Rajk László apja újratemetésén 1956-ban (forrás)
„Néhány hete (...) minden megváltozott. Azóta az volt a cél, hogy sikerüljön befejezni, sikerüljön kinyomtatni, hogy Rajk László még a kezébe foghassa a kész kötetet. És persze ettől megváltozott bennünk a szöveg is” - Dávid Anna, a Magvető igazgatója néhány napja ezekkel a szavakkal emlékezett meg a héten elhunyt Rajk Lászlóról.
Rajk László építész, díszlettervező, az egykori demokratikus ellenzék tagja 70 éves korában hunyt el. Mink András tíz évvel készített vele egy életútinterjút, és az ősszel megjelenő kötet, A tér tágassága, ennek egy 2019-es beszélgetéssel kibővített, szerkesztett változatát adja közre.
Rajk László: A tér tágassága
Magvető Könyvkiadó, 2019, 416 oldal, 4999 HUF
A kötet révén gazdag életpálya tárul elénk a második világháború utáni magyar történelem prizmáján keresztül. A kivégzett kommunista politikus fia neve elvesztése, az árvaház, az 56-os forradalom, majd a romániai száműzetés időszaka után fiatalon a rendszerkritikus művészeti formák iránt érdeklődő építész lesz. A 70-es években csatlakozik a formálódó demokratikus ellenzékhez; a hazai szamizdat egyik megteremtője, az SZDSZ politikusa, majd parlamenti képviselője, mindeközben pályáját sosem feladó, alkotó építész és látványtervező, akinek olyan munkák kötődnek a nevéhez, mint a budapesti Lehel Csarnok épülete, vagy a Megáll az idő, A londoni férfi és az Oscar-díjas Saul fia filmek látványtervei.
Rajk László 2009-ben (forrás)
Fotók és dokumentumok idézik meg a pálya személyes emlékeit, Rajk politikai és művészi tevékenységének fordulópontjait; az olvasást a történeti hátteret összefoglaló jegyzetanyag és annotált névmutató segíti.
Olvassatok bele a kötetbe:
Hol voltál, mit csináltál, amikor kitört a forradalom?
Otthon voltam a lakásban. Állandóan szólt a rádió, és emlékszem, teljesen átéltem, amikor azt hallottam, hogy „az ellenforradalmi csőcselék az utcán lövöldözik, randalírozik”. A nagyanyámnak pedig fogalma sem volt róla, mi is történik. Nem volt politikailag kiművelt, de neki is hihetetlen érzéke volt a politikai ügyek követéséhez, talán Rákosit kivéve mindenkit személyesen ismert is. Amikor apám miniszter volt, akkor az anyai nagyanyám hozzájuk költözött, segített a ház körül, tehát végig látott mindent.
Ő nyitott ajtót Péter Gábornak, amikor apádat letartóztatták…
Igen. És őt is ott tartották házi őrizetben, mert az anyámat és engem nem vittek el rögtön, csak kábé egy héttel később. Szóval nagyanyám nagy zavarban lehetett 1956 októberében, hogy akkor kik is lőnek kire. Nem nagyon kerestek bennünket a forradalom kitörésekor. Illetve apai nagybátyám, apám első unokatestvéreinek egyike, Rajk Zoltán (egyetlen volt a Rajk családból, akivel gyerekkoromtól haláláig végig szoros, jó viszonyban voltunk), aki ott volt a Sztálin-szobor ledöntésénél, fölhívta a nagyanyámat (igen, volt telefonunk, így könnyebben lehallgathatták a családot), és elmondta neki, mi történt. Ez volt az egyetlen hír. Aztán október 28-án, amikor kihirdetik a tűzszünetet, Zoli nagybátyám levitt az utcára, és többek között megmutatta a lövésnyomokat, a halottakat. Ez afféle beavatás volt, szerintem akkor nagyon sok fiúval ez történt.
Körbejárta veled a várost?
Azért azt nem. A Katona József utca közel van a körúthoz, csak oda mentünk ki. Majd később, október végén és november első napjaiban egy Nagy Tibor nevű katonatiszt, akinek a felesége, Sally Judit anyám cellatársa volt a börtönben, és közel laktak hozzánk, többször eljött, és átvitt magukhoz. Nagy Tibor már a kezdetekkor a forradalom oldalára állt, aztán el is mentek Amerikába, okkal félhetett attól, hogy eljönnek érte. Nos, emlékszem, hogy volt ott egy velem egykorú másik fiú, aki Kossuth-címert rajzolt, majd együtt rajzoltuk a Kossuth-címereket, és az erkélyről szórtuk le az utcára.
Zoltán nagybátyád, a családtagok mit mondtak neked, mi történik itt?
Amikor levitt az utcára, akkor már nagyanyám is tisztában volt azzal, hogy kik a jó fiúk és kik a rossz fiúk. Ez akkor már nem volt kérdés.
