A kötet elbeszélője és egyben főhőse Gyenes Judith: az 1956-os mártír, Maléter Pál özvegye. A gyerekkori emlékek, a jómódú család mindennapi élete, majd a háborús évek megidézése után feleleveníti a korai felnőtté válás és munkába állás nehézségeit a család számára gyökeresen megváltozott világban. Újabb változást a nagy szerelem és a Maléter Pállal kötött házasság hozott. Közös életük azonban mindössze három évig tartott, férjét 1956. november 3-án letartóztatták, 1958. június 16-án kivégezték.
Gyenes Judith életét ezután az aggodalom, a remény, a hivatalossággal folytatott harc, az emlékek ápolása töltötte be. Szomorúan, de emelt fővel állt férje koporsója mellett 1989. június 16-án a Hősök terén, az 1956-os mártírok újratemetési szertartásán. Küzdelmes életútjáról az 1956-os Intézet megbízásából Molnár Adrienne készített interjúkat 1998-ban és 2013-2014-ben. A kötetet számos ritkán látott családi fénykép és dokumentum illusztrálja.
Gyenes Judith: Az ítéletet végrehajtották (részlet)
„Mind a négy körbeállt, és ütöttek”
Közben elérkezett január, akkor kezdődtek a házkutatások. Elég ijesztő volt az első házkutatás. Az is 57 januárjában zajlott le. A hivatalba jöttek értem nagy fekete kocsival. Benyitottak az irodába, ahol én dolgoztam az osztályvezetőmmel egy szobában, egy kolléganő ült ott még, és az igazgatót keresték. Akkor a Schüller Ferenc osztályvezető mondta, hogy nincs bent az intézetben az igazgató, csak a helyettese, és elirányította őket az igazgatóhelyettes felé. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, akkor rám nézett a Feri bácsi, de én is tudtam. „Judithkám, ugye tudja, hogy ezek kik?” És akkor én úgy bólintottam. Nemsokára jöttek is vissza az igazgatóhelyettessel, hogy Maléter Pálnét keresik, és mutattak egy papírt, hogy előállítanak. Akkor én azt mondtam, hogy én nem akarok önökkel menni, mert nem tudom, milyen alapon állítanak elő, én hetente rendszeresen járok be a BRFK-ra, és ott azt a választ kaptam, hogy az uram nincs rendőri őrizetben, szóval nincs magyar hatóságok őrizetében. Eltűntként keresik. Akkor milyen alapon akarnak engem előállítani? Hát, tudod, nem lehetett vitatkozni. Úgyhogy ettől dühbe gurultak, és erélyesen mondták, hogy azonnal pakoljak össze, és menjek velük.
A nagy fekete autóba beültettek, és nem tudtam, hogy hová visznek.
Az egész intézet kinn lógott az ablakban, és ottan sírtak, azt hiszem. Tényleg azt hitték, hogy többet engem nem látnak. Ez főleg azért volt az emberben benne, mert ugye a forradalom előtt a Rákosi-időkben, ha egyszer valakit lefogtak, akkor az egész családját is lefogták, ha volt valami ellenük, ha nem. Tehát az ember ebből még nem szabadult föl, hogy ez nem következhet be. Hát én is azt hittem, hogy na, most visznek. Én nagyon vágytam a börtönbe, hogy Palival találkozzam, szóval tényleg vágytam, de ezt mindig úgy képzeltem el, hogy akkor hátha egybecsuknak, hogy együtt lehetek vele. De hát hazavittek. Utólag kiderült a szomszédságtól, hogy ők be akartak menni nélkülem is a lakásba, ami, azt hiszem, szigorúan tilos volt, még akkor is törvény volt rá, hogy nem lehet, de nem tudták kinyitni a Wertheim-zárat. És akkor telefonáltak, az alattam lakó, nagyon kedves és általam szeretett családtól, Bányaiéktól telefonáltak, hogy nem tudnak bemenni a lakásba, mit csináljanak. És a Gyorskocsi utcában mondták, hogy vigyenek engem haza.
