Már Nolan Odüsszeiája előtt is reneszánszukat élték az ókori görög mitológiát újraértelmező és feldolgozó fantasy kötetek. Ezek egy jelentős része az ezerszer megénekelt harcosok helyett az eposzokban szereplő nőkre fókuszál, akik a patriarchátus törvényei miatt alapvetően nem dönthetnek a sorsukról, de egy ponton mégis a kezükbe veszik azt. Ilyen Jennifer Saint regénye is, akinek főszereplőjét, Atalanta hercegnőt a szülei egy hegyoldalon hagyják csecsemőként. Ám Atalanta igazi túlélő: egy anyamedve neveli, majd Artemisz istennő veszi pártfogásába. A vadon és szabadon felnőtt lány kalandra vágyik, és otthagyja az erdőt, hogy a világ legvakmerőbb harcosaival, az Argonautákkal induljon harcba az Aranygyapjúért.
A csatáknál is sokkal nagyobb veszély fenyegeti azonban, ha szerelemről van szó. Artemisz figyelmezteti: ha valaha férjhez megy, az a vesztét okozza. Az Atalanta örömmel, szenvedéllyel és kalanddal teli történet egy olyan nőről, aki nem engedi, hogy korlátok közé szorítsák. Jennifer Saint most Élektra, Héra és Ariadné után a nimfák között felnőtt, harcos Atalanta történetét meséli újra. Olvass bele!
Jennifer Saint: Atalanta (részlet)
Fordította: Szarkáné dr. Sándor Alexandravaléria
PROLÓGUS
Amikor megszülettem, kint hagytak egy hegyoldalon.
A király meghozta a parancsot – ha lány, tegyék ki a hegyre –,
így hát valaki, egy szerencsétlen lélek a palotából, elindult ezzel a nemkívánatos emberi lénnyel: egy kislánnyal, nem pedig a dicső örökössel, akire a király vágyott.
A csupasz földre fektetve talán addig visíthattam, ameddig csak apró tüdőm bírta. Vagy talán csak feküdtem ott, nyöszörögve és félve, és néztem, ahogy közeledik. Az anyamedve, akinek a kölykei még vakok és nyirkos bundájúak voltak. Odavonzotta őt az elhagyott újszülött panaszos hangja, anyai aggodalma tetőfokán.
Szeretném azt hinni, hogy felnéztem rá, az anyamedvére, és álltam a tekintetét. Hogy nem húzódtam el a forró lehelete vagy a mancsának durva simogatása elől. Bizonyára túl együttérző volt ahhoz, hogy otthagyjon, nem bírta elviselni az éhes csecsemő sírását, ezért felemelt és magával vitt.
Medvetejen cseperedtem fel. Megtanultam birkózni a medvetestvéreimmel, játékunk vad és kíméletlen volt.
Sosem sírtam, ha karmaik vagy fogaik megkarcoltak, vagy ha morogva ugrottak rám. Inkább belefúrtam az ujjaimat a bundájukba, földre rántottam őket, a bordáikba mélyesztettem a fogamat, és olyan erősen haraptam, amennyire csak tudtam. Éjjelente összegömbölyödtünk, medve- és embertagok kusza halmazában, puha mancsuk a napbarnított bőrömön pihent, avarból és földből épített meleg fészkünkben, nyelvük nyirkos érintésével az arcomon.
Múltak az évszakok, felhagytunk az anyatejjel, megtanultunk vadászni. Eleinte bizonytalanul, csúszós sziklákon egyensúlyozva a gyors folyású folyóban, ami átszáguldott az erdőnkön. Én törökülésben ültem a füves parton, figyeltem a vizet: a halak pikkelyei megcsillantak – maguk a bocsok is –, nevettem az ügyetlen csapásaikon, a csobbanásokon, amik eláztatták őket. Eleinte anyjuk közel maradt, figyelve őket, de az önbizalmuk növekedésével egyre messzebbre kezdett kóborolni. Szimatolta a levegőt, tekintetét a lankás dombok felé emelte, figyelme elkalandozott tőlünk, valami másra szegeződött.
