A Tokióban játszódó történet valós eseményeken alapul: miközben Szumikó, a fiatal ügyvédnő édesanyja, Rina gyilkosát keresi, egy nem mindennapi bűntény nyomaira bukkan. Szumikó apja egy vakareszaszeját, vagyis házasságromboló ügynököt bízott meg és hatalmazott fel, hogy viszonyt kezdeményezzen a feleségével. A vakareszaszeja és Rina azonban egymásba szerettek, amellyel drámai események láncolatát indították el, örökre meghatározva ezzel Szumiko életét.
A különböző nézőpontokból elbeszélt regény két idősíkon játszódó, különös nyomozás története, amely szembesít azzal a kérdéssel is, hogy milyen következményei lehetnek a szerelem nevében elkövetett tetteinknek. Stephanie Scott szingapúri-brit írónő Délkelet-Ázsiában született. Angliában tanult irodalmat és kreatív írást, a Brit-Japán Jogi Egylet tagja. Az Ami maradt belőlem című könyvéhez végzett antropológiai kutatásával kiérdemelte a Brit-Japán Egyesület Toshiba-ösztöndíját, és elnyerte az A. M. Heath-, valamint a Jerwood/Arvon prózaírói díjat is. Műve a kimagasló elsőkönyveseknek járó Bridport/Peggy Chapman-Andrewsdíj rövidlistájára is felkerült.
Stephanie Scott: Ami maradt belőlem (részlet)
MIT REJT A NÉV?
A Szarasimák számára a gyermek elnevezése családi ügy. Az én számomra a nevem azt jelentette, hogy egy olyan hagyományhoz kapcsolódom, amely mindvégig meghatározza majd az életemet. Az anyai ágon lévő rokonok neveit mindig a megurói kijodzsiban választották ki. Az utcánk végén lévő parkból rá lehet látni a templomra. A domb lábánál áll, a negyedünk közepén; a tetőgerendák zöld csúcsai szépségesen izzanak a napsütésben, a terasz vörös oszlopai pedig a környező épületek fölé magasodnak.
Amikor felcseperedtem, nagyapám elmesélte, hogy a családunk azóta jár ide imádkozni, hogy Tokióba költöztek. Elmondása szerint még akkor is itt imádkoztak, amikor bombázták a várost. A háború után a templomot újjáépítették. Számára a hely
az újjászületés jelképévé vált.
Ez az oka, hogy miután Anya felépült a szülésből, ahelyett, hogy a nappali északi sarkában lévő kamidana[1] körül gyűltek volna össze, a családom tagjai inkább kijodzsiba mentek. Anyám a karjában vitt be a kapuk alatt, és így tartott akkor is, amikor az épület középpontjába lépett.
Ahogy felmentünk a főcsarnokba vezető kőlépcsőkön, ő felpillantott a szélesen elnyújtózó famennyezetre, és végigjáratta a tekintetét az épületen túlnyúló, ívelt ereszcsatornákon, amelyek a napfény jó részét kizárták, és hűvös, sötét árnyakat rajzoltak a templom belvilágába. Amikor beljebb kerültünk, megcsapta az orrunkat a tömjénfüst. Az oltár előtt mintha minden irányból huzat vágtázott volna körülöttünk. Odakint megkongatták a környező szentélyek rézcsengettyűit.
Én magam nem emlékszem az útra, de utólag elég világosan látom magam előtt a történteket: krémszínű pólyában pihenek, az apám viszi Torát, a kis játék tigrist, amit Nagyapától kaptam, és ott van mellettünk a komor hangulatot árasztó, háromrészes öltönyt viselő nagyapám is. Annyiszor hallottam már ezt a történetet, hogy néha olyan érzésem van,
mintha már én magam is emlékeznék rá.
Az egyik szerzetes, aki meglehetősen sápadtnak tűnt az indigókék csuhájában, meghajolt a nagyapám előtt, és átvett tőle egy erszényt, amelybe előzőleg néhány kiválasztott nevet helyeztek. Az anyám készítette elő ezeket a neveket azután, hogy először megbeszélte egy asztrológussal, majd kiválasztotta a szóba jövő lehetőségek közül a kedvenceit, ügyelve arra, hogy a családnevemmel kombinálva mindegyik név ecsetvonásai az ideális számot adják ki.
Még most is látom őt magam előtt, ahogy az étkezőasztalunknál ül az otthoni papucsában, farmerjában és a túlméretezett pólójában, amely elrejti azt a dudort, ami történetesen nem más, mint én magam. A redőnyöket felhúzták, és a napfény élesen beragyogja a házunk márványpadlóját. A konyhában dolgozik a rizsfőző, a mosott ruha pedig kiterítve várakozik a szárítón. Anyám lefektet az asztalra némi rizspapírt, és közelebb húzza magához a mozsarat, melyben a tintát tartja. Látom, ahogy belemártja az ecset végét a tintába, érzem a föld és a fenyőfa gazdag illatát a levegőben, és miközben az ecset végét a papírhoz illeszti, s a lószőrből készült sörték meggörbülnek, ő megalkotja az első, lágyan csordogáló vonást.