És akkor hazavittek, kinyitották a lakást. Négyen voltak. Utólag tudtam meg, hogy a négyek egyike Pali nyomozója volt, Tamás György rendőr százados, de civilben volt mind a négy. Amikor beértünk az első szobába, odamentek, és elkezdték leengedni a rolókat. Hát akkor megijedtem nagyon, én nem tudtam, nem éltem még át házkutatást, de mondták, hogy azért vannak itt, mert házkutatás lesz. És megint elmondtam, hogy milyen alapon házkutatnak, ha egyszer az uram nincsen magyar őrizetben. És akkor az egyik szájon vágott. Rémültemben az jutott eszembe, hogy de én úgy tudom, hogy egy házkutatásnál kell egy tanú. És hívták a házmesternek a férjét. Az rendőr volt, úgyhogy most öten lettek.
Szanaszét görögtek a lakásban, és tudtam, hogy semmit nem találhatnak.
János bácsi azt mondta: „Ha itt tárgyalás lesz, egész biztosan lesz vagyonelkobzás! Amit tud, vigyen el otthonról!” Így is tettem, ami nem volt feltűnő, elvittem. Egy perzsaszőnyeget nem cipeltem, meg karamánit se, azok lógtak, meg a fekhelyek is avval voltak letakarva. Ezüstöt meg ékszert, azokat mind elvittem. Ezek közül van olyan, amit aztán sose láttam. Nem akarok nevet mondani. Amit nagyon sajnálok, az a bizonyos lőporszaru, amiről már meséltem, az M. F. monogrammal. Ő majd vigyáz rá, mondta az illető, és soha nem láttam, valószínű, eladta. Mikor mondtam egyszer neki, hogy ezt azért visszakérném, azt mondta, hogy: „Énnálam? Nem is láttam ilyet! Ugyan, ugyan!” A csúnya az volt, hogy le is tagadta. Ha azt mondja, hogy ő elvesztette, vagy pénzszűkében volt, az más.
Fegyver nem volt otthon?
Nem. Nem. Neki volt fegyverviselési engedélye, de nem volt otthon fegyver. Volt egy doboz töltény, és én ijedtemben megkértem a Bányaiékat, hogy adják oda a szomszéd ávósnak, mondják meg, én ezt találtam, de fegyver nincs hozzá, isten őrizz, hogy ez itt legyen. De tudod, utólag úgy elgondoltam, hogy a teraszra ki se néztek, ott akár egy ágyú is lehetett volna, vagy a rolóházakban bármi. A szekrényeket kidobálták, volt egy katonai térképláda, egy nagy, zöldre festett láda, abban voltak a Pali ruhái. Na most a ruhák, a honvédségnél előbb-utóbb lejárt a viselés, és akkor újabbat kapott, ő eltette a régebbieket. Mit csinált volna vele? És akkor ezen ott gúnyolódtak, hogy hű, mennyi ruha. Aztán találtak két bibliát: amit a konfirmálására kapott – ugye ő evangélikus volt –, azt a bibliát, és richtig találtak még egyet, amit a Kuthy Dezső evangélikus püspöktől kapott, amikor határőrparancsnok volt fönn a csehszlovák határon 47-ben. Hű, biblia! Aztán az egyik fiókban tartottam a bizsuimat, tényleg bizsuk voltak. Csehszlovákiában, Prágában vettem többsoros aranyszínű gyöngyöt. És úgy előttem van a házkutató ÁVH-s tiszt: „Hú, mennyi arany!” Én mondtam, hogy bizsu, aranyszínű bizsu. Az kellemetlen volt, amikor a szennyest szétdobálták. Ugye, egy fiatal nő, és látja, hogy férfiak turkálnak a szennyesében.
Szóval ronda dolog egy ilyen házkutatás!
Elvitték a fényképalbumokat, nagyon sok fényképalbumot Palinak a fiatalkorából, a cserkészkorából, egy egész album volt a cserkészkorából. Minden életrajzában benne volt, hogy cserkész volt. Elvitték a ludovikás időszakban és a fiatal tisztként készült fényképeket, az két album volt, bőrbe kötött albumok. Minden életrajzában benne volt ez is. Elvitték a nemesi levélnek a fotókópiáját, ezt megtaláltam a periratokban, be van csatolva mint bűnjel. Minden életrajzában benne volt a származása.
A fényképeket sem kaptad vissza soha?