A bocsok előbb tudták, mint én. Elrejtőztek, mielőtt megjelent volna – a hatalmas hím, aki párt keresett. Elbújtak a fák között, mikor kibukkant a hegyekből, valami távoli barlangból, ahová vitte az anyamedve illatát a friss tavaszi szellő. Ellenállhatatlan hívás ez a szörnyetegnek, aki úgy tűnt, mintha a fák lombjáig tornyosulna. Torkának morajlása olyan volt, mint a mennydörgés, ami megrázta az ágakat, miközben én a téli álmot alvó bocsok között feküdtem biztonságban.
Az anyamedve is megérezte. Egyetlen pillanat alatt – amennyi idő kellett ahhoz, hogy a szél irányt váltson – megváltozott; gyorsan, hirtelen és elkerülhetetlenül. Szerető érintései morgássá és csapásokká váltak; ha bármelyik kölyke vágyakozva visszanézett, mielőtt a magasba nyúló ágak biztonságába menekült volna, utánuk ugrott, hogy elriassza őket. Egy szikla mögül remegve figyeltem, éreztem forró leheletét: üvöltéssel adta tudtunkra a figyelmeztetést.
Az egyetlen anya, akit rövid életem során ismertem, eltűnt – valami rettenetes vette át a helyét.
Hagyta, hogy a hím kövesse őt. A rejtekhelyemről láttam, ahogy hatalmas feje nekidörgölőzik a nyakának, és viszonozza az érintést.
A bocsok eleinte izgatottak voltak, de idővel megnyugodtak, és végül mindegyik lemászott a fáról. Figyeltem, amint testvéreim külön-külön eltűnnek az erdő mélyén, gyorsan elnyelte őket a hatalmas fatörzsek és lombos ágak világa.
Elveszetten indultam el én is, iránytalanul kószáltam a fák között, de idővel elapadtak a könnyeim, és zihálásom is lecsillapodott. Tudtam, hol vagyok, és az erdő ismerős világa megnyugtatott menet közben. A levegő aranyzölden szűrődött át a lombokon, tele volt a fenyő, a ciprus és a puha, fekete föld illatával. Egy kövér pók gubbasztott hálójának közepén két ág között, szőrös barna teste és csíkos lábai szinte beleolvadtak a kéregbe. Egy kígyó villant elő, gyorsan védelmező gyűrűbe tekeredett, pikkelyeinek gyémántos fénye csillogott, ahol a napfény ráesett. A hegy magasabb részein, ahol ritkultak a fák, oroszlánok ólálkodtak hangtalanul a szaggatott bokrok és sziklás kiszögellések között. Egy erdő, amit fogak és karmok élesítettek, méreg csordogált benne, és lüktetett az élettől és a szépségtől.
Ezernyi összekapcsolt szál szőtte át: kezdve az ősi gyökerektől, amik mélyen a föld alatt szívták fel a vizet, hogy a fák felemelhessék koronájukat a nap felé; a kérgek mély hasadékaiba fúródó rovarokon át, a lombkoronákban fészkelő madarakig, a könnyed léptekkel járó őzekig és az ugrásra készülő ragadozókig.
És mindennek a közepén ott voltam én.
1
A medvék távozása után jött el hozzám az erdőbe. Bárki számára impozáns látványt nyújtott volna – magasabb és erősebb, mint bármelyik halandó asszony, bár akkor ezt még nem tudtam –,
kezében csillogó íj, szemében vad fény, sarkában pedig egy falkányi vadászkutya.
Mégis, már kisgyermekként is erősebb volt bennem a kíváncsiság, mint a félelem. Amikor kinyújtotta felém a kezét, megfogtam.
