Miután Daniel, a vak New York-i utcazenész megtudja, hogy egy szemműtéttel látó emberré válhat, egy haldokló barátja felajánlja neki, hogy eladja neki a szemeit, hogy az árukból segíthesse árván maradó családját. Daniel elfogadja az ajánlatot, azonban ahogy magához veszi minden megtakarított pénzét, a metrón kirabolják. Ő pedig Mungóval, hűséges vakvezető kutyájával együtt elindul, hogy visszaszerezze azt, ami az övé. Egyetlen napja van rá.
Daniel alászállása „Bábel vermébe” pikáns humorú, bizarr kalandok sorozata, vágyak, remények, csalódások, álom és a rémálom, emberség és embertelenség kiszámíthatatlan kavargása - mindeközben megelevenedik a hatvanas évek végének New Yorkja, a frissen ásott sír mélyétől a felhőkarcolók luxuslakásának tetőkertjéig. Az egyetlen nap alatt lejátszódó pikareszk történet során a „szeme világát” kereső utcazenész, aki kétségbeesetten szeretne valami értelmet adni az életének, a társadalomból kiszorult, magányos egyén reménytelen küzdelmének szimbólumává válik.
Joseph Zsuffa (1932) magyar származású amerikai író, forgatókönyvíró, filmes. A Színművészeti Főiskolán végzett, majd 1956-ban külföldre menekült. Az emigrációban John Ralmon néven először Zsigmond Vilmossal és Kovács Lászlóval készített egy Cannes-ban is bemutatott rövidfilmet, majd dokumentumfilmezni kezdett, amellyel többek között két Golden Eagle-díjat is nyert. A dokumentumfilmzésen kívül íróként is jelentős. Balázs Béláról szóló nagymonográfiája alapművé vált a nemzetközi filmes körökben, Báthory Erzsébetről szóló életrajza pedig igazságot szolgáltat a világszerte hírhedt grófnőnek. A Bábel verme című regénye 1975-ben jelent meg az Egyesült Államokban, számos nyelvre lefordították, és még Braille-írással is publikálták.
Joseph Zsuffa: Bábel verme (részlet)
Fordította Horváth Róbert
Daniel még a detektívek irodájában elhatározta, hogy minél előbb megpróbál kapcsolatba lépni Kerenskyvel. Az a tolvaj „kritikus állapotban” volt, akár meg is halhat holnapig, anélkül, hogy bevallaná, kitől lopta a pénzt. De először is meg kell tudnia, hol van az a King David Club! Esetleg felhívhatja a tudakozót, hogy elkérje a klub számát és címét, vagy pedig megkérhet valakit, hogy keresse ki a címet a telefonkönyvben. Biztos van nyilvános telefon a rendőrőrsön, de érthető okból úgy gondolta, ebben a helyzetben nem lenne helyénvaló azt használni.
Az is nyilvánvaló volt, hogy „csak úgy” nem hívhatja fel a klubot, és nem kérheti Kerenskyt a telefonhoz. Személyesen kell odamennie, és megtalálnia őt anélkül, hogy felfedné a detektív kilétét. Pillanatnyilag elképzelése sem volt arról, hogyan fogja ezt végrehajtani, csak annyit tudott, hogy meg kell szereznie a klub címét, és ehhez egy olyan telefonfülke kell, ahol bizalmasan beszélhet, esetleg kerítenie kell egy telefonkönyvet, és hozzá egy segítőkész embert. Így hát mielőtt elhagyta a rendőrőrsöt, megkérdezte az őrmestert, hogyan juthat el a legközelebbi metróig.
Tudta, ha útközben nem is, az állomáson biztosan talál nyilvános telefont.
Kint a zápor szaga még terjengett a levegőben, de máris meleg volt. A párolgó esővíz csak fokozta a levegő nyirkosságát. Nyoma sem volt a felhőknek, a tiszta égbolton már lemenőben volt a nap, alacsony sugarai belevilágítottak Daniel arcába.
Mikor elért az utcasarokig, sokáig hallgatta az elhaladó autók zaját. A hangokból ítélve ebben a kereszteződésben vagy nem volt jelzőlámpa, vagy háromirányú volt a forgalom, amit nagyon nem szeretett. Az ilyen helyeken nagyon nehéz kiigazodni, és általában segítségre szorult, hogy átjusson az utca túloldalára. Botjával a járda peremét kezdte ütögetni, hogy felhívja magára a járókelők figyelmét.
