Hamarosan megjelenik Jo Nesbø új krimije magyarul, a Vérségi kötelék, melyet a szerző szeptember 25-én Budapesten is bemutat (részletek itt). Az író rajongóinak ismerős lehet a főszereplő testvérpár, Carl és Roy Opgard, hiszen ez a kötet A birodalom című korábbi thriller folytatása, melyet kritikánkban úgy jellemeztünk: „Káin és Ábel történetéhez is visszanyúló erőszak-saga”.
A Vérségi kötelék az első rész nyomdokain haladó, nagyszabású, sodró lendületű regény a hűségről, családi összetartásról, szerelemről és arról, mire képes az ember azért, hogy ne veszítse el mindazt, amiért egész életében harcolt.
Carl és Roy sikeres emberek, olyan sikeresek, amennyire az egy Oshoz hasonló hegyi faluban csak lehetséges. Carl a saját wellnesshotelét igazgatja, Roy pedig a benzinkutat vezeti, és építeni szeretne egy vidámparkot, amelyhez hullámvasút is tartozik. Csakhogy a környéken régóta tervezett nagyszabású útépítés – amelynek következtében megszűnne Osban a jövedelmező átmenő forgalom – egyre fenyegetőbb közelségbe kerül, és a fivéreknek tenniük kell valamit, még ha ehhez be is kell piszkolniuk a kezüket. Szerencsére az ilyesmiben akad tapasztalatuk.
Mindeközben Kurt Olsen körzeti megbízott előtt megcsillan annak reménye, hogy végre-valahára be tudja bizonyítani, hogy jó néhány, évekkel korábban elkövetett emberölés az Opgard testvérek lelkén szárad. Csakhogy hamarosan kiderül, hogy a gyilkosságok sora nem szakadt meg a múltban. Hiszen a bűn útjára lépni olyan, mint hullámvasúton ülni: ha egyszer elindult, már nem lehet leszállni.
Jo Nesbø: Vérségi kötelék (részlet)
Fordította Sulyok Viktória
Első fejezet
Mindenkinek van gyenge pontja. Ezt apa jól a fejembe verte, amikor bokszolni tanított. Alacsonyabb voltam a többi fiúnál, de apa megmutatta, hogy a legfélelmetesebb ellenfél védelmén is akad rés, olyan hely, amit nem fedez. Mindenkinek van hibája, amit biztosan újra és újra el fog követni. Azt is megtanította, hogy nem elég megtalálni a gyenge pontot, hanem hideg szívvel, habozás nélkül ki is kell használni. És ez volt az én gyenge pontom. A szívem vérzett a hozzám hasonlókért, és minden gyengeségben a magam gyengeségére ismert. De tanultam, és a szívem kihűlt. Igazából azt is lehet mondani, hogy a szívem mostanra jéghideg, halott vulkánná dermedt, ami utoljára nyolc évvel korábban tört ki. És hát már akkor is hideg volt, hiszen addigra már gyilkosság nyomta a lelkemet.
Erre gondoltam Oslo őszi színekbe burkolózó Kjelsås negyedében, a garázzsal és gyümölcsöskerttel rendelkező ház lépcsőjén állva. Hogy gyilkos vagyok.
Szombat este volt, úgy nyolc óra felé járt. Megnyomtam a csengőt, ami alatt szív alakú kerámiatábla hirdette, hogy a ház a Halden család otthona. A szöveg végét egy smiley zárta le.
Nem tudom, azért gondoltam-e arra, hogy gyilkos vagyok, mert kínzott a lelkiismeret,
vagy mert azt bizonygattam magamnak, hogy képes leszek rá, hiszen ennél már rosszabbat is elkövettem.
A kihallatszó léptek zajára felgyorsult a szívverésem. Nyugalom! Nem kell törődni semmivel, csak essünk túl rajta!
Kinyílt az ajtó.
– Jó estét!