Emlékszem, milyen volt először megpillantani a ligetet, ahová vezetett, kilépve a mögötte sorakozó ciprusfák közül. Hunyorogtam, egy pillanatra elvakított a víztükörről visszaverődő aranyfény. Összeszorítottam a szemem, majd újra kinyitottam, és pislogtam.
A vízen túl, a lejtős hegyoldalba vájva, egy széles barlang húzódott, bejárata előtt nagy kövek hevertek mindenfelé. Ezeknek a lapos felületein asszonyok ültek – nimfák, mint később megtudtam.
A levegő tele volt halk beszédükkel és gyengéd nevetésükkel. Felnéztem a nőre, aki idehozott, és ő rám mosolygott.
Bogyókat adtak nekem, érettek voltak, és édesek. Emlékszem a hideg, tiszta víz ízére, amivel megitattak, milyen ügyetlen voltam a kezemben tartott csészével, amit a forrás szájához tartottak nekem. Aznap éjjel már nem a medvék bozontos melegében aludtam, nem hallgattam szívük nehéz dobbanását a fülemben, helyette állati bőrökön pihentem, és egy nő énekének hangjára ébredtem.
Később megtudtam, hogy Artemisz volt az, aki értem jött, és az ő szent ligetébe vitt engem.
Artemisz, a vadászat istennője, akihez az erdő és annak minden lakója tartozott. Mind az ő ezüstös pillantása alá estünk, mind meghajoltunk hatalma előtt, a földben csúszó férgektől a vonyító farkasokig. Árkádia erdeje az ő erejétől vibrált.
A nimfáknak adta a feladatot, hogy felneveljenek. Az ő dolguk volt megtanítani mindazt, amit Artemisz túl unalmasnak talált: ők vezettek rá, hogyan értelmezzem a beszédüket, és én – eleinte tétován – megtanultam válaszolni is. Megmutatták, hogyan szőnek vásznat, amiből az egyszerű tunikákat készítették, amiket mind viseltek, és hogyan tiszteljem a többi istent és istennőt, akiknek a nevét megtanították, még ha ők nem is jöttek el az erdőnkbe soha. Megtanították, hol gyűjtsek bogyókat, hogyan kerüljem el azokat, amik megbetegítenének, figyelmeztettek az ártalmatlannak tűnő gombákra, amik kioltanák az életem. Láttam, hogy életüket Artemisznek szentelték; az ő kedvéért gondozták az erdőt, óvták forrásait, folyóit, növényeit és minden élőlényt benne. Cserébe ott élhettek, a szeretetében és a védelme alatt.
Eleinte látogatásai rendszertelennek, kiszámíthatatlannak tűntek számomra. A barlangból, ahol a nimfák mellett aludtam, figyeltem a hold útját az égen, követtem, ahogy karcsú sarlóból fénylő gömbbé növekszik. Megtanultam, hogy sosem fogy el újra vékony szeletté anélkül, hogy ő ne jönne el hozzánk. Miközben az erdőben barangoltam, mindig éberen figyeltem. A kutyák, akik türelmesen vártak mellette, mikor először rám talált, velem tartottak a fák közé, mintha ők is keresnék úrnőjüket. Heten voltak, és eleinte könnyebb volt velük lennem, mint a nimfákkal. Puha bundájuk a medvékre emlékeztetett, éles fogaiktól sosem féltem. Minden levélzizegésre vagy ágropogásra megdermedtem, a göcsörtös fatörzsek közé pillantva kutattam, nincs-e ott valami nyoma annak, hogy visszatért. Alig vártam, hogy újra eljöjjön, és lássa, mit tanultam távolléte alatt. Amikor feltűnt – olyan hirtelen és váratlanul, mint egy tavaszi zápor –, szívem mindig megdobbant.
Felszólította a nimfákat, hogy kövessék, és ők el is tűntek a fák között, kecsesen suhantak tova, majd szürkületkor tértek vissza, zsákmányukat vállukon cipelve. Azokon az estéken a liget megtelt a sült hús ellenállhatatlan illatával. Vágyakoztam arra, hogy egyszer engem is magával vigyen, hogy eljöjjön a nap, amikor elég hasznosnak tart majd hozzá.
