Ha gyermekként sokkal talpraesettebbnek kellett lenned, mint a kortársaidnak, mert a szüleid ezt várták el tőled; ha már kora gyermekkorodban felnőttként kezeltek, és egész életedben áldozatokat hoztál másokért; ha időd jelentős részét a megoldandó problémák és a feladatok töltik ki, mert önként magadra vállalod mások életének felelősségét; ha mindenki más fontosabb számodra önmagadnál; ha nem szívesen kérsz segítséget, mert azt gondolod, mindent meg tudsz oldani; ha nem tudod elengedni a kontrollt, és a tökéletességre törekszel; ha nem veszel tudomást arról, hogy kimerültél, és akkor is kitartasz, ha közben önmagadat zsigereled ki, akkor Bibók Bea pszichológus könyve neked szól. Most elolvashatsz belőle egy részletet.
A parentifikáció kifejezés arra a jelenségre utal, amikor a családi szerepek felcserélődnek, és a gyerekekre olyan feladatok hárulnak, amelyek nem az életkoruknak megfelelő felelősséggel járnak. Ilyenkor a gyerek „kis felnőtté” válik, akinek az a láthatatlan küldetése, hogy érzelmileg és fizikailag kiegyensúlyozza a családot. Ezeknek a gyerekeknek ellopják a gyerekkorát, aminek hosszú távon káros hatása van a felnőttkori és párkapcsolati működésre.
Ebben a kötetben Bibók konkrét példákon keresztül mutatja be, hogyan alakul ki és működik a parentifikáció, és milyen kötődési problémák állnak a hátterében. Foglalkozik azzal is, hogy az életben milyen nehézségeik vannak a parentifikáltaknak, milyen társat választanak, és milyen dinamikák jellemzik a kapcsolataikat. A bemutatott esetek és a kötet utolsó fejezetében található gyakorlati feladatok révén a szerző tudatosítani szeretné a megtanult gyermekkori működést, hogy az önreflexió fejlesztése által elérhető legyen egy önazonosabb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb élet.
Bibók Bea: Ellopott gyermekkor – A parentifikáció jelensége – önfeláldozás gyerekkorban, felnőttkorban és a párkapcsolatokban (részlet)
Azonosulás a szülő igényeivel
Az a szülő, aki nincs rendben önmagával, nagyon sokszor válik tekintélyszeméllyé, aki fürdőzik a gyermek csodálatában, szeretetében. Élvezi, hogy a gyerek pozitív üzeneteket küld számára, de ha már nagyon elege van a szülői feladatokból és a gyerek érzelmi igényeiből, akkor magára hagyja a gyereket, nem reagál érzelmileg, esetleg ignorálja. Az is előfordulhat, hogy rákiabál, és bűntudatot kelt benne, mert az anya türelmetlen, fáradt és fásult, tehát nem tud biztonságot nyújtani a gyermekének. Ilyenkor az történik, hogy az anya nem tudja háttérbe helyezni a saját igényeit, hogy a gyermekére figyeljen és a kicsi igényei szerint éljen. Ha az anyának sem adta meg a saját anyja azt, amire szüksége lett volna, akkor a saját gyermeke remek lehetőség, hogy kárpótolja a hiányt.
Az anya tudattalanul elkezdi a saját szükségletei kielégítésére használni a gyermekét.
Például, ha az apa nem elégíti ki az anya érzelmi szükségleteit, akkor az anya tudattalanul olyan üzeneteket küld a babának, ami arra ösztönzi a kicsit, hogy az anya igényei szerint működjön, például ne akarjon szeparálódni, legyen mindig a közelében. Ilyenkor fordul elő, hogy a kisgyermek az anya mellett akar aludni, és a szülő nem tudja elérni azt, hogy a helyén, a saját kiságyában aludjon. Sajnos a szülők ebben az esetben azt gondolják, hogy a gyermek akar mellettük aludni. Mindig óriási vita támad a Facebook-posztjaim alatt, amikor leírom, hogy a kisgyermek azért alszik a szülő mellett, mert maga a szülő küldi ezt az üzenetet a gyermeke felé, amit aztán a kicsi kielégít. Tehát a szülőnek van arra szüksége, hogy a gyermeke mellette aludjon, hiszen a férje nem adja meg neki a biztonságot. Vagy akkor is előfordulhat ez, ha az anya félti a gyermekét, nehogy baja essék egyedül a szobájában. Tehát egy szorongó, bizonytalan anya van a háttérben, akit a kicsi gyerek úgy nyugtat meg, hogy átmászik anyához a szülői ágyba. A gyerek ilyenkor úgy működik, mint egy kukta, ami túl nagy nyomás esetén kiengedi a gőzt. Érzi, hogy az édesanya nincs jól, és leszokik arról, hogy kifejezze a saját szükségleteit. Így kezd megszületni a „jó gyermek”, akivel nincsen semmi baj.