A férfi jóval az én százhetvenöt centim fölé magasodott. Karcsú volt, szinte vékony. Haja őszült, de arca fiatalos maradt. Negyvenegy éves. Ellenőriztem. Mögötte két overall lógott egy fogason, a padlót a kisgyerekes családokra jellemzően különböző méretű cipők borították. A neten talált információk szerint a házat négy éve vették. Arra tippeltem, hogy az asszony azért akart költözni, mert amikor másodszorra is teherbe esett, több helyre lett szükségük. Az Instagram-profilja legalábbis erre engedett következtetni. Bent Halden pedig valószínűleg azért szeretett volna minél magasabban lakni, hogy közel legyen valami olyan terephez, ahol futni és síelni is lehet. Amikor rákerestem, láttam, hogy korábban előszeretettel vett részt helyi sí- és tájfutóeseményeken, de az utóbbi években már sehol sem bukkant fel a neve. Ezek szerint a tervezettnél jóval kevesebb ideje maradt edzeni. Egyrészt mert két gyerek kétszer több egy gyereknél, másrészt pedig mert a kollégájával, Jon Fuhrrel alapított vállalkozásukban többet kellett dolgozniuk, mint az önállósulásuk előtt. Persze csak találgattam, de nem hiszem, hogy nagyon melléfogtam volna. A cégüket, a GeoDatát azzal bízták meg, hogy térképezze fel a Todde-alagút körüli geológiai viszonyokat, előkészítendő annak az útnak az áthelyezését, ami emberemlékezet óta Oson vezetett keresztül, már jóval azelőtt is, hogy 1931-ben főútvonalnak minősítették volna.
Megnedvesítettem a számat.
– Roy Opgard vagyok. Nem tudom, emlékszik-e rám.
Megpróbáltam kedélyes, „zavarban lévő paraszt a városban” képet ölteni, ami nem igazán a specialitásom. Az a gyanúm, hogy bármit is csinálok, Roynak nézek ki.
Zárkózott, sötét, visszafogott vagyok.
Szerencsére úgy tűnik, hogy a norvégok bíznak ebben a típusban. Talán úgy gondoljuk, hogy összefüggés van a félszegség, az esetlenség és az őszinteség között. Valójában én is így gondolom, szóval nincs ezzel baj.
Halden hosszasan hümmögött, amivel mintha egymásba olvasztotta volna az igent és a nem tudomot.
– Én javítottam meg az autóját, amikor Osban dolgozott – magyaráztam, mire mutatóujjával a levegőbe bökött.
– Hát persze! Nagyon jó munkát végzett. – Homlokán aggodalmas ráncok jelentek meg. – Nem kapta meg a fizetségét?
– Dehogynem! – Kipréseltem magamból valami nevetésfélét. – Elnézést, azt hiszem, hogy telefonálnom kellett volna, de hát tudja, vidéken az a szokás, hogy az ember csak úgy becsenget. Lengyelországban voltam, nemrég szállt le a gépem, és ahogy a városban jártam, eszembe jutott, hogy van a kesztyűtartóban valami, ami a magáé. Ez itt.
Felmutattam a csillogó fémtárgyat, és láttam, hogy halvány fogalma sincs, micsoda.
– Akkor vettem észre, hogy elfelejtettem betenni, miután elkerült tőlünk a kocsi, és hát megy nélküle is, de ha visszatesszük, sokkal jobb lesz. Hol a járgány?
– A kocsi? Most? Hát… gondolom, én magam is be tudom rakni. Amúgy mi ez?
– Hogyan akarja berakni?
Mosolyogva ingatta a fejét.
– Nem is tudom.
– Megkaptam a pénzt a munkámért, amit kivételesen nem csináltam meg rendesen. Öt perc lesz. Hol van…?
– A garázsban – felelte. Lerúgta a papucsát, lekapta az Audija kulcsát egy kampóról, és belelépett a futócipőjébe. – Camilla! Lemegyek a garázsba!
– Sigurdöt le kell fektetni! – A válasz a ház belsejéből érkezett.
– Ha elkezded, majd olvasok neki.
Elindultunk a fehérre meszelt, tágas garázs felé. Cipőnk alatt csikorgott a kavics, amivel felszórták a kerti ösvényt.
– Magának van gyereke?
Halden kérdése készületlenül ért, ezért csak megráztam a fejem, és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy a lányom már hétéves lenne. Persze nem lehettem biztos benne, hogy lány lett volna, de egyre jobban meg voltam róla győződve. Nyeltem egyet, hogy megszabaduljak a torkomban lévő gombóctól. Évről évre zsugorodott, de teljesen talán sohasem fog eltűnni.