Öt újabb tél telt el, mire egy tavaszi hajnalon eljött hozzám. A barlang szájánál suttogta: „Atalanta?”,
és én felugrottam, hogy válaszoljak. Arca kipirult, szeme ragyogott, tunikája lazán övezte derekát, kezében a finoman ívelt íjat tartotta. Üdvözölte a kutyákat, majd biccentett, hogy kövessem őt az erdő mélyére, mutatva, hogy olyan hangtalanul lépjek, ahogyan ő, és gyakran álljak meg, tekintetem fürgén járjon körbe.
Éreztem, hogyan nő bennem a feszültség, a játékos öröm majd’ szétfeszített belülről, de lenyeltem a nevetést, államat olyan határozottan tartottam, mint ő, és pontosan a lábnyomaiba léptem a puha földön. A kutyák előttünk rohantak, fülüket hegyezték, izgatottan szimatolták a levegőt. Amikor megérezték a keresett szagot, ő hirtelen lehúzott maga mellé, egy kidőlt fatörzs mögé guggoltunk, a bársonyos mohaszőnyeg fölött kémlelt ki, miközben szemét összeszűkítve célzott az íjjal.
A szarvas áttört a fák között, megriadt a kutyák miatt. Fenséges állat volt, agancsai szélesen és magasra nyúltak ki a nagy homlokából – talán a legpompásabb, amit valaha láttam. Artemisz nyila egy pillanat alatt átfúrta a torkát, még mielőtt folyékony barna szeme felfoghatta volna, milyen veszedelembe rohant, és a szarvas összerogyott, vörös csepp gördült le a karcsú fanyél mentén.
Elkapta csodáló pillantásomat, és elmosolyodott. Legközelebb megmutatta, hogyan tartsam az íjat – súlya mintha remegett volna a kezemben, erőtől vibrált.
Onnantól kezdve azokért a napokért éltem, amikor Artemisz eljött a ligetbe, és kezében íjjal intett, hogy kövessem a hajnal csendjébe. Hangja mély és sürgető volt a fülem mellett, miközben az utasításokat suttogta: hogyan figyeljem meg az őzek mozgását, akik mélyen az aljnövényzetben rejtőznek, hogyan legyek mozdulatlan, láthatatlan, szememet a célra szegezve, íjam megfeszítve, míg nem marad más a világon, csak én és a zsákmányom. Kilélegeztem, mikor a nyíl az állat torka felé repült, ahogy ő mutatta. Az ő vezetésével magamnak készítettem íjat, és sosem mentem nélküle az erdőbe. Nem volt édesebb hang számomra a világon, mint Artemisz örömteli nevetése, amikor célba találtam.
A siker izgalma és a vad elejtésének kielégítő érzése mellett neki akartam örömet szerezni. A nimfák úgy fogalmaztak, hogy Artemisz védelme alatt nyílt lehetőségem szabadon és örömmel felnőni.
Nem úgy élt, mint a többi isten, és az én életem sem hasonlított egyetlen emberéhez sem.
Artemisz elutasította az Olümposz aranycsarnokait, a felhőbe burkolt pompás palotát, ahol a többi halhatatlan élt. Az erdőt választotta helyette, szívesebben fürdött ezüst holdfénynél a tisztások tavaiban, és futott a fák között nappal, gyorsan és kecsesen, testén keresztbe vetett nyíltartó, íja mindig készen. Láttam, hogy örömét leli abban, hogy egy halandó az ő képmására növekszik, és én is örültem ennek – még ha nem is értettem akkor, valójában mennyivel tartozom neki.
Sosem ismertem emberi otthont; nem tudtam, milyen ritka ajándék, ha valaki egy istennő pártfogoltja lehet, ha gyermekkora a természet vad egyszerűségében és nyers varázsában telhet.
Nyitókép: Wikipedia, Edwardx