Semmit. Semmit. Az összes negatívot, amikor voltunk a Tátrában meg erre-arra, és fényképeztünk, azoknak a negatívjait is mind elvitték. Elvitték a személyes levelezésünket.
Az én ágyam melletti kis szekrénynek a fiókjában voltak Palinak a hozzám írt szerelmes levelei.
Ott őrizgettem őket, és akkor abba mikor úgy belenyúltak, és vettek ki egy csomót belőle, akkor följajdultam, de kérem, ezek abszolút személyes levelek, ezek, kérem, szerelmes levelek. És akkor még egy csomót kivettek belőle csak azért is. Soha, soha nem láttam többet belőlük egy darabot se. Az anyósomnak a leveleit meg az anyósomnak a rajzait, olyan kedves rajzai voltak, semmi politikum nem volt benne. Egy virágot úgy tett a fény elé, hogy a papíron rajta volt az árnyéka, azt lerajzolta és gyönyörűen kiszínezte. Tényleg nagyon szépek voltak. Nagy élvezettel nézték, talán azt hitték, hogy térkép. A szoba közepén már egy szép nagy halom összegyűlt. Elvitték.
Pali őrizgette az édesapjának írt Jászi Oszkár-leveleket. Annyira nem tudtam, hogy ez rossz pont, hogy eldugtam vagy elvittem volna otthonról. Kár volt, hogy nem menekítettem el. Elvitték. Az első házassága előtt volt a nagy szerelem, és az első gyűrűs menyasszonya, Ugron Éva, Ugron Gábornak, a volt belügyminiszternek a lánya. Ő elmondta, tudtam, hogy ott van az íróasztalában az Évának a képe. Olyan természetesnek találtam, mert ez egy nagyon szép és nagy szerelem volt, és a front meg a fogság miatt nagyon sok hazugsággal lett vége. Olyan igazságtalanul lett vége, és azért én természetesnek találtam, hogy ő ezt a fényképet megőrizte. Ezt elvitték – máig nem értem. Tudták vajon, hogy ki? Ez egy bekeretezett kép volt. Nagyon dekoratív valaki volt az Éva, ezen a képen is, gyöngysorral a nyakában, olyan finom.
Szász István azt mondta nekem egyszer, már 89-ben, hogy ő fölkereste mind a négyet, akik ott voltak akkor, a házkutatókat.
És azt mondták, hogy az nem igaz, hogy engem megütöttek.
A Tamás is ott volt, és még három rajta kívül, én állítom. Letört a fogam itt elöl, most már azt megcsináltattam, de elég sokáig úgy volt. És a végén, amikor a Szász azt mondta, hogy de én ezt mondom, akkor azt felelte a Tamás, hogy hát lehet, hogy akkor ő pont nem volt bent. Nem. Mind a négy körbeállt, és ütöttek.
Többször is megütöttek?
Többször is. Akkor találtam ki rémültömben ezt, hogy tanú. De hát azt nem gondoltam, hogy a rendőrt fogják fölhívni, aki persze a forradalom alatt állandóan jött föl, és mondta, hogy mondja meg a férjének, hogy itt van egy ávós fegyverraktár, meg ott van egy ávós fegyverraktár.
Engem ugye a hivatalból vittek haza, akkor január volt, tél. Én mindig hazamenetkor gyújtottam be, nem reggel, szóval nagyon hideg volt a lakásban. Miután elmentek, teljesen egyedül voltam, egy kis reszketés jött rám, és lementem Bányaiékhoz. Mondtam, hogy „Ne haragudjatok – akkor már pertuban voltam az Edittel –, én egyrészt fázom, másrészt az idegességtől is ráz a hideg!” Edit rögtön csinált egy forró teát. És nem sokkal ezután befutott Mari, a hivatal után inkább énhozzám jött föl.
Ő nem tudta, hogy mi történt?
Nem tudta. Amikor nem talált otthon, becsöngetett Bányaiékhoz, majdnem biztosra vette, hogy én ott vagyok. És arra emlékszem, hogy az Edit, Mária és én ott ültünk és beszélgettünk, a Bányai bácsi a háttérben hallgatta a rádiót, a BBC-t. És ott híreket mondtak. Mi beszélgettünk, de a fél fülem arrafelé figyelt, és egyszer csak azt mondták, hogy
„Maléter Pált kivégezték”.
