A különböző nézőpontokból elbeszélt regény két idősíkon játszódó, különös nyomozás története, amely szembesít azzal a kérdéssel is, hogy milyen következményei lehetnek a szerelem nevében elkövetett tetteinknek. Stephanie Scott szingapúri-brit írónő Délkelet-Ázsiában született. Angliában tanult irodalmat és kreatív írást, a Brit-Japán Jogi Egylet tagja. Az Ami maradt belőlem című könyvéhez végzett antropológiai kutatásával kiérdemelte a Brit-Japán Egyesület Toshiba-ösztöndíját, és elnyerte az A. M. Heath-, valamint a Jerwood/Arvon prózaírói díjat is. Műve a kimagasló elsőkönyveseknek járó Bridport/Peggy Chapman-Andrewsdíj rövidlistájára is felkerült.

Stephanie Scott: Ami maradt belőlem (részlet) 

MIT REJT A NÉV? 

A Szarasimák számára a gyermek elnevezése családi ügy. Az én számomra a nevem azt jelentette, hogy egy olyan hagyományhoz kapcsolódom, amely mindvégig meghatározza majd az életemet. Az anyai ágon lévő rokonok neveit mindig a megurói kijodzsiban választották ki. Az utcánk végén lévő parkból rá lehet látni a templomra. A domb lábánál áll, a negyedünk közepén; a tetőgerendák zöld csúcsai szépségesen izzanak a napsütésben, a terasz vörös oszlopai pedig a környező épületek fölé magasodnak.

Amikor felcseperedtem, nagyapám elmesélte, hogy a családunk azóta jár ide imádkozni, hogy Tokióba költöztek. Elmondása szerint még akkor is itt imádkoztak, amikor bombázták a várost. A háború után a templomot újjáépítették. Számára a hely

az újjászületés jelképévé vált.

Ez az oka, hogy miután Anya felépült a szülésből, ahelyett, hogy a nappali északi sarkában lévő kamidana[1] körül gyűltek volna össze, a családom tagjai inkább kijodzsiba mentek. Anyám a karjában vitt be a kapuk alatt, és így tartott akkor is, amikor az épület középpontjába lépett.

Ahogy felmentünk a főcsarnokba vezető kőlépcsőkön, ő felpillantott a szélesen elnyújtózó famennyezetre, és végigjáratta a tekintetét az épületen túlnyúló, ívelt ereszcsatornákon, amelyek a napfény jó részét kizárták, és hűvös, sötét árnyakat rajzoltak a templom belvilágába. Amikor beljebb kerültünk, megcsapta az orrunkat a tömjénfüst. Az oltár előtt mintha minden irányból huzat vágtázott volna körülöttünk. Odakint megkongatták a környező szentélyek rézcsengettyűit.

Én magam nem emlékszem az útra, de utólag elég világosan látom magam előtt a történteket: krémszínű pólyában pihenek, az apám viszi Torát, a kis játék tigrist, amit Nagyapától kaptam, és ott van mellettünk a komor hangulatot árasztó, háromrészes öltönyt viselő nagyapám is. Annyiszor hallottam már ezt a történetet, hogy néha olyan érzésem van,

mintha már én magam is emlékeznék rá.

Az egyik szerzetes, aki meglehetősen sápadtnak tűnt az indigókék csuhájában, meghajolt a nagyapám előtt, és átvett tőle egy erszényt, amelybe előzőleg néhány kiválasztott nevet helyeztek. Az anyám készítette elő ezeket a neveket azután, hogy először megbeszélte egy asztrológussal, majd kiválasztotta a szóba jövő lehetőségek közül a kedvenceit, ügyelve arra, hogy a családnevemmel kombinálva mindegyik név ecsetvonásai az ideális számot adják ki.

Még most is látom őt magam előtt, ahogy az étkezőasztalunknál ül az otthoni papucsában, farmerjában és a túlméretezett pólójában, amely elrejti azt a dudort, ami történetesen nem más, mint én magam. A redőnyöket felhúzták, és a napfény élesen beragyogja a házunk márványpadlóját. A konyhában dolgozik a rizsfőző, a mosott ruha pedig kiterítve várakozik a szárítón. Anyám lefektet az asztalra némi rizspapírt, és közelebb húzza magához a mozsarat, melyben a tintát tartja. Látom, ahogy belemártja az ecset végét a tintába, érzem a föld és a fenyőfa gazdag illatát a levegőben, és miközben az ecset végét a papírhoz illeszti, s a lószőrből készült sörték meggörbülnek, ő megalkotja az első, lágyan csordogáló vonást.

