Június elején A magyar címmel jelent meg dr. Csernus Imre pszichiáter legfrissebb könyve. A könyvbemutatón elmondta: jó lenne, ha tudnák és éreznék az emberek, hogy mit jelent számukra a saját magyarságuk. Ezzel a könyvvel szeretné ő elősegíteni, hogy végiggondoljuk a kérdést.
Magyarnak lenni vagy magyarnak látszani? – teszi fel a kérdést dr. Csernus Imre. Mit jelentett egykor a magyar virtus, és mégis hogyan tüntettük el magunkból? Miért nem tudjuk emelt fővel vállalni, itthon és külföldön egyaránt, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk? Mi lehet az oka annak, hogy a búval béleltek, a pesszimisták, a depressziósok, az alkoholisták országa vagyunk, és ezt a mintát veszik át tőlünk a gyerekeink is? Miért vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei, és mit tehetünk azért, hogy ne maradjunk azok?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszeget a kötetben a pszichiáter. Ám a tőle megszokott határozottsággal megoldásokat is javasol a felvetett problémákra, és végigveszi, mi minden vihet közelebb minket a célhoz. Ahhoz, hogy felébredjünk és úgy döntsünk: abbahagyjuk a másra mutogatást, és felelősséget vállalunk önmagunkért, a mindenkori érzéseinkért és tetteinkért. Ahhoz, hogy odategyük magunkat, és soha ne adjuk fel azt, amiben hiszünk. Mert akkor újra tüzes tekintetű, büszke és bátor magyarok leszünk. Kiteljesedett, mosolygós, optimista életet fogunk élni, és ezt a példát követhetik majd a gyerekeink is.
Dr. Csernus Imre: A magyar (részlet)
Úgy látom, a mi nemzeti öntudatunk különböző sportesemények idején a legerősebb. Hogyha közeledünk egy adott eredmény eléréséhez vagy annak lehetőségéhez, akkor az egész ország piros-fehér-zöld zászlókba öltözik.
Aztán amikor bekövetkezik a csalódás, vagy egyszerűen amikor az adott eseménynek vége van, akkor a zászlók eltűnnek.
Akkor azonnal magasba csap a büszkeség lángja, ugyanúgy, mint amikor 2023-ban két magyar tudóst is Nobel-díjjal tüntettek ki. A Nobel-díjasok számát illetően eddig is jól álltunk, most még jobban állunk, ott vagyunk a világ élvonalában. Persze, ha valaki elolvassa a hírt, hogy Nobel-díjat kapott egy magyar tudós, annak örül ugyan, de ott vannak a mindennapi gondok, a betegségek, a párkapcsolati zűrök, az egzisztenciális nehézségek, és ezek miatt gyorsan el fogja felejteni az egészet, vagy azt mondja, oké, de ezt nem ő érte el, miért kellene ezzel neki dicsekednie?
Alapvetően természetesen az egyéni teljesítmény számít, mégis igenis jó dolog valaminek a részének lenni, valamihez kötődni, és ezáltal egész egyszerűen jól érezni magunkat. Nem következik ebből, hogy más népeket rosszabbnak tartunk, egyszerűen csak eltölt minket az elégedettség. Sok helyen jártam a világban, olyan országokban, ahová sok bevándorló érkezett, és erős a fogadókészség, de Angliában éreztem a legjobban azt, hogy mindenki nagyon szívesen teszi magáévá a helyi többségi kultúrának az elemeit, és válik britté. Nagyon erős beszívó, integráló ereje van az angol kultúrának. Ezért gondolom, hogy egy angol ember valószínűleg nincs olyan bajban a nemzeti identitásával, mint mi, hanem jobb viszonyt ápol vele, és jobban meg tudja élni azt, hogy jó annak a közösségnek a része lenni.
