Pál Sándor Attila novellái ismerős különcökről szólnak. Egy több száz éves öregúrról, aki nem tud meghalni, amíg végig nem olvassa gazdag könyvtárát, egy magát gyümölcsfába oltó agronómusról, vagy a falusi bácsiról, aki beleköltözik egy antropológus fejébe. Ismeretlen csodabogarak ők, akikhez mégis van közünk: mint a rokonainkhoz, akikkel csak húsvétkor találkozunk.

Pál Sándor Attila

Rokonok

Magvető, 2021, 104 oldal

Megveszem

A Rokonok történeteiben mindig van egy váratlan csavar. Olvashatunk a jelen és a közeljövő alternatív világairól: ahol kötelezővé teszik az őszinteséget, vagy ahol a néptáncnak minisztériuma van, és a párokat egy férfi és egy robot alkotja. Megtudhatjuk azt is, milyen, ha az évek során egyre jobban kezdünk hasonlítani a kutyánkra, vagy ha reggel a dolgozószobánkban igazi Vasember-páncélt találunk.

Pál Sándor Attila: Rokonok (részlet)

A sapkás

A Batthyány téren szállok fel a HÉV-re. Nem szoktam legelöl felszállni, most mégis megteszem, nincsenek olyan sokan, az első csehszlovák kocsi végén lépek fel, iskolásan érvényesítem a vonaljegyemet, beleállítom a vörös, kopott fémzsebbe, meghúzom, nagyot kattan, három tetszőleges helyen kilyukasztja, lehuppanok a sarokba, a koszos, matt ablak mellé.

Kotrom is elő a hátizsákomból a nálam lévő könyvet, nyitom ki a ruha könyvjelzővel, már nem is tudom, hol tartok benne. Karinthy Frigyes A lélek arca című gyűjteményének első kötetét olvasom éppen, összegyűjtött novellák. Abody Béla szerkesztette, aki a legendás kártyapartik során mindig megette és megitta a szappanokat és parfümöket Déry Tiboréknál. A Barabbást kezdem. Lomhán elindul a HÉV.

Felröhögök, többen rám néznek, elszégyellem magam.

Kattog, búg, zúg. Nem olyan régen láttam egy videót, ahol megmutogatják, meglehetős bájjal, de szakszerűen, hogy ez mitől van, a karok, tekercsek ahogyan forognak, látni a HÉV csontjait, beleit. Amikor megláttam a videót, akkor jöttem rá, hogy ez engem voltaképpen gyerekkorom óta érdekel. Azóta eggyel kevesebb a rejtély az életemben.

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Kétoldalt feketén füstölögtek a romok.

A Margit híd budai hídfőig olyan, mint a metró. Sajnálom, hogy csak addig, utána nagy kattanással lekapcsolja a masiniszta vagy HÉV-vezető a villanyt, és mindent elönt a kora tavaszi nap.

A Szépvölgyi úti megállónál száll fel a három fiú.

Csak akkor nézek oda, amikor hallom, hogy milyen hangos az egyik, szakállas, barna bőr, barna szem, fején sapka, szürke melegítő, bakancs. Vele egy rövid hajú, kék pufi kabátos, farmeres srác, folyton vigyorog, sárga, sűrű fogsora olyan, mint Sauron szájáé a Fekete Kapunál. A harmadik a legkisebb, szintén rövidre nyírt, korpás haj, farmerdzseki, szakadt farmer, sportcipő.

A sapkás fennhangon beszél. A Dzsonit azt ismertem, aki meghalt, tudod, tesvérem, a kicsi. Nagyon szerettem. Ismerem az öccsét, a kicsit, mondja a legkisebb. Én csak a nővérét ismertem, a Dzsenit, de volt még a Patri… Én az egész családot ismerem! Hát jóba vagyok velük. A pufi kabátos csak vigyorog, néha felröhög. A sapkás már nem figyel. Árul még? Nem, hallod, dolgozik, csaja van, minden. Ne már!

A Tímár utcánál megürül a körülöttem lévő rész, leülnek, körbevesznek. Úgy teszek, mintha a könyvemet olvasnám, futtatom a szemem a sorokon, balról jobbra, szabályosan, azt hiszem, arra is ügyelek, hogy ne legyen gyanúsan lassú vagy gyors a lapozási tempóm. Semmit nem fogok fel a jelekből, amiken a szemem jár, nem tudok nem arra figyelni, amit beszélnek.