A szerzetes még egyszer meghajolt, majd betette a neveket az oltáron lévő sekély edénybe. Aztán letérdelt, felvett egy aprólékosan megmunkált, fából készített legyezőt, és a paravánok közt száguldozó fuvallatok ütemére kibontotta, s tovább kavarta maga körül a levegőt. Mindenki néma csendben figyelte. A tömjén szürke füstje a szellőzők felé távozott, ahogy az anyám által megfestett nevek egymás után szintúgy a mennyezet felé vándoroltak. A művelet végén csupán egyetlenegy maradt a helyén, és hevert magányosan a tikfa felületén: 

Nagyapa letérdelt, felvette a papírt az oltárról, és széles mosollyal az arcán kiolvasta a nevem írásjeleit, hozzátéve azok jelentését: „ünnep”, „szépség”, „gyermek”.

– Szumiko – mondta. – Szarasima Szumiko.

Apám az egész szertartás alatt végig csendben volt. A születésemet megelőző hetekben szóba került, hogy esetleg tartsanak „örökbe fogadó” szertartást. A hatályos japán törvények szerint mindkét házastársnak egyazon családnevet kell viselnie, bizonyos esetekben azonban a férj felveheti a felesége családnevét, csatlakozhat a háztartásához, és így az anya neve és ága folytatódhat tovább. Az apám második fiú volt, úgyhogy a családja minden ellenkezés nélkül ráállt a dologra. Csakhogy azon a napon, miközben a szerzetes elővett egy friss papírt, és hozzálátott, hogy felírja rá az újonnan kapott nevemet, apám megszólalt:

– Szató – mondta. – A gyerek Szató, nem pedig Szarasima. 

 

AMIT TUDOK

A nagyapám, Szarasima Josi nevelt fel. Meguróban laktunk egy fehérre meszelt házban. Esténként olvasott nekem. Minden történetet megosztott velem –

kivéve a sajátomat.

A nagyapám ügyvéd volt, így aztán nem meglepő, hogy megválogatta a szavait. Akkor is, ha kettesben voltunk a dolgozószobájában, és az ölében ücsörögve mustráltam a bőrbevonatú karosszéke rovátkáit, vagy később, amikor egy zsámolyon ültem mellette – ő még olyankor is rendkívüli módon ügyelt arra, hogy mit mondott. Ezt a körültekintést tőle örököltem, és a mai napig őrzöm magamban.

Nagyapa válogatás nélkül mindent felolvasott nekem – Misimát, Sartre-ot, Dumas-t, Tolsztojt, Basót, történeteket az ifjúkorából és a simodai kacsavadászatokról. Az egyik könyv, amely A per címet viselte, hamar a kedvencemmé vált. A történet valahogy így kezdődik: „Valaki hazudhatott Josef K.-ról.”

Amikor első alkalommal olvastuk el ezt a sort, Nagyapa elmagyarázta, hogy fordítást tartunk a kezünkben. Tizenkét éves voltam, és éppen egy olyan világot próbáltam megérinteni, amely a sajátomon túl terült el. Fogtam a sárga papírlapot, és végighúztam az ujjam az írásjeleken, amelyek valami gyökeresen újat ígértek. Fennhangon is felolvastam a felütését, és lelki szemeim elé idéztem Josef K. alakját. Egy magányos férfi, valaki, akit megrágalmaztak.

Ahogy idősebb lettem, többször is vitatkoztam Nagyapával A perről. Elmondta, hogy már mások is sokat vitatkoztak erről a regényről, sőt vannak, akik a mai napig vitatkoznak róla – egész pontosan egy bizonyos szó fordításáról. Ez az eredetiben német szó a „verleumdet”: hazudni valakiről. Bizonyos változatokban ezt a szót „rágalmazásként” adják vissza. A rágalmazás már a bíróságokat és a vádakat, vagyis a nyilvánosságot idézi fel – mindennek azonban kevés köze van ahhoz, amit az ébreszt egy gyermekben, ha valaki egyszerűen csak „hazudik”. Amikor első ízben olvastam ezt a történetet, éppen ez a „hazudhatott” kifejezés volt az, ami magával ragadott.