Rólunk az általános nézet az, hogy nagyon pesszimista nemzet vagyunk, feketén látjuk a jövőnket, nincs önbizalmunk,
képtelenek vagyunk együttműködni. Másfelől az is általános kép, hogy a magyar ember okos, a magyar csajok nagyon szépek, a gulyás fantasztikus, de ettől eltekintve ha felmerül a kérdés, hogy milyennek látnak minket mások, akkor elsőnek az unalmas szó bukkan fel. Utoljára talán a ’90-es évek elején számítottunk érdekesnek, annak idején még a frankfurti könyvvásár díszvendégei is lehettünk, elsősorban a rendszerváltásnak köszönhetően, azután eltelt egy pár év, és teljesen elmúlt ennek a bája.
Nyilván ebben az is szerepet játszik, hogy a magyarság mindig is kicsi nemzet volt, és Trianon óta területileg is kicsik vagyunk. És ami ennél sokkal fontosabb, hogy mind nyelvileg, mind genetikailag jellemző ránk a rokontalanság, olyan értelemben, hogy földrajzilag olyan környezetbe belehelyezve élünk, szláv és germán népekkel körülvéve, ahol körülöttünk nagyjából mindenki rokon, mindenki megérti a másikat az egyik irányban is, meg a másik irányban is. Talán a baszkok lehetnek hasonló helyzetben, mint mi, meg az írek. Azért az írek az utóbbi években elég jól kinőtték magukat, holott mindenki lenézte őket hosszú évszázadokon keresztül, pedig belőlük aztán nem hiányzott a tartás, és 700 éven át végig küzdöttek az angolok ellen. Mégis lenézték őket, elég csak az olyan mondatokra gondolni, mint a „feketéknek, íreknek és kutyáknak tilos a belépés”. Aztán csatlakoztak az EU-hoz, elkezdett oda dőlni a pénz, odatelepedett a sok nemzetközi cég, fejlődésnek indult az ír gazdaság, és amióta ők a kelta tigris, mindenki tisztelettel néz rájuk.
De nemcsak az EU-s pénz dőlt oda, hanem azok az írek, akik kikeveredtek Amerikába vagy máshová, megőrizték az erős kapcsolatukat az otthoniakkal, és segítették őket.
Mi, magyarok viszont gyilkoljuk egymást. Vajon miért? Miért nem fogadjuk el egymást? Miért nem örülünk egymás sikereinek?
Miért alakult ki az irigység? Valójában ezért nem fejlődünk.
Lehet azt mondani, hogy pesszimista a hozzáállásunk az élethez, mégis még mindig itt van ez a 10 milliós nép, nem tűntünk el a semmibe, megvan az ország. Szerintem egyszerűen azért élhettük túl a történelem viharait, mert amikor a virtus elszállt, és már nem rettegtek a magyarok nyilaitól az ellenfeleink, akkor mi ezerrel alkalmazkodtunk, hol a törökhöz, hol a szerbhez, hol a némethez, hol az oroszhoz, mikor kihez kellett. Érdekes, hogy ugyanakkor megőriztük a nyelvünket, ami egyfelől nagyon remek, másfelől lehetséges, hogy pont ez zárt el előlünk bizonyos lehetőségeket. Talán ha felvettük volna a német nyelvet, a történelmünk is másképp alakul. Mindenesetre erőn felül alkalmazkodtunk, és az alkalmazkodás már egy jó ideje átment megalkuvásba: az életünk különböző helyzeteiben lementünk kutyába.
A magyar történelem során a török hódoltság, az osztrák birodalmi lét, meg egy kis szovjet alávetettség -- lényegében ezek a nagyobb elemek, erről szól a sok-sok száz év. A független állami lét ennél jóval rövidebb időszakot tett ki. Ha viszont körülnézünk Európában, látunk olyan büszke identitásokat, amelyek könnyen adnak tartást az ott élőknek, akik mögött több évszázadnyi történelem áll függetlenséggel, dominanciával, értékekkel. Mi ezzel akkor is bajban vagyunk, hogyha igenis akadnak ellenpéldák a történelmükben, mint amilyen az erős Magyar Királyság volt a 14. század környékén, vagy mint a felkelések meg függetlenségi harcok voltak az elnyomottság idején, bár ezek többnyire elbuktak.