Ezek a gyerekek megtanulják, hogy a figyelem fókusza az általuk szeretett személyen van,
ezért az önbizalmuk és az önreflexiójuk nem fejlődik megfelelően. Képzeljünk el egy kis cserepet, amelybe beleültetünk egy-egy kis magot, az önbizalom és a szerethetőség magocskáit, és várjuk, hogy kikeljenek. Már elképzeltük, milyen szépen zöldellnek majd a szobánkban, ám a körülmények nagyon mostohák: senki sem öntözi a magokat, melengető napfény sincs. A szobában dermedt sötétség és káosz uralkodik. Gyakran pakoljuk a törékeny cserepet egyik helyről a másikra, de sehol sincs jó helye, és egyszer csak leejtjük, a magok pedig nem tudnak kicsírázni, így elpusztulnak. Lemondunk róluk, szomorúan tudomásul vesszük a történteket, és megpróbáljuk elfelejteni. Ilyen, amikor a gyermek próbálná felismerni a saját igényeit, de a kívülről jövő szülői hatások ezt nem teszik lehetővé. Ahhoz, hogy ne élje át a disszonancia (belső feszültség) érzését, egyszerűen figyelmen kívül kell hagynia a saját szükségleteit és igényeit, ami miatt megtanulja, hogy ne figyeljen magára, hiszen úgysem kapja meg.
Ezzel párhuzamosan viszont nagy ütemben fejlődik az a képessége, hogy az anya rezdüléseiből kiválóan megtanuljon olvasni. A saját igényeit nem képes azonosítani, tehát nem tudatosítja önmagában, ő mit szeretne, a szülő szükségleteire viszont erőteljesen fókuszál. A kisgyermek saját igénye így nem kerül konfliktusba az édesanya igényével, és a gyerek nem él át disszonanciaérzést. Ennek következtében egy idő után elveszíti a kapcsolatot önmagával, viszont az édesanya vagy a szeretett gondozó szükségleteit a megnövekedett számú tükörneuronoknak köszönhetően egyre érzékenyebben képezi le. Szép lassan kialakul az a működés, hogy a gyerek a világ legtermészetesebb módján, magától értetődően,
hihetetlen érzékenységgel elégíti ki a szülő szükségleteit, miközben a saját igényeit negligálja, és kialakul a lelkében egy érzelmi üresség.
Amikor Dia, a harmincnyolc éves tanárnő érkezett hozzám, már éreztem, hogy nagyon szoros a kapcsolata az édesanyjával. Arról panaszkodott, hogy kiüresedettnek érzi az életét, nem találja a helyét, a hétköznapok szürkék és egyhangúak. Fásultnak és enerváltnak érezte magát, nem látta, merre tart az élete. Az első beszélgetés alkalmával néhány perc után már az édesanyjáról mesélt: láthatóan gyorsan átkerült a fókusz önmagáról az anya problémáira. A narratívában túlnyomórészt az édesanyja nehézségeit fogalmazta meg, nem a sajátját. Ebből a számomra nagyon értékes információból arra következtettem, hogy Dia még nem vált le az anyukájáról, és a túlzott azonosulás miatt az anya problémáit a sajátjaiként éli meg.
Dia gyerekkorában az édesanya, aki doktornő volt, éjt nappallá téve dolgozott, és nem volt ideje a kislányára. A szülők a kislány néhány éves korában elváltak, és az édesanya egyedül nevelte Diát. A kis Dia úgy nőtt föl, hogy iskola után hazament és egyedül volt otthon, sőt a háztartási feladatok nagy részét is neki kellett ellátnia. Természetes volt számára, hogy amikor az édesanyja fáradtan hazaért, rend és tisztaság fogadta őt a házban. Bár a kislány egyedül érezte magát, nem követelőzött, azt mondta, megszokta mindezt. A tanulással is csak azután kezdett el foglalkozni, miután rendet tett a lakásban.
Dia elmondása szerint soha nem érzett dühöt az édesanyja iránt, leginkább sajnálta őt, és aggódott érte, nehogy túlterhelje magát. Mindez számára természetes volt, nem érezte, hogy probléma lenne az anyukájával való kapcsolatával.
Külső szemlélő számára azonban egyértelmű volt, hogy teljesen megcserélődtek a szerepek.
Amikor a terápiás folyamatban először beszéltünk a családról, Dia feszültté vált, mert rávilágítottam, hogy az anyja elhanyagolta őt, és mivel nem a korának megfelelő terhekkel kellett megküzdenie, ezért parentifikálódott.
Éreztem, ahogy Diában ellenállás születik, és éppen úgy védte az édesanyját, mint ahogy egy anya védené a gyermekét. Szép lassan azonban bizonyossá vált, hogy Dia nincsen kapcsolatban a saját fájdalmával, és más felnőttkori kapcsolataiban is leginkább a másik ember igényeit tartja szem előtt, tehát alárendelődik. Ebben a kérdésben nem alakult ki megfelelően az önreflexiója, és a helyzet annyira természetes volt számára, hogy fogalma sem volt arról, mi is az ő valódi szükséglete. Terápiás célként azt fogalmaztuk meg, hogy Dia a terápia végén képes legyen olyan önreflexióra, hogy meg tudja állapítani a saját igényeit, és a saját határainak meghúzásával képes legyen érvényesíteni is őket. A terápiás munka során nagyon szép és felszabadító folyamatot éltünk meg, ami után Dia tisztán meg tudta fogalmazni a saját érzéseit, és meg tudta húzni a határait is.