– Szóval maga vezeti az autószerelő műhelyt Osban? – folytatta Halden a csevegést. – Vagy inkább Oson?
– Ahogyan érzi. És egyébként nem, az már régen bezárt. De autószerelő végzettségem van, és néha vállalok munkát a móka kedvéért. A mellette lévő benzinkutat vezetem.
Odaértünk a garázshoz, és magasba emelte a kocsikulcsot. A garázs ajtaja automatikusan kinyílt. Nem sajnálta rá a pénzt. Ma már biztosan másképpen áll a kiadásokhoz, mint korábban.
– Ja, most már emlékszem, mit mondott az, aki ajánlotta magát. Hogy is hívják az öccsét?
– Carl Opgard – feleltem.
– Tényleg. – Felnevetett, amint beléptünk a garázsba. – Os királya.
Abban a pillanatban rájött, milyen leereszkedően csengenek a szavai.
Mintha Os valami vacak hely lenne, ahol Carl nevetséges királyként pöffeszkedik. Trágyadombon uralkodó királyként.
– Nem úgy értettem… – szabadkozott. – Csak úgy láttam, hogy ott szinte minden az övé.
– Az Os Spa nagy része az övé – válaszoltam. – Kinyitja a kocsit?
– Hát de akkor mondhatjuk, hogy Os királya, nem?
Beültem a volán mögé, Halden pedig az anyósülésre. Elővettem egy csavarhúzót, levettem a kormány alatti panelt, és csavarozgatni kezdtem. Halden megjátszott érdeklődéssel figyelt.
– Hogy is van? – kérdeztem, miközben néhány vezetéket piszkáltam. – Az előzetes jelentésből úgy tűnik, hogy maguk szerint a Todde melletti hegy jól néz ki.
– Igen.
– Aha. Mennyire biztosak benne?
– Meglehetősen.
– Ki lehet ilyesmit jelenteni egy hegyre vonatkozóan, amibe nem is lehet rendesen belelátni?
– Persze. Az, mondjuk, igaz, hogy a talajmechanikai adatok értelmezésével kapcsolatosan mindig marad valamennyi bizonytalanság.
– És maguk – vagyis jobban mondva maga – ezekből az adatokból vonnak le következtetést, nem igaz?
– De, nagyjából igaz. Én és a társam.
– Jon Fuhr.
– Igen, Jon. Mi vagyunk a vezető geológusok.
– Maga hatvan százalékban tulajdonos, Jon Fuhr pedig negyvenben. Mit csinálnak, ha valamiben nem tudnak dűlőre jutni?
– Elég sokat tud rólunk. Honnan…
– Csak meg kellett néznem a brønnøysundi cégnyilvántartást. Tudja, nem sokkal korábban ellenőrizni akartam egy hullámvasutakat készítő amerikai vállalat pénzügyi helyzetét, és nem volt könnyű dolgom, közben viszont rádöbbentem, hogy Norvégiában teljesen magától értetődőnek tartjuk a transzparenciát. A nálunk szokásos bizalomról egy amerikai szerintem azt mondaná, hogy a naivitással határos. De hát pont azért bízunk egymásban, mert mindent látunk. Pont, mint egy faluban.
Osban mindenki tud mindenkiről mindent. Vagy majdnem.
Nem arról van szó, hogy mindenki kedvel mindenkit, hanem arról, hogy biztosra vesszük, hogy az emberek nagyjából igazat mondanak. Pont úgy, ahogyan az állami közútkezelő bízik abban, hogy a maguk következtetése egyenlő az igazsággal.
– Jó a hírünk, az igaz.
– De az anyagi helyzetük nem annyira. – Felnéztem, és bocsánatkérő mosolyt villantottam Haldenre. – Legalábbis a cégnyilvántartás szerint.
Erőltetetten mosolygott vissza rám.
– A pandémia alatt megálltak kicsit a dolgok. De mit akar ezzel mondani?
Visszafordultam a munkámhoz.
– Azt szeretném tudni, mennyire biztos abban, hogy azzal a költségvetéssel, amit a főút áthelyezéséről szóló döntés értelmében tartani kell, lehetséges ott alagutat fúrni. Mondjuk, egy tízes skálán.
– Hát… Legyen nyolc! Vagy kilenc, ha beérjük azzal, hogy nem kerül majd többe, mint a duplája.
