A Szindbád Amerikában regényben feltárul a Közép-Nyugat történelme, az 1970-es évek Amerikája, az indiánok és a fehérek viszontagságos együttélése, és felbukkannak magyar-amerikaiak az emigránsok egymást követő generációiból. S miközben a történet westernparódiából thrillerbe fordul, egy filmklasszikus szereplői is színre lépnek.
Csabai László népszerű nyomozója, Szindbád-Schiffer az NSZK-ból Amerikába érkezik, és country énekesként éli az életét Észak-Nebraskában. Megbízzák azzal, hogy az újságíró Hunyadival meg az indián Álomlátó-Dickinsonnal hajtsanak el egy gulyát a vasúthoz. Road movie-hoz hasonló utazás kezdődik, melynek során kiderül: a környéken sorozatgyilkost keres a rendőrség és az FBI, és szükségük van Szindbád tudására is.
A szerzővel Bárány Tibor beszélget 04. 05. szombaton 17:30-kor, a KÖNYVES MAGAZIN SZÍNPADON.
Közreműködik Szikszai Rémusz
Csabai László: Szindbád Amerikában (részlet)
– Bonjour, mon amour et mon cheri! – fogadja Dolly Love Schiffert. – É’eztem, ’ogy jönni fogsz, az ágyékomban ouan izgalom támadt.
Dolly beszédén alkalomszerűen hallani a New York-iak r hangot mellőző kiejtését. Dolly a világ kulturális és pénzügyi fővárosában kezdte művészi pályáját. De érezni rajta a New Orleans-i cajun akcentust is, mely a h-t tartja feleslegesnek a szavak elején. Dolly a déli metropoliszban jutott pályája csúcsára. És persze ott van még benne az ököritófülpösiek beszéde is, melyben a magánhangzók bizarr módon egymásba olvadnak. Dolly Szatmárban töltötte gyermekkorát. És most, hogy pályája a kiteljesedési szakaszba (vagy leszálló ágba – hangulatától függően hol ezt, hol azt gondolja) érkezett, mindez keveredik az észak-nebraskaiak omaha akcentusával.
Dolly fiatal. Legalábbis fiatalabb Schiffernél. Tizenhét évvel.
Düsesz fekete nagyestélyi van rajta, a derékban vágott, onnan körgloknis szoknya szépen simul domborodó idomaira. Az énekesnő haja természetes szőke. Ez egy bónusz a sorstól.
– Elragadó vagy! – bókol Schiffer.
– Pedig rongyokban járok.
– Ez nem rongy.
– Ez talán nem. De ez az egyetlen kivétel. Itthon is ebben vagyok, meg a színpadon is. Nincs pénzem rendes ruhára.
Schiffer ad neki ötszáz dollárt. A nő megköpdösi és elteszi.
– Köszi-köszi! Úgy veszem, ezzel kifizetted az ’ono’áriumomat is.
– Az összeset? Kétezer dollárral tartoztam.
– És még most is annyival tartozol. Viszont az új dalért is jár ötszáz.
– Hát van új dal? Nekem?
– Rólunk, amerikás magyarokról írtam. Magyarul. Meghallgatod? – s Dolly már le is ül a zongorához, aztán meggondolja magát, és gitárt kap a kezébe – Hungárusok, alias Hungarians – mondja a szám címét, s énekelni kezd egy bizonyos Mr. Kissről, aki házat épít magának és főleg a feleségének, aki unja már a trailer parkot, s aki férje gürcölését morgással, csapkodással és hideg testtel jutalmazza. Mr. Kiss pedig a kutyán tölti ki mérgét.
– Eddig jutottam vele – és Dolly felkacag. Schiffer nem. A fejét csóválja:
– Még jó, hogy ezt az amerikaiak nem értik. Nem fogom angolul előadni. És magyarul sem.
– Ó, Arp, dehogynem! Nincs miért szégyenkeznünk. Tökéletlenek, szánnivalók és röhejesek vagyunk, épp, mint a többi fajta. Vagy mint a fajták keveréke:
a magyar merev, mint a német, pazarló, mint az olasz, fukar, mint a zsidó, perverz, mint a spanyol, hazudozó, mint a mexikói, és koszos, mint az indián.