Jaj, harminchárom éves vagyok, tesvérem. Eldönthetetlen, kinek szól ez a mondat. Egyáltalán, hogy kihez beszél valójában. A másik kettő nem szól. 

A sapkás igyekszik kötözködni, mindenkit megszólít.

Szevasz, mit nézel. Igen, te. Jaj, persze, forduljál el. Előbb csak azokat, akik felveszik a szemkontaktust, később már mindenkit. Idő kérdése, hogy mikor kerülök sorra.

Csörög a telefonja. Háló. Na szevasz, honnan hívsz. Nem ismerem ezt a számot, kié ez, miről hívsz. Na, jól van, jövök már Békásra, otthon vagyok egy félóra múlva. Nem bazmeg, várjál meg, légy szíves. Nem érted, te kurva, szétvágom a szádat, szépen otthon maradsz. Lenyomlak a gecibe, bazmeg. Na, mindjárt jövök. Leteszi.

A Szentlélek térnél több gyerek száll fel. Mi van, tesvérem. Igen, igen, neked mondom. Tanulsz? Az jó. Jól megy az iskola? És minek tanulsz?

Erősen csattanó röhögés. Ilyet, bazmeg, nem tudja megmondani, minek tanul. Minek jár ez akkor iskolába? Forduljál el, csicska.

Mindezt a periferikus látásommal követem csak, nem nézek fel a könyvből. Olyan vagyok, mint egy gép, amit kímélő üzemmódba tettek, vagy egy memóriakártya nélküli fényképezőgép, csak nézek magam elé, nézem a kezemben lévő tárgyat.

Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted. Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsd: „a názáretit!”, mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! a léleknek és gondolatnak szabadságát!”

Érzem, hogy rám néz, kicsit oda is dől.

Bagószagú a lehelete. Szorul a hurok.

Na te meg bazmeg! Potter! Szeretsz olvasni, mi? Rám ne nézzél ám, baszom a szádat. Odafordul a másik oldalon az ablaknál ülő arctalanhoz. Te, tesvérem, szeretsz olvasni? Jól van akkor, a kurva anyádat.

Dermedt csend, a kocsi megtelve, minden arc frontja másfelé mutat, egyetlen tekintet sem találkozik a másikkal. Nincs ülőhely, állóhely is alig. Meleg van. A HÉV kattogásán, zúgásán és búgásán is átütő, azt kitöltő, mindenhová beszivárgó csend, amit csak a sapkás érces hangja tör meg.

Jaj, basszalak meg a könyveddel együtt.

A kicsi meg a másik röhögnek.

Most varázsol el minket, baszki.

Jaaj, tesvérem, sóhajt a sapkás. Négy hónapja jöttem ki a sittről, harminchárom évesen. Szétvágom bárki száját, lenyomom a gecibe, bazmeg, elhiszed? Nyugtázva mosolyog a másik kettő.

Még egyszer rám néz.

Szeretsz olvasni, mi? Nem baj az, csak felesleges.

Tudod, tesvérem? Felesleges.

Meredek tovább a betűhalmazra, mintha üvegszemeim lennének.

Csillaghegy. Felállnak mindhárman, és az állórészre nyomakodnak. Most, akit lát, mindenkibe beleköt. Mit nézel, tesvérem? Igen, te. Gyere ide! Na azaz, fordulj el, persze, a kurva anyád, te geci. Egy hozzá hasonló, barna férfi áll mellettük, háttal nekem. Na mi van, mit nézel? Nem érted? Hablász eszpanyol? Mi vagy? Angol, német? Az, unió, euró! Hablász eszpanyol? Te geci. 

Harminchárom éves vagyok, nemrég jöttem ki a sittről. Lenyomlak, elhiszed, bazmeg?

Mikor lassítani kezdünk Békáson, akkor merek először felnézni. A sapkás még egyszer körbenéz, mielőtt élesen megáll a HÉV, és nagy zajjal széttárulnak az ajtók.

A mester pedig halovány lett, és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak, és szájából bűzös lé szivárgott, és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbás!”, mintha azt hörögné: „Halál! halál! halál!”

Leugranak. Lassan halványodik, halkul a sapkás érces hangja, végül szétfoszlik a kora tavaszi levegőben az utolsó „tesvér” is. Csattan a HÉV-ajtó, a vonat kattogva, búgva, zúgva lódul tovább Szentendre felé.