„Meg voltak győződve róla, hogy bárhogyan alakul, kutya világ vár rájuk. Ha a németek nyerik a háborút, azért, ha meg az oroszok – bár abba inkább ne is gondoljunk bele” – olvassuk a kedvesnővérekről, papokról és egyéb egyházi személyekről Kiss László új könyvében. Nem csak őket tartja bizonytalanságban ugyanakkor a háború: a két világrend fojtogató szorításában mindenki jövője kérdéses.
A tizenegy éves Lotti édesapja a fronton teljesít szolgálatot, így a kislányra is több feladat hárul, arról is nem beszélve, hogy testi fogyatékossága tovább nehezíti a mindennapjait. A Mindig, ha jön az este az ő felnövését tárja elénk, miközben a magyar történelem útvesztőiben kalauzol.
Kiss László: Mindig, ha jön az este (részlet)
Lottit szódáért küldték. A legjobb szódát a Gazdakörben lehet kapni, de most az Iparoskör udvarán lévő kocsmai lerakathoz igyekszik, ahol egy mogorva asszony méri a szikvizet, aki néhanap a pult mögé is beáll. Soha nem köszön vissza, egyetlen szó nélkül számolja le az aprót. Lotti két karcsú szódásüveget hoz utántöltésre, vigyázni kell velük, törékenyek, és felrobbanhatnak az ember kezében, ha nagyon rázzák őket.
Az Iparoskör és a Gazdakör egymással szomszédos épületben tartja összejöveteleit.
A napokban mindkét helyiséget katonák lepték el.
Tologatják a székeket, hangosak, derűsek, mintha nem visszavonulóban volnának éppen. Isznak, kártyáznak, a vacsorájukat is itt fogyasztják el. Soha nem gyújtanak rá odabent.
Ahogy Lotti kikanyarodik a Malom utcából, kisebb csődületre lesz figyelmes az Iparoskörnél. Mint amikor egy egész regiment egyszerre szívja a cigarettáját. De kevesen dohányoznak, a korán jött szürkületben csak itt-ott piroslik fel a parázs. Egy nyúlszájú közlegény a falnak dőlve, csajkából kanalazza a vacsoráját. Lapos pillantásokat vet az Iparoskör előtti pad felé. Az arra járók lesütött szemmel sietnek el a pad mellett, vagy nagy ívben kikerülik. Van, aki lelassít, rövid ideig figyeli a jelenetet, majd fejcsóválva gyorsít a léptein. Többen azonban odagyűlnek, kurjongatnak. Mind katonák.
A padon egy bajtársuk fekszik.
Kikötötték. Szabályosan deresre húzták, ahogy azt a tankönyvben is látni egy rajzon, hasra fektették, és a csuklóját meg a bokáját vékony madzaggal a pad lábához és az ülőke pereméhez fogták. Akik nevetnek, meg-meghúzzák a kezük ügyében lévő korsót. A lekötözött katona a fejét forgatja, mint aki ki akar kandikálni a túlméretezett katonasapka alól, amely a mozdulatra komikusan lötyög a fején. Egy alacsony tiszt megállás nélkül cirkál a támla nélküli pad körül, zubbonyán csillognak a gombok. A kezében tartott pálcával a gyomos, száraz földet kotorja. Aztán megáll, és a katona csizmáját böködi vele. Valamit mormog a bajsza alatt. Mozog a piszkos sapka: a katona ütemesen helyesel. Hangos röhögés. Amikor Lotti az Iparoskörhöz ér, a tiszt befejezi a csizma pöckölgetését. Fölemeli a pálcát. Lotti felismeri, hogy az iparosköri dákó van a kezében, a halványsárga végű, amelyikkel apuka is biliárdozik. Apuka nagyszerű játékos, ünnepek idején, vagy ha bál van az Iparoskörben, mindig játszanak, és a férfiak nyakbahordós tálcáról kínálják a mignont meg a krémest, anyukáék pedig megadóan pukedliznek, amikor a választott lovag felajánlja a szolgálatait.
A tiszt hatalmas erővel rácsap a katona hátára.
Lotti lecövekel a bejáratnál. Moccanni sem bír, szúró fájdalom áll a csípőjébe, pedig elég volna egy mozdulat, és máris bent lenne. A nyitott ajtón túl az Iparoskör villanykörtéjének tompa fénye világít, az asztaloknál katonák ülnek, isznak, kártyáznak, a biliárdasztalon csattogva egymásnak mennek a golyók. A pult mögül kivágódik a szikvizes asszony, és egyenesen Lotti felé tart. Az arca szigorú és ráncos, a kezében tálca, rajta csilingelő kávéspoharak, formás üvegben barna színű folyadék. A tiszt fényes lakkcsizmát visel, és jobb karját a magasba emeli. Újból ráhúz a kikötött bakára, aki fejét a karjára hajtja, és egész testén végighullámzik a remegés.