A szerzetes még egyszer meghajolt, majd betette a neveket az oltáron lévő sekély edénybe. Aztán letérdelt, felvett egy aprólékosan megmunkált, fából készített legyezőt, és a paravánok közt száguldozó fuvallatok ütemére kibontotta, s tovább kavarta maga körül a levegőt. Mindenki néma csendben figyelte. A tömjén szürke füstje a szellőzők felé távozott, ahogy az anyám által megfestett nevek egymás után szintúgy a mennyezet felé vándoroltak. A művelet végén csupán egyetlenegy maradt a helyén, és hevert magányosan a tikfa felületén:
Nagyapa letérdelt, felvette a papírt az oltárról, és széles mosollyal az arcán kiolvasta a nevem írásjeleit, hozzátéve azok jelentését: „ünnep”, „szépség”, „gyermek”.
– Szumiko – mondta. – Szarasima Szumiko.
Apám az egész szertartás alatt végig csendben volt. A születésemet megelőző hetekben szóba került, hogy esetleg tartsanak „örökbe fogadó” szertartást. A hatályos japán törvények szerint mindkét házastársnak egyazon családnevet kell viselnie, bizonyos esetekben azonban a férj felveheti a felesége családnevét, csatlakozhat a háztartásához, és így az anya neve és ága folytatódhat tovább. Az apám második fiú volt, úgyhogy a családja minden ellenkezés nélkül ráállt a dologra. Csakhogy azon a napon, miközben a szerzetes elővett egy friss papírt, és hozzálátott, hogy felírja rá az újonnan kapott nevemet, apám megszólalt:
– Szató – mondta. – A gyerek Szató, nem pedig Szarasima.
AMIT TUDOK
A nagyapám, Szarasima Josi nevelt fel. Meguróban laktunk egy fehérre meszelt házban. Esténként olvasott nekem. Minden történetet megosztott velem –
kivéve a sajátomat.
A nagyapám ügyvéd volt, így aztán nem meglepő, hogy megválogatta a szavait. Akkor is, ha kettesben voltunk a dolgozószobájában, és az ölében ücsörögve mustráltam a bőrbevonatú karosszéke rovátkáit, vagy később, amikor egy zsámolyon ültem mellette – ő még olyankor is rendkívüli módon ügyelt arra, hogy mit mondott. Ezt a körültekintést tőle örököltem, és a mai napig őrzöm magamban.
Nagyapa válogatás nélkül mindent felolvasott nekem – Misimát, Sartre-ot, Dumas-t, Tolsztojt, Basót, történeteket az ifjúkorából és a simodai kacsavadászatokról. Az egyik könyv, amely A per címet viselte, hamar a kedvencemmé vált. A történet valahogy így kezdődik: „Valaki hazudhatott Josef K.-ról.”
Amikor első alkalommal olvastuk el ezt a sort, Nagyapa elmagyarázta, hogy fordítást tartunk a kezünkben. Tizenkét éves voltam, és éppen egy olyan világot próbáltam megérinteni, amely a sajátomon túl terült el. Fogtam a sárga papírlapot, és végighúztam az ujjam az írásjeleken, amelyek valami gyökeresen újat ígértek. Fennhangon is felolvastam a felütését, és lelki szemeim elé idéztem Josef K. alakját. Egy magányos férfi, valaki, akit megrágalmaztak.
Ahogy idősebb lettem, többször is vitatkoztam Nagyapával A perről. Elmondta, hogy már mások is sokat vitatkoztak erről a regényről, sőt vannak, akik a mai napig vitatkoznak róla – egész pontosan egy bizonyos szó fordításáról. Ez az eredetiben német szó a „verleumdet”: hazudni valakiről. Bizonyos változatokban ezt a szót „rágalmazásként” adják vissza. A rágalmazás már a bíróságokat és a vádakat, vagyis a nyilvánosságot idézi fel – mindennek azonban kevés köze van ahhoz, amit az ébreszt egy gyermekben, ha valaki egyszerűen csak „hazudik”. Amikor első ízben olvastam ezt a történetet, éppen ez a „hazudhatott” kifejezés volt az, ami magával ragadott.
A hazugságok, amikor először mondják ki őket, árnyat vetnek; olyasféle finom fátyolszövetet alkotnak, amely tartósan meg tud képződni egy élet körül. Az ilyen hazugságok pihekönnyűek, akár a gyermekkor – és történetesen
az én gyermekkorom is ilyen hazugságokra épült.
