Pál Dániel Levente legújabb költeményeinek szereplői toxikus házasságokban élő feleségek és férjek: menekülnének, de nem tudnak, menekülnek, de minek, vagy valahol nagyon messze – Indiában, Egyiptomban – próbálnak új életet, esetleg halált találni.
Pál Dániel Levente író, költő, dramaturg, rendező. A prae.hu egyik alapítója és másfél évtizedig főszerkesztő-helyettese, 2012-ben a European Union Prize for Literature magyar zsűrijének elnöke, 2012 és 2016 között az ELTE Eötvös Kiadó főszerkesztője, 2016 óta a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgja.
Eddig hét magyar nyelvű könyve jelent meg, darabjait országszerte játsszák;
műveit lefordították angol, német, portugál, spanyol, román, szerb, török, thai, kínai, arab, hindi, tamil és azeri nyelvre. Rendezett itthon, Cipruson és az indiai Delhiben. Különböző irodalmi-művészeti díjakat kapott már Magyarországon, Romániában, Szerbiában, Brazíliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban.
Pál Dániel Levente: A budai anyák kelet felé indultak el (részlet)
A budai anyák kelet felé indultak el
És egy napos délután a budai anyák
kelet felé indultak el,
maguk sem tudták, miért és mi
vonzotta őket a rozsdaövezet karmai
által megmart vad vidékek felé,
de felkerekedtek, és hátrahagyva mindent,
egyszerre elindultak, és a Keletiben vagy
Pest határában bevárták egymást, hogy
együtt menjenek el, ki tudja, hová.
Férjeik és szeretőik álmélkodva nézték
a tárva-nyitva felejtett ajtót
és a közös fotók körül megrepedt falat,
gyerekeik még a szomszéd kertben
játszottak a szomszéd gyerekekkel,
ők mindezt majd csak akkor veszik észre,
ha hiába követelik este a vacsorát,
s ma először fogmosás és altatás nélkül
egyedül alszanak el.
És a budai anyák, mintha nem lenne holnap,
csak mentek-mendegéltek kelet felé,
egyik a Tinderen talált magának örök társat,
másik a budai templomokban begyakorolt
bársonyos feloldozásokat cserélte volna
valami keményebbre, törvénytelenebbre,
egy másik megunta, hogy a családfenntartó
már csak kedden, foci után, meg vasárnap reggel,
mikor végre a heti stresszt rendesen kialudta,
néz rá úgy, mint szarvasbika a szarvasünőre,
egy másik meg arra vágyott,
hogy amit a filmekben látott,
milyen végre nem egy tengerzöld
IKEA-selyemlepedőt összegyűrni,
hanem egy véreres konténer
rozsdásodó vasszegélyét –
mint azokban a filmekben
a szovjet partizánasszonyok,
a sörgyári munkáslányok,
a kubai szövőnők
nyolc óra munka után, félrehúzódva
egy érintetlen zugba.
És a budai anyák, mintha nem lenne holnap,
csak mentek és mentek kelet felé,
az egyik három gyereket hagyott Pesten,
nagyok már, majd anyjuk leszek
minden második héten,
a másik fényes karriert dobott sutba,
elégszer verte már fejét az üvegplafonba,
megunta, megunta, megunta, megunta,
egy másik végigtüntette az életét,
molinót emelt, plakátot ragasztott,
aztán a világ szakasztott
olyan maradt, mint ami ellen ő
meg még nagyon sokan
fél életükben csak vonultak,
vonultak, vonultak,
hát most már vonuljanak mások,
én elmegyek keletre,
keletig meg sem állok!
És a budai anyák, mintha nem lenne holnap,
csak mentek és mentek kelet felé,
az egyik azért, mert férje
kikölcsönözte magának minden második
péntek éjszakát,
ő meg hiába artikulálta a társadalomkritikát,
hümmögő falakba ütközött,
süket fülekbe kiabált,
egy másiknak meg abból lett elege,
hogy nincs férfi már, mind bátortalan,
ő azt akarta, hogy derekát úgy fogják meg végre,
hogy érezze magát veszteg,
mint akit jól helyretettek,
de legalább úgy, mint az a bizonyos
menyecske a népdalokban,
egy másik meg csak ment a többivel,
ha mind keletre megy,
abból baj nem lehet,
ki a fene maradna
Pesten és Budán
egyedül nő,
akit majd körülnő
az ott maradt félhülyék
önsajnálata, na nem!
És a budai anyák, mintha nem lenne holnap,
csak mentek és mentek kelet felé,
az egyik meg töritanár férje
miatt hozott túl sok kompromisszumot,
miközben azt hallgatta,
mióta világ a világ,
hogy kompromisszumokat amaz hozott,
egy másik meg kiábrándult abból,
hogy hős férje csak a Facebookon forradalmár,
amikor a papucsot bakancsra kellene cserélni,
és feltépni az utcaköveket,
mindig azt válaszolja, üljünk le s beszéljük meg,
egy harmadik meg kamaszkori szerelmét
hagyja most Budán,
maradt, mi volt az ígéretes tehetség:
lehetőség, lehetőség,
elodázott lehetőség,
egy negyedik meg azt nyilatkozta
egy német újságnak,
hogy a férje tíz éve csak mondja,
és mondja és mondja,
hogy majd elviszi őket
egy új hazába,
ahol „polgárhoz méltón lehet élni”,
aztán egy villanykörtét nem tud betekerni,
bezzeg ez a városi értelmiség által
megvetett és lenézett borsodi senki
úgy ácsol tetőt, úgy rakja a cserepet,
hogy németbe meg spanyolba hívják,
és alig tud itthon pihenni,
annyit kell nyugatra melóba menni,
és majd vele építünk új otthont,
új országot, új házat, új hazát,
és a végén szülök majd neki is
egy csodaszép kisbabát.