Ahogy az asszony a kiürült tálcával visszafelé siet, Lotti fohászkodón felé emeli a szódásüvegeket, de az asszony rá se hederít, mintha Lotti ott se volna.
Újabb csapás következik, majd megint, és újra.
A tiszt felhagy a körözéssel, megtalálta a megfelelő állást, leszegett fejjel, gépiesen cselekszik, megszűnik a nevetés, az ütések sorozatossá válnak, különös, nyers puffanással jár, amikor a csúcsban végződő dákó az uniformis rongyolódásnak indult anyagával érintkezik.
Lotti hátrálni kezd. Megindul visszafelé. Szedi a lábát. A Malom utca torkolatában kaparni kezd a torka. Már szalad, ahogy fájós csípője bírja. Két ház, és otthon van. Édes jó Istenem, ilyet azzal csinálhatnak, aki megtagadja az engedelmességet. Aki szökést kísérel meg, vagy tiszteletlen a feletteseivel. Nagyokat nyel, jön föl benne a sírás.
Mi van, ha apukával ugyanez történik odakint a fronton?
Belehalnának. Elejti az egyik üveget. A másikat az Iparoskör bejáratánál hagyta. Nagy csörömpölés, szanaszét szaladnak a kristályok.
*
Az apácák alig tucatnyian éltek a városban, internátusuk a Románváros felé vezető főút egyik zsalugáteres háza volt, amelynek a homlokzatán töviskoszorúval körbefont szív hirdette, hogy odabent a Jézus Szíve Nővérek Társaságának a delegáltjai rendezkedtek be. Lotti különösen a tanítónőképzőt végzett üde és lelkes ifjakat szerette, de neveltetésénél fogva könnyen megtalálta a hangot az idősebb nővérekkel is, akik leginkább ápolónőként dolgoztak a kórházban. Elemistaként is el-eljárt hozzájuk, miután azonban polgáriba került, állandó vendége lett az iskolához közel eső zárdának. Ámulattal figyelte, ahogy a korosabb kedvesnővérek lankadatlan energiával vetik bele magukat a munkába, egyeseket sokszor napokig nem látott, egyre több sebesültet kellett ellátniuk, a műtétek is akadoztak, a kórház kapacitása a végéhez közeledett. Lotti besegített a gyógynövénykert gondozásába, gyomlált, árvácskát ültetett, és a konyhán is mindig akadt feladat, diótörés, paszulyfejtés, mosogatás.
Ekkor tapasztalta meg azt is, hogy a kintről idillinek tetsző rendházi élet messze nem problémátlan.
A kedvesnővérek, akik legtöbbször csak „kes”-nek hívták egymást, ami Lotti számára sokszor foghegyről odavetett, tiszteletlen megszólításnak tűnt, klikkekre bomlottak, és vagy Flóra pusmogott a rakoncátlan Erzsébetről, vagy a zsörtölődő, buldogarcú Leontint figurázták ki a háta mögött, Verona nővér tűrhetetlen dolgai pedig az elviselhetőnél többször kerültek terítékre hagymapucolás közben. Mióta a lányok rajtakapták az elemiben, kes Verona külön helyiségben aludt, igaz, a közös hálóteremben is spanyolfallal választották el az ágyakat. Itt leplezetlen megvetés övezte, diákjai azonban továbbra is rajongtak érte. Lottinak is kellemes emlékei voltak a vele töltött két évről, a színielőadásokról, a sok-sok jó szóról és a figyelemről, amellyel Verona kitüntette a tanítványait. Ha nem imadélutánon vagy családlátogatáson vettek részt, a papok is szívesen átruccantak a központi plébániáról, körbeülték a kerti asztalt, és komoly ábrázattal, hosszan cseverésztek az iskola dolgairól a kesekkel.
Az utóbbi időben Lotti különös jelenségre lett figyelmes.
Ahogy egyre-másra érkeztek az aggasztó hírek a frontról, a nővérek mind többször mutatkoztak kalapban a nyilvánosság előtt. Mint akik távozni, sőt – de ettől a Jóisten mentsen meg bennünket – akár életformát váltani is készülnek, a papok is gyakran húztak pantallót a reverenda alá, mi több, szeptember végén az a csúfság is megesett, hogy az egyik délutáni látogatásakor Hosszú László civilben zörgetett a Malom utca négy kapuján, egy-egy bibliaóráját pedig zakóban és mellényben tartotta meg. De néha már az iskolában is arról ment a beszéd, milyen világ vár rájuk, a kedvesnővérekre és a papokra, a kántorra, a plébánosra, a káplánra, mindazokra, akik Lottiék mindennapjainak visszatérő szereplői voltak, mert esketésen vagy keresztelőn éppúgy jelen voltak, mint temetésen vagy disznótoron, sőt néha akkor is meghívták őket ebédre vagy vacsorára, ha a családi összejövetelnek semmi különösebb apropója nem volt. Mintha csak az foglalkoztatta volna őket, hogy mi van odakint a világban, mit foglaltak el a németek, mit szereztek vissza az oroszok, és hogy van-e ok az aggodalomra. Nem bizakodtak, nem is reménykedtek. Meg voltak győződve róla, hogy bárhogyan alakul, kutya világ vár rájuk.