***
Az anyám halála előtti nyáron elutaztunk a tengerhez. Ahogy most visszatekintek erre az időszakra, számomra mintha a végesség tudata vetült volna ezekre a hónapokra, és nem is csak azért, mert ez volt az utolsó szünidő, amelyet közösen tölthettünk anyámmal, hanem azért, mert ez volt életem utolsó igazi emlékének a helyszíne.
Minden év augusztusában, amikor Tokiót fojtogatni kezdik a hőhullámok, a családom telepakolta a bőröndjeit, felpattant a vonatra, és elindult a part felé. A mi úti célunk Simoda volt. Apám a városban maradt dolgozni, Szarasima nagyapa viszont velünk tartott. Mindig ugyanannál a kioszknál állt meg az állomáson, és vett némi fagyasztott mandarint az útra, hogy aztán én és a Mama a szerelvény fémes forróságában alig győzzük kivárni, amíg a gyümölcs eléggé kiolvad ahhoz, hogy végre el tudjuk fogyasztani. Amikor már az állunk is ragacsos volt a gyümölcspéptől, Mama felém fordult, és megkérdezte, hogy mit szeretnék majd csinálni a tengernél: mivel múlassuk az időt mi ketten, ő meg én.
A tengerparton álló házunk meglehetősen viharvert volt. A kaput tartó faoszlopokat rég kiszívta a csendes-óceáni szél. Ahogy felkapaszkodtunk a sziklás hegyfokra, a sótól kimarjult és megfeketedett kapuk már jó előre jelezték, hogy a közelben járunk. Az otthonunkat Vasikurának, vagyis Sasfészeknek hívták, a Fudzsi és a tenger között helyezkedett el, és egyenesen az öbölre nyílt belőle kilátás.
Az országunkat hegyek köré építették, maguk az emberek pedig összezsúfolódva élnek a ketrecekre emlékeztető betondobozaikban. Ritka dolog, hogy valaki saját birtokot mondhat a magáénak, a simodai ház azonban a háború kezdete előtt is a családomhoz tartozott, és később nagyapám még akkor is keményen harcolt érte, amikor már minden egyebet elveszítettünk.
A ház körüli dombokat sűrű erdőségek borítják. Gyerekként nem engedték meg, hogy egyedül bóklásszak arrafelé, úgyhogy amikor azon a nyáron anyámra pillantottam, ő rögtön tudta, hogy mit fogok majd kérni tőle. Délutánonként Mama és én felsétáltunk a Vasikura feletti fás kaptatókra, és figyeltük, ahogy a teaültetvények az ősz közeledtével egyre sötétebb árnyalatokba öltöznek. Hátradőltünk a sziklás, fekete talajon, és beszívtuk a fenyőillattól nehéz levegőt. Voltak napok, amikor remekül lehetett hallani a magasban köröző sirályok rikoltozását.
Nagyapa jól ismerte az erdőt, de sosem talált ránk. Minden délután négy órakor kibandukolt a domb aljáig, és bekiáltott a fák közé. A nevünket kiabálta: „Rina! Szumi!”, mi pedig a fenyőfák között rejtőztünk, és kuncogva hallgattuk, ahogy a hangja lassan elhal.
Gyakran előfordult, hogy anyámnál hamarabb meghallottam Nagyapa hívását, de mindig kivártam anyám jelzését, aki intett, hogy maradjak csendben. Az utolsó délutánon, amit az erdőben töltöttünk, csendben feküdtem a helyemen. Az arcomon éreztem Anya lágy és megnyugtató leheletét. Aztán egyszer csak közel húzott magához. Éreztem, hogy a légzése is halkabbá válik, és lelassul. Kinyitottam a szemem, és felé fordultam. Beszívtam az illatát, átvettem a mozdulatlanságát. Utána meghallottam a nagyapámat. Valahonnan messziről és mintha fátylakon át szólt volna a hangja. Még közelebb húzódtam anyámhoz, és puszit nyomtam az arcára. Elmosolyodott, és továbbra is lehunyt szemmel a szája elé emelte az ujját.
A simodai otthonunk, a Vasikura már nem a miénk; Nagyapa évekkel ezelőtt eladta.
Még ma is érzem anyám jelenlétét a fák alatt,
ha néhanapján odamegyek, hogy felkapaszkodjak a domboldalon a fák közé. És amikor lefekszem a földre, és a lehullott tűlevelek az arcomba szúrnak, elképzelem, hogy a felettem elsuhanó hűs fuvallat valójában az ő lehelete, és az ő érintését érzem a bőrömön.
[1] Kis házi szentély.