A bennünk dolgozó kulturális gének végül is mind az alkalmazkodásról szólnak, nem arról, hogy lobogtatjuk a zászlót,
és óriási tömegek vágtatnak utánunk. Alkalmazkodunk, de nem vesszük észre, amikor ez már átmegy megalkuvásba, ezáltal pedig kialakul a búvalbéleltség.
A sikeresség vagy a sikertelenség nagyon fontos identitásképző, pozitív vagy negatív értelemben egyaránt, és a magyar történelem nagyon hosszú idő óta a kudarcok, a bukások, az elpuskázott lehetőségek története, vagy legalábbis erre fókuszálunk. Ehhez jön még pszichológiai szempontként a felelősség elhárítása, a mások hibáztatása. Mert ugye Európa nem hálálta meg, hogy mi itt a végeken megvédtük a pogány török hódítástól a nyugati kultúrát. Mert az oroszok beleavatkoztak a szabadságharcba. Mert az amerikaiak nem jöttek be ’56-ban, hogy segítsenek. Ezek a kijelentések egyébként tartalmaznak igazságot, méghozzá nemcsak nyomokban, hanem nagy adagokban is, mert szerintem például a magyar végvári katona tényleg hihetett abban, hogy az ő dolga megvédeni a kereszténységet. Az ő identitása tehát egyértelműen európai volt, de közben magyar is, élt benne a virtus, másként ült a lovon, másként fogta meg a fegyvereit, másképpen öltözködött, másképpen beszélt, mint a tőle nyugatabbra élők. De amit mi ebből ma megkapunk, az a sikertelenségünk, a rokontalanságunk, meg hogy még az Egyesült Államokban sem tudtunk akkora kisebbséget képezni, mint az írek.
Még azt is meg tudjuk élni sorscsapásként, hogy nekünk nem volt olyan szerencsénk, hogy értenénk, mit mond a világ, vagy a világ értené, mi mit mondunk. Pedig ez pont szolgálhatna egy nagyon pozitív identitás alapjául, mert
az, hogy a történelem fordulatai és a végtelen alkalmazkodásunk ellenére megőriztük a nyelvünket, az abszolút sikersztori.
A világ is láthatja, mennyire fantasztikus a nyelvünk, József Attila nyelve, a Marslakók (ahogy az Egyesült Államokban a híres magyar tudósokat nevezték) nyelve. A híres drámaíró, G. B. Shaw például azt írta, „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: Ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit." A nemcsak meseíróként, hanem nyelvtörténészként is maradandót alkotó Jacob Grimm pedig úgy nyilatkozott, „A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet."
De akkor miért nem vagyunk rá büszkék, hogy ilyen hatalmas kincs van a kezünkben? Az egyik lehetséges válasz erre az, hogy azért, mert nem tudjuk beváltani a zsetont! Azért nem vagyunk büszkék a nyelvünkre, mert nem tudunk odamenni vele a kasszához, és besöpörni a nyereményt, elérni, hogy felnézzen ránk a világ, amiért nekünk ilyen különleges nyelvünk van. Holott itt jön a lényeg! Mert már megint a világtól várjuk el, hogy felnézzenek ránk. Mi lenne, hogyha először mi néznénk fel magunkra? Mi lenne, hogyha megfordítanánk a dolgot, és nem állandóan várnánk a zsetonra a pénztárnál, hanem megértenénk, hogy a zseton ott van nálunk? Mi lenne, hogyha végre elkezdenénk saját magunknak megfelelni? A saját országunkban, a saját nyelvünkkel, a saját tájaink szépségeivel, építészeti, kulturális és egyéb hagyományával.
Jól érezni magunkat a saját bőrünkben, jól érezni magunkat itthon.