– Zöldre váltott a lámpa. Át akar menni a túloldalra? – lépett mellé valaki.
– Igen.
– Akkor jöjjön velem. – És az illető karon fogta.
– Köszönöm.
– Nem tudja a kutyája eldönteni, hogy piros vagy zöld-e a lámpa? – tudakolta Daniel segítője, amint átkeltek a kereszteződésen. – A vakvezető kutyák ilyesmire vannak betanítva, nemde?
– A legtöbben ezt gondolják, de valójában a kutyák nem tudják a lámpa színeit megkülönböztetni. Mi a forgalmi irány változásának hangjára figyelünk, és eszerint adjuk a kutyának a vezényszót az átkelésre.
– Az ember mindig tanul valamit. Most lépjen fel a járdára – mondta a Danielt segítő irgalmas szamaritánus, amikor a járdaszegélyhez értek. Körülbelül olyan magas volt, mint egy tízéves gyerek, alig ért fel Daniel derekáig, de a hangja felnőttre vallott.
Nyilvánvalóan egy törpe volt.
– Tud a kutyája trükköket csinálni?
– Mungó nem cirkuszi kutya – mondta Daniel, hangjában enyhe sértődöttséggel.
– Mindenfajta trükkre meg tudom tanítani az állatokat – dicsekedett a törpe –, én vagyok az Állatparádé seregletének a gondozója és trénere. Ez egy állatkereskedés Greenwich Village-ben. Ha egy állat tud valami trükköt, többért lehet eladni. Én nagyon szeretem az állatokat, és az állatok is szeretnek engem. A vásárlók szintén. Kincset érek az üzletnek – jelentette ki büszkén.
– Érdekes munka lehet… Meg tudná mondani, kérem, hogy van-e itt a közelben egy nyilvános telefon? – próbált Daniel a saját dolgával foglalkozni.
– Igen, pont itt van egy a sarkon. Nekem is telefonálnom kell. De most épp egy nagy kövér krapek kelepel a fülkében.
Egy utca felé nyitott étkezde előtt ácsorogva vártak a telefonra, és a frissen sülő hamburgerek illatától Daniel szájában összefutott a nyál.
– Ki van írva, mennyibe kerül egy hamburger?
– Ötven cent.
– Azt hiszem, veszek egyet.
– Oké. Én meg egy szelet pizzát. A nevem Oliver, röviden Oli.
– Én Daniel vagyok – mondta, miközben a törpe besegítette a falatozóba.
A pult melletti bárszékeken foglaltak helyet; a törpe lába vagy fél méterre a padló felett kalimpált.
Innivalónak frissen facsart narancslevet rendelt, Daniel pedig egy pohár tejet.
– Szereted a tejet? – kérdezte Oliver.
– Igen. Energiát ad.
– Én a kecsketejet szeretem. Az a legegészségesebb. Long Islanden van egy kutyatenyésztő nő, akinek farmja van, és kecskéket is tart. Amikor néha kimegyek hozzá kocsival, hogy kölyökkutyákat vegyek az állatkereskedésnek, nem mulasztom el meglátogatni a karámot, ahol a kecskéit tartja. Olyankor csak beülök az egyik duzzadó tőgyű kecske alá, és „csapolt tejet” iszom – mondta, és felvihogott. – Az a kutyatenyésztő nő egy szajha, mindig meg kell dugnom, ha kimegyek hozzá. Azt mondja, „te megfejted a kecskémet, most meg én fejlek meg téged”. – És megint felvihogott.
Megkapták a rendelt ételt. Daniel adott Mungónak a hamburgerből, aztán enni kezdett.
– Hogy megy a biznisz? – kérdezte a törpe.
– Nem valami jól.
– Gondoltam – mondta Oliver a pizzáját eszegetve. – Azok az átkozott nagy emberek! De csak a testük nagy, a lelkük kicsi. Sose mutasd ki nekik, hogy szelíd vagy, mert akkor kihasználnak. Sosem engedheted meg magadnak, hogy szelíd légy. Ellentétben a Szentírással, a szelídek öröksége a pokol! Muszáj egoistának lenned, hogy életben maradj ebben a dzsungelben.