– Koszos?
– Én legalábbis az vagyok. Már csak naponta egyszer fürdöm. Reggelente. Este, főleg ha előadásom van, nincs erőm rá, az ágyba ájulok.
– Te szegény…
– De most, előadás előtt még virgonc vagyok! – s ez újabb célzás arra, mit vár el kvázi kedvesétől.
– Hát… akkor virgonckodj. Nincs kedved megmutatni a legújabb vetkőzőszámodat?
– Sztriptizeljek neked? Ez olyan lenne, mintha megkérnélek, hogy nyomozz ki nekem valamit.
– Vedd próbának.
– Csak nem férfiassági gondjaid vannak?
– Ugyan! – hárítja el a felvetést Schiffer ijedt felháborodással. – Bár az igaz, hogy betöltöttem a hetvenet…
– Jó, nem leszek kicsinyes…
A kielégítő eredménnyel járó együttlét után Dolly iszik egy pohár konyakot, rágyújt egy marihuánás cigarettára, ami menthetetlenül ahhoz vezet, hogy elkezd filozofálni:
– Minden művészet előtt fejet hajtok, mind az ember épülésére és elvarázsolására szolgál, de
nincs olyan művészeti ág, mely jobban kifejezné az ember egyszerre égi és földi lényegét, mint a sztriptíz!
No, még talán a szobrászat. A sztriptíz pedig akkor éri el a teljességét, ha társul hozzá az előadó képzett énekhangja, hiszen úgy egyszerre van benne jelen a tánc, vagyis a mozgásba hozott szobrászat, a zene, a zene által a költészet, és a színművészet, mivel mindez a színpadon történik.
– Azért vannak a sztriptíznek tévútjai is. A girhes, bedrogozott lányok a bugyijukból kilógó dollárokkal…
– Melyik művészetnek nincsenek tévútjai? Arany azt írta: „Mintha lába kelne valamennyi rögnek, / Lomha földi békák szanaszét görögnek…” Kassák meg azt: „…jövőmet is beitta és kipisálta a sörrel… ó dzsiramári, Ó lébli, Bum Bumm… papagallum…”
– Ez a dizsiramári csak egy pöckölés az orra.
– Akik igazán jók a sztriptízművészetben, akik a Minsky testvérek köpönyegéből bújtak elő, azok az örökkévalóságnak mutatják be a műsorukat, a többiek, a blöffölők meg a züllött, populáris sztriptíz képviselői pedig holnap már ismeretlenek lesznek. Vagy nem a művésznevükön fogják emlegetni őket, csak úgy: „az a nagy csöcsű, az az iksz-lábú…”
– Téged úgy fognak emlegetni: Dolly Love. A Dolly Love!
– Remélem is. Trianon, Auschwitz és a saját szarukkal etetett brojlercsirkék miatt elvesztettem a hitemet Istenben és az örök életben, csak a művészet örökkévalóságában hiszek.
– Miért éppen a sztriptízt választottad?
– A vetkőzésművészet a komplexitásán túl a legelemibb művészeti ág.
Ezt gyakorolta már az ősi asszony is, ha el akarta csábítani az ősi férfit. Pedig csak pár bőrdarab volt, mit levethetett. Én sztriptíztáncosnő akartam lenni, mikor még nem is ismertem a sztriptíz szót. Imádtam pucéron szaladgálni. Ez a késztetésem genetikus lehet.
– Voltak művészhajlamúak a családodban?
– Anyám csodálatosan énekelt a pataknál ruhasulykolás közben, apám meg otthon zengett betyárnótákat, ha beborozott. Az volt a baj, hogy olyankor a mamát fogdosni kezdte, és ha ő nem engedett, ütleg lett a fogdosásból. Attól a szörnyetegtől is menekülve szöktem Pestre. Meg az iskola elől menekülve. A naményi polgáriban folyton gúnyoltak, „művésznőcskének” neveztek, mert más voltam, mint ők. Én ezt nem is tagadtam. Éreztem, hogy bár a logaritmust képtelen vagyok megtanulni, van valami, a művészet, amihez meg én értek. Pesten akkor még nem volt igazi sztriptíz. New Yorkba kellett jönnöm. Két kegyetlenül megalázó év után léptem először a világot jelentő deszkákra. És rögtön a Minsky’s Burlesque-ben! Ez egy héttel a huszadik születésnapom előtt történt. Rettegve vártam ezt a dátumot, úgy éreztem, ha addig nem sikerül elérnem, hogy egy igazán illusztris társulat tagjaként vetkőzhessek és énekelhessek, fel kell hagynom az ábrándjaimmal. De sikerült! Azóta a rivaldafény a világom. Még ha bele is gebedek.