A budai anyák, mintha nem lenne holnap,
csak mentek-mendegéltek kelet felé,
egymásra mosolyogtak, és a nap rájuk,
és az elégedetlenség és öntudat
gyümölcsfákká változott
a Miskolc-Tiszai pályaudvar árterében.
És a férfiak kapát-kaszát ragadtak
és a férfiak kapát, kaszát ragadtak
a csapatépítő tréningen
és a magukra maradt férfiak
szakmákat kezdtek tanulni,
hasznos dolgokat,
amivel életben maradnak,
ha bármi lesz,
apokalipszis és madmax,
vagy minden második hét
egyedül a gyerekekkel
az egyik fúrt s faragott,
egész ügyesen összerakott
IKEA-szekrényt és -polcot,
s büszkén küldözgette a fotóit
mindenkinek,
ő meg a polc, a polc meg ő,
ugyanígy mosolyoghatott
a teremtés koronáján is
a hetedik napon
maga a teremtő
és a magukra maradt férfiak
szakmákat kezdtek tanulni,
valahogy boldogulni kell
ebben a világban,
az újrakezdődő életben,
az üres lakásban –
és láthatóvá vált
a láthatatlan munka
mindegyik csonka családban
az egyik gyöngyöt kezdett fűzni,
így számolta a napokat
láthatástól láthatásig –
a rátörő emlékeket és rémeket
meg valahogy el kellett űzni
egy másik mindenféle kurzusokra iratkozott,
az asztrológia, a tarot
kicsit sem hasznos dolgok,
de a csontkovácsolást nem bírta a keze,
az aurát meg még annyira sem látta,
mint szarvait a tükörben,
amikor legjobb barátja
második nejét elvitte egy körre
egy másik a konyhában próbálta ki magát,
kezdte az alapoknál,
tészta, tea, mustáros hús,
tökfőzelékbe rántás,
és ahogy ügyesedett,
úgy lett a lágyból
kemény a tojás
egy másik a kertbe ment ki,
fennhangon olvasta a növényeknek
Szent Ágoston, Rousseau és Greta Thunberg
legszebb mondatait,
majd ahogy leszállt az este,
zseblámpával követte
a meztelencsigák fényes nyomait
egy másik meg elhatározta,
aranykalászos gazda lesz,
a pandémia alatt indult a képzés,
YouTube-videókból okosodott,
a szőlőt így kell metszeni,
a napraforgó merre forog,
a disznó röfög, a tyúk volt előbb,
aztán jött a tojás,
a panellakásban gyümölcsöt hozott
a sok éjszakányi tanulás
egy másikat mindig is izgatott az ácsmunka,
megpróbálta, s rögvest beállt a dereka,
egye meg a fene, egyszerre nem fér bele
a gyerektartás és a fizioterápia,
vagy csúszik-mászik, annyira fáj,
vagy nem mehet osztrák iskolába a fia
egy másik elszegődött
minden hétvégére egy autószerelőhöz,
hitt abban, hogy az olajos kéz,
a szaki ruha, a lenőtt borosta
majd minden negyvenes nőhöz
franciakulcs lesz a Tinderen –
és ő végül fehér paripán
vonulhat be a sok dicstelen
exférj után hátrahagyott
gátszakadásos szívbe
egy másik szomorún nézte,
hogy radikalizálódó exneje
milyen fürgén és ügyesen varrja
fel a fekete egyenruhákra
a sólymot, a keresztet, a villámló csillagot –
mire először se köpni,
se nyelni nem tudott,
aztán jobb híján
kikereste, és végre kipróbálta
a mézeskalácsreceptet,
amit asszimilációban is pedáns
nagymamája ráhagyott
egy másik minden hétvégén
a nyaralójuk mögé, az erdőbe ment ki,
és benne ezüstös fejsze-suhanás
játszott a válóper minden
szarságának húros hangszerén
egy másik varrni kezdett,
úgy stoppolta meg a zokniját,
mint egy isten,
nem maradt meglazult gomb
a fehér ingen,
csodájára járt fél világ
az egyik parkettázott,
csiszolt és lakkozott,
egy másik glettelt, festett,
nem unatkozott
és a férfiak kapát, kaszát ragadtak
a csapatépítő tréningen,
aztán egyik így, másik úgy folytatta,
az önsorsrontásnál
mégis sokkal jobb a munka,
a munka,
a kétkezi munkaterápia!
(utóhang)
aztán volt egy, aki
nem tanult meg semmit,
ahogy volt, úgy maradt,
tágra nyílt szemmel
azon csodálkozott,
hogy mi volt a baj,
ha ő mindenben segített,
mi nem volt elég,
ha ő mindent is csinált,
mindenhez értett
és mindent is tudott –
miért tűnt el kelet felé
hű társa, szerelme, hitvese,
ha ő egész idő alatt
puha tenyeréből etette,
mi hiányzott, ha vele
és neki köszönhetően
a semmi is minden volt,
hol maradt el mögötte,
amíg ő a gyerekekkel
előrelovagolt?
