Christopher Nolan Odüsszeia-adaptációja az év legjobban várt filmje (talán a Dűne-trilógia decemberben érkező befejező része pályázhat még erre a címre). Az óriási izgalom egyik tényezője maga a rendező személye, a Csillagok között, az Eredet és a Tenet alkotója, aki legutóbbi filmjével, a 2023-as Oppenheimerrel 7 Oscar-díjat söpört be.
A másik tényező a gigantikus produkció, ami 250 millió dolláros költségvetésével Nolan eddigi legdrágább filmje, és amit a filmtörténet során először teljes egészében analóg 70 mm-es IMAX-filmre rögzítettek. Ez a technológia az elérhető legnagyobb felbontást eredményezi, emiatt a forgatás nemcsak rendkívül drága, hanem körülményes is volt: a nehéz kamerákat speciális hangszigetelő eszközökkel együtt kellett mozgatni három kontinensen át, Görögországtól Hollywoodig, Marokkótól Skóciáig, Izlandtól Nyugat-Szaharáig.
Fokozta a várakozást a sztárparádé – többek között Matt Damon, Anne Hathaway, Tom Holland, Robert Pattinson, Charlize Theron –, és a filmet övező viták sora. Kritika érte a modern nyelvhasználatot, a mindenféle bőrszínű szereplők alkalmazását, és azt is, hogy az elnyomott Nyugat-Szahara területén is forgattak. A Szép Heléna (Lupita Nyong’o) bőrszínét illető vitába még Elon Musk is beszállt.
Az első pillanattól beszippant
A Trójából hazatérő hős történetéből már sokan, sokféleképp merítettek ihletet James Joyce-tól Margaret Atwoodig. Ahogy arra számítani lehetett, Nolan adaptációja is csak részben maradt hű az eredeti eposzhoz. Teljes énekeket hagyott ki, bizonyos történetszálakat egybegyúrt, és többszörös keretbe foglalta a sztorit.
A rendező gyakorlatilag a lehetetlennel próbálkozott, amikor filmre vitte ezt a rendkívül összetett történetet, amiben a családi drámától a fantasy-ig, az akciófilmtől a testhorrorig sok műfaj találkozik.
Ami olyan témákat boncolgat, mint az ember és az istenek viszonya, a döntéseink következménye, a felelősség terhe.
A vállalkozás olyan szempontból sikerült, hogy az Odüsszeia tökéletes, precízen megtervezett és hatásos képekben meséli el és hozza közel a történetet. Érezzük a falóban napokra összezárt – és oda is ürítő – emberek bűzét, összeszorul a gyomrunk az ithakai kérők agressziójától, a férfiakat disznóvá változtató Kirké szemében megjelenő őrülettől. A töredékes kezdés – az ithakai jelenet, a tengerparton heverő trójai faló, a Kalüpszó nimfánál regenerálódó, kissé zavart Odüsszeusz (Matt Damon) – után lassan, de biztosan áll össze a kép.
Nolan elmozdította a történet narratív tartógerendáit, de csak annyira, hogy épphogy ne omoljon ránk a ház.
És hogy nagyjából az is tudja követni az eseményeket, aki nem olvasta az eposzt.
Ugyanakkor a film teljesen kihagy olyan részeket, mint a lótuszevők szigete, vagy a phaiákoknál töltött időszak és Nauszikaá története. Nolan adaptációjában Kalüpszó nimfa az, aki Odüsszeuszt hét éven át eteti a felejtést hozó lótusszal, miközben csak lassan engedi felszínre törni a hős traumatikus emlékeit. Odüsszeusz útja a filmben egy shortcuttal egyből Ithakára vezet, és a különbségeket még hosszan lehetne sorolni, de felesleges.
Engem a történet egyszerűsítése nem zavart, az viszont igen, hogy a tempó néhol egyenetlen volt. Polüphémosz, a küklopsz barlangjából való szabadulást a film részletesen meséli el, más kalandok, pl. az emberevő óriások (laisztrügónok) szigete, vagy akár a szirének epizódja olyan volt, mintha ki kellett volna pipálni egy-egy tételt a kötelezők listáján.
Egy szavaktól megfosztott Odüsszeusz
Senkit nem érhet váratlanul, hogy Nolan Odüsszeusza 2026-ban nemcsak a szörnyekkel, az istenek bosszújával és a viharokkal küzd, hanem a döntései következményeinek terhével is.
Nem hajlik meg vakon az istenek akarata előtt, de nem is hárítja rájuk a felelősséget.