A hazugságok, amikor először mondják ki őket, árnyat vetnek; olyasféle finom fátyolszövetet alkotnak, amely tartósan meg tud képződni egy élet körül. Az ilyen hazugságok pihekönnyűek, akár a gyermekkor – és történetesen

az én gyermekkorom is ilyen hazugságokra épült. 

*** 

Az anyám halála előtti nyáron elutaztunk a tengerhez. Ahogy most visszatekintek erre az időszakra, számomra mintha a végesség tudata vetült volna ezekre a hónapokra, és nem is csak azért, mert ez volt az utolsó szünidő, amelyet közösen tölthettünk anyámmal, hanem azért, mert ez volt életem utolsó igazi emlékének a helyszíne.

Minden év augusztusában, amikor Tokiót fojtogatni kezdik a hőhullámok, a családom telepakolta a bőröndjeit, felpattant a vonatra, és elindult a part felé. A mi úti célunk Simoda volt. Apám a városban maradt dolgozni, Szarasima nagyapa viszont velünk tartott. Mindig ugyanannál a kioszknál állt meg az állomáson, és vett némi fagyasztott mandarint az útra, hogy aztán én és a Mama a szerelvény fémes forróságában alig győzzük kivárni, amíg a gyümölcs eléggé kiolvad ahhoz, hogy végre el tudjuk fogyasztani. Amikor már az állunk is ragacsos volt a gyümölcspéptől, Mama felém fordult, és megkérdezte, hogy mit szeretnék majd csinálni a tengernél: mivel múlassuk az időt mi ketten, ő meg én.

A tengerparton álló házunk meglehetősen viharvert volt. A kaput tartó faoszlopokat rég kiszívta a csendes-óceáni szél. Ahogy felkapaszkodtunk a sziklás hegyfokra, a sótól kimarjult és megfeketedett kapuk már jó előre jelezték, hogy a közelben járunk. Az otthonunkat Vasikurának, vagyis Sasfészeknek hívták, a Fudzsi és a tenger között helyezkedett el, és egyenesen az öbölre nyílt belőle kilátás.

Az országunkat hegyek köré építették, maguk az emberek pedig összezsúfolódva élnek a ketrecekre emlékeztető betondobozaikban. Ritka dolog, hogy valaki saját birtokot mondhat a magáénak, a simodai ház azonban a háború kezdete előtt is a családomhoz tartozott, és később nagyapám még akkor is keményen harcolt érte, amikor már minden egyebet elveszítettünk.

A ház körüli dombokat sűrű erdőségek borítják. Gyerekként nem engedték meg, hogy egyedül bóklásszak arrafelé, úgyhogy amikor azon a nyáron anyámra pillantottam, ő rögtön tudta, hogy mit fogok majd kérni tőle. Délutánonként Mama és én felsétáltunk a Vasikura feletti fás kaptatókra, és figyeltük, ahogy a teaültetvények az ősz közeledtével egyre sötétebb árnyalatokba öltöznek. Hátradőltünk a sziklás, fekete talajon, és beszívtuk a fenyőillattól nehéz levegőt. Voltak napok, amikor remekül lehetett hallani a magasban köröző sirályok rikoltozását.

Nagyapa jól ismerte az erdőt, de sosem talált ránk. Minden délután négy órakor kibandukolt a domb aljáig, és bekiáltott a fák közé. A nevünket kiabálta: „Rina! Szumi!”, mi pedig a fenyőfák között rejtőztünk, és kuncogva hallgattuk, ahogy a hangja lassan elhal.

Gyakran előfordult, hogy anyámnál hamarabb meghallottam Nagyapa hívását, de mindig kivártam anyám jelzését, aki intett, hogy maradjak csendben. Az utolsó délutánon, amit az erdőben töltöttünk, csendben feküdtem a helyemen. Az arcomon éreztem Anya lágy és megnyugtató leheletét. Aztán egyszer csak közel húzott magához. Éreztem, hogy a légzése is halkabbá válik, és lelassul. Kinyitottam a szemem, és felé fordultam. Beszívtam az illatát, átvettem a mozdulatlanságát. Utána meghallottam a nagyapámat. Valahonnan messziről és mintha fátylakon át szólt volna a hangja. Még közelebb húzódtam anyámhoz, és puszit nyomtam az arcára. Elmosolyodott, és továbbra is lehunyt szemmel a szája elé emelte az ujját.