A parentifikáció kialakulása során a gyermek a szülőkhöz való alkalmazkodása révén egy „mintha” személyiséget hoz létre, amit hamis szelfnek nevezünk, ugyanis a gyermek nem engedi a tudatába azokat az információkat, amelyek a saját igényeiről szólnak, ezért létrejön egy olyan magas szintű azonosulás, aminek következtében azt érzi, ő is pont azt szeretné, amit a szülő. Tehát teljesen észrevétlen marad számára a saját szükséglete, így nem fejlődik ki az a képessége, hogy ő valóban meg tudja állapítani a saját igényeit.
Mivel nincs önreflexió, a gyerek feszültséget sem érez.
Az azonosulás megnyugtató számára, és biztonságban is érzi magát. Teljesen az a belső élménye, hogy ő, a gyermek a saját igényeit elégíti ki, hiszen azonosul az anya szükségleteivel. Ráadásul azt érzékeli, hogy az anyukája megnyugszik, mosolyog és elégedett, így a pozitív szülői reakció még inkább megerősíti ezt a működést. A folyamat azonban a gyermek lelkében valamiféle elszegényedéshez vezet, hiszen a mozgástere leszűkül a szülő által zöld lámpával jelzett lehetőségekre, és tudattalanul elkezdi „szolgálni” a szülőt. A szülő és a gyermek között erősen függő kapcsolat alakul ki, ami aztán gyermekként, és később felnőttkorban is, határtartási problémákat okoz.
A gyermek számára az a természetes, amit a családban megtanul. Számára az a szeretet, amit a szülő megtanít neki: ha a szolgálat, akkor a gyerek a saját szükségleteit hátrahagyva egész életében azért dolgozik, ami a másik embernek jó, és kizsigereli, kizsákmányolja önmagát. Ráadásul ezt észre sem veszi, nem tudatosul benne. Amikor terápián először visszajelzem a klienseimnek, hogy tulajdonképpen a másik igényei szerint élnek, akkor elutasítják a felvetést, hiszen számukra teljesen természetes, ahogyan működnek. Aztán egy idő után már kezdik felismerni a rögzült működésmódot. Felnőttként az képezi fogalomrendszerünk alapjait, amit az eredeti családban megtanultunk. Ha saját magunk cserbenhagyását tanultuk meg, akkor eszerint fogunk élni felnőttként is. Biztos vagyok abban, hogy Dia a párkapcsolatában is cserben hagyta volna önmagát, ha nem jön el terápiába, és nem tudatosítjuk a működését. A terápiás folyamatban nagyon nehéz pont, amikor eljutunk oda, hogy a kliensnek meg kell húznia a szülő felé a határokat, és meg kell adnia önmagának a jogosultságot arra, hogy igenis élhet úgy, ahogy akar, nem tartozik senkinek elszámolással.
Az azonosulás fontos aspektusa a parentifikációnak, ami egész életen át elkíséri a parentifikált gyermeket attól függetlenül, hogy a parentifikáció miért következett be. Már áttekintettük, milyen módjai vannak a parentifikálódásnak.
Mindegyikben közös, hogy a gyermek azt éli meg, csakis akkor szerethető, ha a szülő igényeit helyezi fókuszba a sajátja helyett.
Például amikor anya sír és összeveszik apával, akkor a gyerek nem sír, hanem az anyukáját vigasztalja. Még ha haragszik is emiatt az édesanyjára, a gyerek akkor sem meri és nem tudja kifejezni a dühét és csalódottságát, mert tart attól, hogy érzelmi büntetést kap. Kialakul egy állandó szoros patológiás kötelék, ami miatt a gyermek nem tud elhatárolódni az anyától. A szülők a gyermek hamis énje által megkapják a vágyott biztonságot, a gyermek viszont, aki a „szolgálat” miatt nem tudta felépíteni a saját biztonságát, előbb tudatosan, majd tudattalanul függő helyzetbe kerül a szüleivel. Nem képes arra, hogy felfedezze a saját érzéseit, és arra sem, hogy ki is fejezze azokat. Nem tudja megfogalmazni a saját igényeit, hiszen számára ezek idegenek és ismeretlenek, a saját érzelmeinek a kifejezésére sosem volt lehetősége, nem kapott a szülőktől erre vonatkozó felhatalmazást. Érzelmileg nincs lehetősége leszakadni a szüleiről, és később minden fontos érzelmi kapcsolatában megjelenik a kapcsolatfüggőség. A barátságokban éppúgy, mint a párkapcsolatban és a saját gyermekeivel való kapcsolatában is. A családban megtapasztaltak hosszú távú következménye, hogy
a parentifikáltak még önmaguk előtt is elrejtik valódi szelfjüket, és a „hamis szelf” irányítja a működésüket.