– Még mindig ott van az az ember a telefonfülkében? – kérdezte Daniel.
A törpe körbefordult a székén:
– Még mindig kelepel – mondta, ahogy visszafordult.
– A világ baja a nagyságban van – tért vissza Oliver a filozofáláshoz –, ez egy túlméretezett világ. Mindent le kellene kicsinyíteni. Ha a világ kisebb lenne, akkor a problémái is kisebbek lennének. Tudod, hogy én mit csinálnék? Szelektív nemzés által lekicsinyíteném az embereket. A méretnek semmi köze sincs a minőséghez és a hatékonysághoz. Nézd csak, hova fejlődött a miniatürizáció: egy számítógép agya csak akkora, mint az öklöm, mégis emberek ezreinek a munkáját képes elvégezni. Kicsiben gondolkodj. Csökkentsd le a méreteket a világban, én azt mondom. Akkor a házak is kisebbek lennének, a székek kevésbé magasak, a piszoárok elérhetőek, a lépcsőfokok meg alacsonyabbak…
Átkozott lépcsők. Te szereted a lépcsőket?
– Nem szeretem őket – válaszolta Daniel, ahogy lenyelte az utolsó falat hamburgert.
– Akkor tudod, mire gondolok – mondta együttérzően Oliver. – Ez a pizza túl sok nekem; itt van, Mungo, kapd el. – És a pizza maradékát odadobta a kutyának. – Hé, nagyon ügyesen elkapta!
– Azt is meg tudja mutatni nekem, hogy hol van az ajtókilincs – mondta büszkén Daniel –, az orrával mutatja. A fejére teszem a kezem, lecsúsztatom az orráig, és ott a kilincs. Otthon odahozza a ruhámat meg a cipőmet.
– Hát akkor csinál trükköket! Tudtam! Nem légből kapott mesterség az állatidomárság! A szemeiből látom, hogy értelmes. – És megpaskolta Mungót.
– Az az ember még mindig telefonál? – kérdezte Daniel növekvő türelmetlenséggel.
– Igen.
– Talán egy másik fülkét kéne keresnünk – mondta idegesen Daniel.
– Tudjuk, hogy ez a telefon működik. De nem tudjuk, hogy egy másik működik-e – vélekedett Oliver. – Hülyét lehet kapni attól, hogy az ember egy működő telefont akar találni ebben a városban. Megyek, és beszólok annak a fafejűnek ott a fülkében.
Daniel elővette a dollárját, hogy fizessen, de a törpe félretolta a kezét.
– Én állom a számlát, Daniel. Több lóvét keresek, mint te – mondta nagylelkűen.
– Köszönöm, Oliver.
A törpe pénzt tett a pultra, és lemászott a bárszékről.
– Nekem csak egy cím kellene a telefonkönyvből – mondta Daniel.
– Oké. Én megszerzem neked a címet, te meg feltárcsázol nekem egy számot. Rendben?
Kiléptek a büféből, és a telefonfülke felé indultak.
– Várj meg itt – mondta Oliver, amikor a fülkéhez értek, és elengedte Daniel karját. – Hé, miszter, ez egy nyilvános telefon – nyitotta ki a fülke üvegajtaját Oliver. – A barátom és én már egy jó fél órája várjuk, hogy maga befejezze a hívását.
– Menj, és játsszál magaddal! – förmedt rá a bent telefonáló ember a törpére, és be akarta rántani a fülke ajtaját,
de Oliver gyorsabb volt, és még időben betette a lábát a fülkébe.
– Azt mondom, hogy már elég régóta lóg ezen a telefonon – emelte fel a törpe a hangját mérgesen. – Tudom, hogy azért nem engedi át a telefont, mert én kis ember vagyok! De én mondok magának valamit, miszter: ugyanolyan jogom van ezt az istenverte telefont használni, mint magának! Ha most azonnal nem takarodik ki ebből a fülkéből, letépem a zsíros golyóit, és megetetem őket ezzel a kutyával!
„Te jó Isten!”, gondolta Daniel.
A kövér ember szóhoz sem jutott. Szájtátva bámult a felbőszült törpére.