A simodai otthonunk, a Vasikura már nem a miénk; Nagyapa évekkel ezelőtt eladta.

Még ma is érzem anyám jelenlétét a fák alatt,

ha néhanapján odamegyek, hogy felkapaszkodjak a domboldalon a fák közé. És amikor lefekszem a földre, és a lehullott tűlevelek az arcomba szúrnak, elképzelem, hogy a felettem elsuhanó hűs fuvallat valójában az ő lehelete, és az ő érintését érzem a bőrömön.

[1] Kis házi szentély.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Lackfi János Bejgliköztársaságában a GPS is önálló életre kel

Lackfi János elbeszéléskötete hol vicces, hol szomorú emberi sorsokat villant fel - hol pedig vicceseket és szomorúakat egyszerre. Olvass bele a Bejgliköztársaságba!

...
Beleolvasó

Zelenszkij nem sejthette, hogy a Trump elleni eljárás egyik kulcsfigurája lesz

Akárhogyan alakul is az orosz-ukrán háború, az már biztos, hogy Volodimir Zelenszkij ezeknek a baljós, új időknek jelentős alakjaként kerül be a történelemkönyvekbe. A róla szóló életrajz a gyerekkorától a háborúig meséli el életútjának legfontosabb állomásait. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Fehér Klára egyszerre volt a mindennapok krónikása, egyszemélyes panasziroda és szocialista világjáró

László Ferenc 33 irodalmi portrét és pályaképet villant fel Honi bestiárium című új könyvében. Akadnak közöttük "jelentős és elfeledett, jellemes és állhatatlan, reakciós és világforradalmár, népies és urbánus, imponáló életművet megalkotó és ma már jószerint olvashatatlan literátorok". Olvass bele!

...

Pető Andrea: Ha a háborús nemi erőszak áldozatait mártíroknak nevezzük, azzal nem nagyon segítünk

...

BORDA RÉKA: Minden második ismerősöm abúzus túlélője

...

Númenor az emberi civilizáció csúcsa Tolkiennél, és ezt a sorozat jól elkapja (A hatalom gyűrűi - kibeszélő 3.)

...

Galgóczi Erzsébet nyíltan leszbikusként lett a Kádár-korszak népszerű szerzője [N/ők is írtak]

...
Hírek

Annie Ernaux nyerte az irodalmi Nobelt!

A francia Annie Ernaux nyerte 2022-ben az irodalmi Nobel-díjat. Az indoklás szerint azért a bátorságért és éleslátásért, amivel feltárja a személyes memória gyökereit, elidegenedését és határait.

Szerzőink

...
Laborczi Dóra

Nők vs. feminizmus: ki mondja meg, milyen a nők valósága?

...
Laborczi Dóra

Réz Anna: Nagyon beleuntam abba az infantilis bűntudat-parádéba, amivé az anyaság vált

...
Litkai Gergely

Litkai Gergely: Felelős minimalizmus

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Az Abigéllel eredünk a Szabó Magda-titok nyomába

Százöt éve született Szabó Magda, az évforduló pedig jó alkalmat kínál arra, hogy újra elővegyük a könyveit. A Könyves Magazinon hamarosan új podcast-sorozatot indítunk, amelyben négy népszerű regényét tárgyaljuk ki. Az első az Abigél lesz - kedvcsinálónak olvassatok bele!

...
Gyerekirodalom

Kiss Judit Ágnes meséjében egy mentett kutya és egy kóbor cica emelkedik felül az ellentéteken

Aranyos állatok, egy hatalmas szívű gazdi, az otthon melege és apró kis konfliktusok Kiss Judit Ágnes új meséjében.

...
Gyerekirodalom

Ecsédi Orsolya hőse csak könyvek szereplőibe tud beleesni

A Juli vagyok, könyvmoly címszereplőjét a valódi, hús-vér fiúk nem érdeklik, még soha nem volt szerelmes. Azaz dehogynem: csak éppen könyvek szereplőibe. Juli mindenesetre most megkapja a lehetőséget, hogy változtasson a dolgok menetén. Olvass bele!