Mindent megtesz, hogy megváltoztassa azt, amit nem lehet megváltoztatni. Amikor pedig egyértelművé válik, hogy kényszerpályán mozog, simán felfekszik a saját maga ácsolt lélekvesztőre, és rábízza magát a tengerre, majd Ithakában rezzenéstelen arccal mészárolja le a kérőket.
Trója hőse az olvasmányélményeim alapján nem fekete vagy fehér, erősen a szürke zónában létező karakter, aki szinte bármit megtesz, hogy hazajusson, és aki rengeteg olyan rossz döntést hoz, ami emberéletekbe kerül. Nem hűséges a feleségéhez (bár ez nyilván nem volt elvárás az ókori görögöknél), és annyira azért nem siet haza, amikor különféle nőkkel kerül viszonyba a szigeteken. Nolan ezt az ellentmondásos, és emiatt nagyon is emberi Odüsszeuszt számomra érthetetlenül tisztára mossa, a gyarlóságai és kegyetlenkedései egy részét elfedi, felmenti őt többek között a hűtlenség, az önző kíváncsiság, a rengeteg hazugság alól.
Amit az egész filmben a leginkább hiányoltam, az Odüsszeusz igazi hangja volt.
Hiányoltam a sziporkázó, szellemes és manipulatív Odüsszeuszt,
aki azért még a küklópsznak is beszól, miközben menekül. (A filmben a szörny szellemi képességei is jóval csekélyebbek, mint az eposzban, így nem is alkalmas a párbeszédre.) Meghallgattam volna azt a beszélgetést is, amit Odüsszeusz az anyja vagy Akhilleusz szellemével folytat a neküia (szellemidézés rítusa) során, amikor Hádész birodalmába hajózik, hogy kikérdezze Teiresziász, a jós szellemét a hazatérésről.
A leleményes Odüsszeusz helyett egy komor tekintetű háborús veteránt kapunk, aki már tudja, hogy a trójai faló bevetése nemcsak egy ostrom állását fordította meg, hanem talán az egész addigi világot hanyatlásra ítélte. Nolan Odüsszeusz emlékeit felidézve megmutatja, mi történt Trójában valójában, mit művelt a Batmannek kinéző Agamemnón sok évig veszteglő serege, amikor végre bejutott a városba. Milyen pusztítást okozott „tíz év dühe”, milyen szembesülni azzal, hogy nemcsak katonaság tagjai hullanak, hanem mindenki elpusztul, aki él és mozog Trójában. Milyen, amikor nemcsak az ártatlan embereket, hanem az istenek szobrait is lefejezik, és ezzel egy egész korszak értékrendjét ássák alá.
A rendező biztosra megy, hogy mindenki megértse a párhuzamot:
ugyanez zajlik most is, gazdasági érdekek mentém zajló háborúk, értelmetlen pusztítás, sokmillió halál.
Hová tűntek az istenek?
Mindent ők irányítanak – mégsem láthatók. Odüsszeusz pártfogója, Pallas Athéné (Zendaya) az egyetlen, aki néha feltűnik egy egyszerű fiatal lány képében, hogy idegesítő kérdéseket tegyen fel, vagy közölje, mi az, ami a főhős számára előre elrendeltetett. Nolan azt mondta egy interjúban, hogy az istenek hagyományos ábrázolása helyett
jobban érdekelte az, hogyan érzékelhették az akkori emberek az istenek jelenlétét: pusztító tengeri viharokban, a sors kegyetlen játékaiban – vagy a poszttraumás stressz tüneteként.
Olvasók születtek
Nolan alkotása olyan filmélmény, ami rengeteg beszélgetés alapját fogja képezni. A rendező mindent megtett, hogy a látvány önmagában is lenyűgözze a nézőket három hosszú órán át. Ha el tudjuk engedni azt, hogy sok epizód kimaradt az eposzból, és egy szótlanabb, egysíkúbb Odüsszeuszt és szájbarágós párhuzamokat kapunk, nagyon is érdemes beülni a filmre.
És azt se felejtsük el, hogy az igazán elszánt filmrajongók közül sokan olvasókká váltak: Homérosz műve újra előkerült a könyvtárak polcainak mélyéről, Odüsszeia-olvasóklubok alakultak, útmutatók jelentek meg az angol fordításokról, a rengeteg szereplőről, de ami a legfontosabb, az emberek újra elővették ezt a közel 3000 éves szöveget, és meg akarták fejteni, mit jelent nekünk most. És ez már önmagában óriási eredmény.
Fotók: Universal Studios