– Miért nem tíz?
Nem kaptam választ. Felemeltem a csavarhúzót.
– Mi kellene ahhoz, hogy megváltoztassa a véleményét?
– Mit akar… Roy, igaz?
Megint rámosolyogtam.
– Elnézést, Bent. Ezt a kérdést egy meggyőzési technikákkal foglalkozó könyvből szedtem. A lényeg, hogy tegyünk fel kérdéseket, és hagyjuk, hogy a másik fél győzze meg saját magát arról, hogy igazunk van. Az öcsémtől kaptam a könyvet. Ő ilyesmivel foglalkozik.
– Azzal, hogy meggyőz másokat?
– Igen. Projekteket meg hasonlókat értékesít. Jó benne.
– Szóval most… el szeretne adni nekem valamit?
– Igen, így is lehet fogalmazni. De mellőzni fogom az üres dumát.
– Tényleg?
– Tényleg. Inkább a régi módszerrel győzöm meg. Adok maguknak tizenkétmillió koronát, ha azt írják a jelentésükben, hogy az alagutat jobb lenne nem megépíteni.
Némaság telepedett ránk.
– Most próbál megvesztegetni? – kérdezte rövid hallgatás után.
Bólintottam.
– Igen. Nem hangzik túl jól, de valóban erről van szó.
Hitetlenkedve felnevetett.
– És mégis miből gondolja, hogy menni fog?
– Először is az igeidőből.
– Hogy micsoda?
– Ha nem venné fontolóra, azt mondta volna, hogy: „Miből gondolta, hogy menni fog?” Múlt időben. A könyv arra is kitér, hogy a szavaink gyakran már azelőtt leleplezik a gondolatainkat, mielőtt tudatosodnának bennünk.
Halden fújt egyet.
– És másodszor?
– Tessék?
– Azzal kezdte, hogy „először is”.
– Ja, igen. – Kinyitottam a kesztyűtartót, és kivettem a forgalmit. – Amikor a kocsit szereltem, erre is rápillantottam, így tudom, hogy nem maga a tulajdonosa. Láttam, hogy a cég lízingeli. Nyilván anyagi okokból.
– És?
– Találtam még három lejárt büntetést is. Mindebből arra következtettem, hogy magának és a cégének akadnak anyagi problémái, Bent.
– És ezért azt hiszi, hogy meg tud vesztegetni? Akkor most figyeljen ide, Roy! Inkább hagyom, hogy a cégem csődbe menjen, mint hogy bűncselekményt kövessek el.
Megemelte a hangját, de kételkedtem benne, hogy annyira fel van háborodva, mint amennyire mutatja.
Úgy ingattam a fejem, mint aki alaposan felméri a helyzetet.
– Tényleg bűncselekményt követne el? Elvégre senki sem tudja, mit rejt az a kőzet. Az is előfordulhat, hogy vizet. Egy kőomlás sem elképzelhetetlen. A „tízes skálán nyolc” azt jelenti, hogy húsz százalék esély van arra, hogy tévednek. Ez azért nem kevés, ugye egyetért? Csak más szemszögből kell nézni a dolgot, azt kell figyelni, lehet-e másképpen értelmezni az adatokat. Igazam van?
Nem felelt.
– És a cégét talán hagyná csődbe menni, de a családját biztosan nem. – A ház felé biccentettem, és a szeme rándulásán láttam, hogy megtaláltam a gyenge pontját. A család. Ami az én gyenge pontom is. De nem engedtem, hogy elöntsön az együttérzés. A szívem körüli jégpáncél nem indulhat olvadásnak. – Ennek is utánanéztem – folytattam. – A házra is hitelt vett fel. Ahogyan az üzlettársa is a sajátjára. Gondolom, nem volt egyszerű elindítani a közös vállalkozást.
Nem mozdult, de úgy tűnt, a szemével igent jelez.
– És aztán jött a pandémia – sóhajtottam. – Hát… Így legalább nem lesz nehéz rávennie Jont, hogy fogadja el az ajánlatomat.
Kitágult a szeme.
– Maga megbolondult! Jon…
– Korábban elítélték sikkasztásért – szakítottam félbe. – És testi sértésért.
Tátva maradt a szája.