– Idehívom a sarokról a rendőrt, és megmondom neki, hogy maga ellenséges, mert én egy kisebbségi csoporthoz tartozom! Fel fogom jelenteni, ügyet csinálok a dologból! Maga egy átkozott bigott, miszter! – kiabálta Oliver egyre jobban feldühödve. – Adok három másodpercet, hogy eltűnjön innen, vagy idehívom a zsarut – és számolni kezdett: – egy… kettő…
A fülke ajtaja kivágódott, és a hájas ember kilépett belőle.
– Torzszülöttek! – vetette oda, és sietve távozott.
– Zsírosbödön! – kiáltott utána a törpe.
– Most már a miénk a fülke – jelentette győzedelmesen Oliver, ahogy behúzta a fülkébe Danielt –, mondjad csak, Daniel, mi is kell neked?
– Megkeresnéd nekem a King David Club címét?
A telefonkönyv oda volt láncolva a fülkéhez, de Oliver számára túl magasan, ezért a feje fölé kellett tartania a vaskos könyvet, így viszont a lapok minduntalan az arcába hullottak. Miután egy darabig küszködött a helyzettel, megkérte Danielt, hogy segítsen neki.
– Van itt egy King David Egészségklub és Fürdőház – mondta a törpe. – Chelsea-ben.
– Ez az egyetlen King David Club? – kérdezte aggódva Daniel.
– Ez.
Daniel sokszor elismételte fejben a címet, hogy memorizálni tudja. Oliver általános útba igazítást adott neki, hogy odataláljon, majd egy noteszt vett elő a zsebéből.
– Elkísérnélek a metróig, Daniel, de ez a nő már várja a hívásomat. – És egy telefonszámra bökött a noteszben. – Vett nálunk az üzletben egy görényt, és most látni szeretné, hogy néz ki a szobám. A nagy nők mind annyira kíváncsiak! Ezért van nekem királyi méretű ágyam a királynő méretű játszótársaimnak – mondta a törpe kacarászva.
– Köszönöm a segítségedet, Oli.
– Ne is említsd, haver. Remélem, látlak még téged. Na, add le nekem a kagylót; a szám a következő… – És egyesével bediktálta a számokat Danielnek. A hívás kicsengett.
– Hello, Gloria bébi, Oliver vagyok – hallotta maga mögött Daniel, ahogy diszkréten kilépett a fülkéből.
A metróállomáson épp az esti csúcsforgalom dübörgött.
Daniel úgy érezte, ha valaki elesne a peronon, a tömeg keresztülrohanna a testén, mert az emberek őrült sietségükben csak arra figyeltek, hogy még felszállhassanak. A levegőtlen bezártságban az egymáshoz préselődő izzadt testek furcsa bukét árasztottak, olcsó dezodor illata elegyedett az öblös fingszaggal.
„Hány zsebmetsző lehet ezen a vonaton”, gondolta Daniel, ahogy kapaszkodott az egyik feje feletti fogantyúba, míg a metró keresztülrobogott a város belein. „Hány embert zsebelnek ki most?” Senki sem tudja. És úgy látszik, azt sem tudja senki, hogy hol van az ő pénze. Kivéve talán Steve Kerenskyt, aki nyilván valami titkos ügyben nyomoz. Hogyan fog ő, egy vak ember, megtalálni valakit, akivel még soha nem találkozott, egy olyan helyen, ahol még sohasem járt, és akinek a nevét és kilétét nem is fedheti fel? Hiába törte a fejét a megoldáson. A detektíven kívül, aki talán valami új információval tudna szolgálni a pénzével kapcsolatban, nem volt egyéb nyom, amin elindulhatott volna, így csak két választása maradt: vagy elmegy ma este ebbe a klubba, és megpróbálja megtalálni a nyomozót, vagy másnap visszamegy a rendőrőrsre, és akkor beszél vele. Daniel túlságosan fel volt ajzva, és nem tudott hazamenni, és egy hosszú éjszakán át csak várni… „Ez szokatlanul nagy összegű pénz egy zsebtolvajnál… Olyan valakit nyúlhatott le, aki sok készpénzt vitt magával”, emlékezett vissza Levy szavaira. Annak a pénznek egy része valószínűleg az övé… Újra a hatalmába kerítette a remény, és ideges izgalomba jött, ahogy a célállomásnál átpréselte magát a tömött kocsin, és elindult a King David Club felé.
Nyitókép: Erik Calonius/Wikipedia