– Megéri a sok áldozatot?
– A műértők elismerése mindenért kárpótol. Mikor a 44. születésnapomon utoljára teljes sztriptízt mutattam be, a közönség annyi rózsát küldött az öltözőmbe, hogy az ajtót alig lehetett kinyitni. A szakmáért viszont tényleg aggódom. Sok kurvát felengednek a kifutóra, az a baj. Ők leviszik a színvonalat. Gyűlölöm a kurvákat! Tudom, hogy ők is érző emberek, hogy a legősibb mesterség az övék, de ki nem állhatom az erkölcstelenséget. Prűd lennék?
– Á…
– Csak nehogy tőlem is terpeszállást meg spárgát kezdjen követelni a közönség!
És hogy viseljem el a mocskos kezük érintését. Pfuj! Egyre több az undorító férfi.
– A megjelenésük taszít?
– A rondaságuk a legkevesebb! Hanem hogy folyton marhaságokon marakodnak. És ezzel bajt hoznak a világra. Ilyen politika, olyan politika! Ilyen ideológia, olyan ideológia! Mind csak porhintés, hogy egy párt megszerezze a hatalmat. A művészethez való viszony, no, az már valami! Hogy egyáltalán van-e vele viszony! Vagy a férfiember csak sörön, kenyéren, virslin és az asszony hétvégenkénti meghágásán vegetál? Monet vagy Picasso? Chaplin vagy Buster Keaton? Romantika vagy realizmus? Sztriptíz fehér vagy fekete alsóneműben? Ezek az igazán izgalmas és fontos dolgok! Ezekről érdemes eszmét cserélni. Ez itt a kérdés! – ahogy Shakespeare is megmondta.
– Soha nem akartál férjhez menni?
– Kipróbáltam. Nem jött be. A testiséggel volt gond. Furcsa érzés is egy saját férjjel folytatott szexuális viszony. Van benne valami perverz. Mintha egyszerre feküdnék le a férjemmel, a legjobb barátommal, a férjem legjobb barátjával, a legfőbb ellenségemmel és önmagammal. Én az erkölcsileg kikezdhetetlen, a teljes függetlenség megtartása melletti romantikus poligám viszony híve vagyok. Te is használj ki minden alkalmat! Nehogy hűséges legyél hozzám, mert az engem is bilincsbe, a viszonthűség bilincsébe verne! És képtelen vágyakat ébresztene bennem a kettőnk közös jövőjét illetően.
– Sajnos hűséges típus vagyok – mondja Schiffer. Az igazat.
– Nem bánom, legyél hűséges, de én ne tudjak róla!
Most pedig, ne haragudj, sminkelnem kell. Fellépésem lesz a szüreti mulatságon. Persze vetkőzni nem fogok. Pajzán nótákat fogok énekelni.
– Készülj! Kottát írtál az új dalomhoz?
– Minek az neked? Nem tudsz kottát olvasni.
– Az akkordjelzéses kottát ismerem.
– Annak tabulatúra a neve. Ott van az asztalon.
Mikor Dolly Love a fellépésre készen kilép a mosdóból, Schiffer közli, hogy megírta a dal befejezését. A bizarrnak indult dalszöveg hangsúlyos ellentételezésére lefog egy puha akkordot, majd elkezdi, vagyis folytatja Mr. Kiss történetét azzal, hogy Mr. Kiss felépíti végre a házat, a felesége három gyermeket szül neki, aztán együtt öregszik meg a férjével, s közben rájön, hogy Mr. Kiss a legcsodálatosabb dolog az életében.