Édesanyád valamikor október végén ért haza, meglehetősen kalandosan…
Mesélte, hogy ott ült Berlinben, és szó szerint le sem vette a fülét a rádióról, mert csak úgy lehetett kivenni a Kossuth Rádió adását. Borzasztóan meg volt ijedve, legfőképpen attól, hogy ebben a tébolyban megint elveszíthet. Mindenképpen haza akart jönni. Volt akkor ott már egy csomó magyar, aki szintén haza akart jönni. Ahogy akkor mindenkiben, benne is élt még a háborús rutin – hátizsák, konzervek –, felszállt egy vonatra, de a komáromi hídnál feltartóztatták. Addigra már egy csomó magyar gyűlt ott össze, akik mind haza akartak jönni. Ez híres történet, és annyira abszurd, hogy ha ki is színezték később, biztos, hogy valóban megtörtént. Anyámat az ott rekedtek természetesen megismerték, ő pedig egy mozdonnyal járt át tárgyalni a vasutasokkal, akiket végül meggyőzött arról, hogy engedjék tovább a vonatot. A vonat Tatabányánál ismét leállt, akkor átszállt egy buszra. Már Budapesthez közel jártak, amikor a busz egy ellenőrző ponthoz ért, és fölszálltak rá a katonák, a mellette ülő pasas szó nélkül megfogta a fejét és az ölébe nyomta, majd a katonákat azzal küldte el, hogy beteg a felesége, alszik, ne zavarják. Később, amikor a katonák elmentek, a pofa is leszállt a buszról, és eltűnt. Anyám soha nem tudta meg, ki volt. Aznap hajnalban érkezett haza a konzervvel telepakolt fémvázas, kék csehszlovák hátizsákjával. Ugyanezzel a hátizsákkal cuccoltunk fel, amikor a jugoszláv követségre mentünk.
November 4-én hajnalban. Hogyan történt, hogyan született a döntés?
Ez is elég eszeveszett történet volt. Losonczy Géza titkárnője, Köves Erzsébet toppant be hajnalban, és megpróbálta rábeszélni anyámat, hogy mi is menjünk be a követségre. Anyám azzal küldte el, hogy ugyan minek, hiszen ő itthon sem volt, amikor zajlottak az események. Köves Erzsi el is ment, majd jó fél óra múlva visszajött azzal, hogy Imre bácsi (Nagy Imre) kéri, hogy menjünk be. Ekkor anyám összeveszett a nagyanyámmal, hogy én is menjek-e vele, vagy maradjak. Majd anyám közölte, hogy soha többé nem fordulhat elő, hogy tőlem elválik. Így kerültem én is a követségre. Amikor odaértünk, anyám első dolga volt megkérdezni Imre bácsit, hogy miért ragaszkodott ehhez, miért volt erre szükség. Ekkor kiderült, hogy Nagy Imre semmi ilyet nem üzent.
Köves Erzsébet ezek szerint füllentett. Miért tette?
Valószínűleg azért találta ki a mesét, mert meg akarta védeni anyámat. Ők nagyon jóban voltak, egyike volt azoknak a kollégáknak a Szabó Ervin Könyvtárban, akik nagyon vigyáztak rá, és próbálták mindenben segíteni. És ebben a kritikus helyzetben, a szovjet támadás pillanatában nagyon gyorsan kellett dönteni. Erzsi úgy vélte, a követségen nagyobb biztonságban leszünk, mint a Katona József utca 21.-ben. Ne felejtsük el a háborús rutint. Ki tudta, hogy az új hatalom nem kezdi-e el azonnal összefogdosni az embereket? Ki tudta, mire készülnek Kádárék, vagy a szovjet NKVD? Lehet, hogy anyám úgy hiszi, hogy ártatlan, de ugyan mit számít az, ha a hatalom veszélyesnek tekinti őt. Ha például az újratemetést összekötik a forradalom kitörésével, ami egyáltalán nem lett volna teljesen abszurd, máris összeállhat az állambiztonsági koncepció, hogy anyám is részese volt az „ellenforradalmi összeesküvésnek”, még ha egyébként nem is tartozott politikai értelemben a Nagy Imre-körhöz.
Gondoltál valaha arra, hogyan alakult volna az életed, ha nem mentek be a követségre, és nem kerültök ki Romániába? Ha nem fonódik össze ennyire az életed az 56-osokkal?
Nem hiszem, hogy anyám nyugton maradt volna. Nem az a típus volt. A következő évtizedekben sem ült a fenekén, annak örülve, hogy megúszta. Könnyen lehet, hogy később valóban letartóztatják, mondjuk 1958-ban. Még hosszú évekig a terror és megtorlás korszakát élte az ország. Egyetlenegy kompromisszumot kötött később Kádárékkal, nevezetesen, hogy nem nyilatkozik külföldi újságoknak, de hajlok arra, hogy csak azért, mert tapasztalta, milyen ostobák tudnak lenni az újságírók. Nem ok nélkül tartott attól, hogy a története inkább bulvártéma a legtöbbjük számára. Ebben teljesen következetes volt: akkor sem nyilatkozott, amikor a párt agitprop osztálya a nyugati kommunista lapok, a L’Unità vagy a L’Humanité újságíróját küldte a nyakára.
Milyen volt gyerekként a jugoszláv követségen?
Nagyon kellemes volt, olyan, mint egy tanórák nélküli iskola. Ennyi gyerek összezárva, csupa különleges élmény, látnivaló. Én nagyon élveztem. Az ablakból lestük a tankokat, amelyek körülvették az épületet, végignéztük, ahogyan ég a Vajdahunyadvár, az elég látványos volt. Zsibongtunk éjt nappallá téve.