Ha a németek nyerik a háborút, azért, ha meg az oroszok – bár abba inkább ne is gondoljunk bele.
Csakhogy azokban a hetekben ez a forgatókönyv látszott a valószínűbbnek. Mese nincs, költözni kell innen, amerre és amikor lehet. Dehát hová? A papok többsége környékbeli volt, parasztivadék, tanulmányaikat leszámítva alig mozdultak ki a megyéből, és bár kivétel nélkül jónak látszó nyugati kapcsolatokkal rendelkeztek, nem láttak esélyt arra, hogy másutt kezdjenek új életet. Meg különben is, ki látná őket szívesen? Ki tudja, mi lesz itt, mi következik ezután!
Kopogtak a távírók, mentek a sürgönyök, dolgozott a posta.
Közeledtek a felszabadítók.
A hírükre már napokkal az érkezésük előtt zavart izgatottság fogta el a nővéreket.
Réteges pinklikbe gyömöszölték a menthető holmit, glédában álltak a spárgával összefogott kövér batyuk a zárda pincéjében és a tornácon. Gazdáik szertartásos mindennapjaikat élték, de ugrásra készen füleltek. Szüntelenül recsegett a rádió, rikkancsok bicikliztek az utcán.
Egyre sűrűbben zengett az ég a repülőktől.
Lotti egy ilyen alkalommal épp az iskolából baktatott haza, amikor a Jézus Szíve Nővérek Társaságának a rendházát elhagyva felvonyított a légiriadó. Visszafordult, mert bár cseppet sem félt, tisztában volt vele, hogy kötelességet szeg, aki ilyenkor az utcán tartózkodik. Ahogy a honvédelmi órán is tanították, odahaza anyuka a fásszín legnagyobb hordóját kibélelte paplannal, s ha nem a templomkerti árokban vagy nagytata pincéjében kerestek menedéket, itt várták be a Luftgefahr végét. Nagyon szépek voltak a bombázók, egy idő után könnyen különbséget lehetett tenni köztük. Az angol repülők csillogtak, mint az ékszer, a hangjuk éles volt, és hisztérikus, ellentétben a tömzsi orosz gépekével, amelyek tompán, fenyegetően morogtak.
Érdekes módon az apácáknál nyoma sem volt a rémületnek.
Mintha elkerülte volna a figyelmüket a légiveszély, vagy csak megadnák magukat az elkerülhetetlennek, a kedvesnővérek derűsen cseverésztek az összekészített csomagokon ülve. Nem is üdvözölték Lottit, aki először a helyét kereste, majd miután megértette, hogy bárhol letáborozhat, egy karosszékbe kucorodott. Akkor vette észre a macskát a rózsafánál. Kérdőn a nővérek felé fordult, de azok rá se hederítettek. Fölállt, és elindult a rózsafa felé. Senki nem parancsolta vissza. A repülőgépek egyenletes morgással, fényes kötelékben úsztak az égen a Tisza irányába, a nővérek pohárkái hangosan csilingeltek az alpakkatálcán.
A cirmos macska jelenléte érthetetlen volt Lotti számára, a nővérek nem tartottak jószágot. Az állat az oldalára dőlve pihegett, és riadt szemeket meresztett a bejárati ajtóra.
Lotti hiába szólongatta, ügyet sem vetett rá, láthatóan minden erejét fölemésztette a szülés.
Kellemetlenül hosszú időbe telt, mire előbukkant az első kölyök. Előbb az apró lábak jelentek meg, aztán lassan, nedvesen csúszva a törzs került sorra. A fej nem akart megválni a biztonságos anyaöltől, percekre benn akadt. A macska nyöszörögve vajúdott. Sötét, nyákos test ficánkolt a szülőcsatorna nyílásában. Kapálózott, a levegőt rugdalta. Fájdalmas sóhajtás hallatszott. Akkor végre elengedte magát, lepottyant.
Lotti segélykérőn pillantott az apácák felé. Azok továbbra is egymással voltak elfoglalva, ment az évődés, mintha sem a kislány, sem macskák nem volnának az udvaron. Csak akkor lépett oda Verona nővér, amikor a harmadik kismacska is kicsusszant a rózsafa elé. Szélesre tárta a kezében tartott zacskó száját, és sorban belehajigálta a sipítozó kölyköket.
Ahogy elindult velük a fészer felé, alig hallhatóan sziszegett.
Inter faeces et urinam nascimur, kicsikém.
Lotti értette minden szavát. Kirázta a hideg.
Szarban és húgyban születünk.
Hazaindult.
Akkor már üres volt az égbolt. Idővel az egyre halkuló moraj is megszűnt.
Fotó: Kiss Imre/Athenaeum Kiadó, Facebook
