Casanova emlékiratainak egyik csúcspontja az a történet, amelyben a velencei Ólombörtönből való szökését meséli el. A koncepciós letartóztatás áldozata nem ismeri sem a vádat, sem az ítéletet – az egykori és a jelenbeli diktatúrák módszerei nem sokat változtak –, egy hírhedett kalandor viszont mindezeken nem sokat töri a fejét, bebörtönzése pillanatától kezdve keresi a kiutat.
Szökésének lebilincselő történetét Európa-szerte utazgatva sokszor elmesélte különböző elit társaságok tagjainak, végül írott formába öntötte. Az eredmény egy szórakoztató kalandregény lett, amelynek egyik legfőbb értéke, hogy kajánul fityiszt mutat a mindenkori sótlan, humortalan és kegyetlen hatalmasságoknak.
Giovanni Giacomo Casanova: Szökés az Ólombörtönből (részlet)
Fordította: Zsámboki Zoltán
Egyik nap, kora reggel, amikor a padlásszobában sétáltam, szemem megakadt a már említett reteszrúdon; rájöttem, hogy tökéletes támadó- és védőfegyvert lehetne csinálni belőle. Gyorsan fölkaptam, bedugtam a köntösöm alá, és bevittem a zárkába. Amikor magamra maradtam, elővettem azt a fekete márványdarabot, amit már szintén említettem; hamarosan kiderült, hogy nagyszerűen lehet használni köszörűkő helyett, ugyanis, miután hosszan dörzsöltem a reteszrúdhoz, kifogástalan csiszolatot kaptam.
Föltámadt bennem a kíváncsiság a köszörülés iránt; egyáltalán nem konyítottam hozzá, de azt reméltem, hogy ily módon előállíthatok egy olyan tárgyat, amely az Ólombörtönben fölöttébb tilalmasnak számít: talán a hiúság is sarkallt, hogy fegyvert készítsek magamnak, noha a munkához nem volt semmiféle szerszámom, s úgy lehet, a nehézségek még növelték elszántságomat, ugyanis szinte teljes sötétségben kellett megmunkálnom a vállamhoz szorított reteszrudat, a követ csupán bal kézzel foghattam, és nem volt egy csepp olajam se, amivel bekenhettem, csúszóssá tehettem volna a kihegyezésre szánt vasdarabot; akár így, akár úgy, de rászántam magam a keserves munkára. Olaj helyett a nyálammal kenegettem a rudat, és egy hét alatt sikerült nyolc, háromszög alakú csiszolatot előállítanom; a másfél hüvelyk hosszú csiszolatok csúcsai tökéletes hegyet alkottak. Így fabrikáltam a reteszrúdból arányos, nyolcélű tőrt: különbet gyakorlott fegyverkovácstól se lehetett volna kívánni.
Élő ember el nem képzelheti, mennyit kínlódtam, mennyit fáradtam vele, milyen türelem kellett hozzá, hogy minden szerszám nélkül, pusztán egy darab kővel elvégezzem a keserves munkát;
az emberkínzásnak ezt a módját a világtörténelem egyik zsarnoka se ismerte.
Jobb karom úgy megmerevedett, hogy szinte mozdítani se tudtam. Tenyerem egy merő seb volt, mintha összemartam volna, ugyanis a kemény és hosszú munkában szerzett vízhólyagjaim kisebesedtek. Hihetetlen, mit kellett szenvednem, míg be nem fejeztem munkámat.
Fölöttébb büszke voltam művemre, noha még nem tudtam kifundálni, miképpen vegyem hasznát; mindenekelőtt azon törtem a fejem, hová dugjam, hogy a legalaposabb zárkamotozás esetén se találják meg. Temérdek fortélyt kigondoltam, de úgy éreztem, egyik sem megfelelő. Végül is karosszékemet szemeltem ki rejtekhelynek; sikerült a tőrt úgy eldugnom, hogy senki se gyanakodhatott rá. Így segített a Gondviselés bámulatos, sőt csodával határos szökésem előkészítésében. Szökésemre büszke vagyok: nem mert sikerült, hisz a sikerben nagy szerepe volt a szerencsének;
az tesz büszkévé, hogy lehetségesnek tartottam a szökést, és bátran belekezdtem, noha temérdek nehézség állta utamat,
s ha tervemmel kudarcot vallok, elképzelhetetlenül rossz helyzetbe kerülök, és talán sohase nyerem vissza szabadságomat.
Három-négy napig tűnődtem rajta, hogy miképpen vegyem hasznát a sétapálca vastagságú, húsz hüvelyk hosszú reteszrúdnak, amelyből rövid dárdát csináltam; végül arra a következtetésre jutottam, hogy legegyszerűbb, ha ágyam alatt keresztülfúrom vele a padlót.
Biztosra vettem, hogy az a helyiség van zárkám alatt, amelyben Cavalli fogadott; tudtam, hogy a titkár szobáját minden reggel kinyitják, és meg voltam győződve róla, hogy ha a padlót kifúrom, könnyűszerrel leereszkedhetem az ágyneműimből készült kötélen, amelyet az ágy lábához kötök. Odalenn elbújok a törvényszék nagy asztala mögött, majd reggel, mihelyt az ajtót kinyitják, távozom az épületből, és mielőtt nyomomra akadnak, biztos helyre szököm. Azt a lehetőséget is számításba vettem, hogy a titkár szobájára esetleg egy poroszló vigyáz: a dárda segítségével bizonyára gyorsan megszabadulok tőle. Lehet, hogy kettős vagy hármas padló van alattam: ez nagyon megnehezítené dolgomat; miképpen érhetném el, hogy a poroszlók két hónapig ne söpörjék ki a zárkát, ugyanis valószínűleg ennyi idő kell a padló kifúrásához?
Ha megtiltom nekik a takarítást, gyanút fognak, kivált, mert a bolhák miatt eddig mindennap megköveteltem, hogy söpörjenek;
ha pedig söpörnek, feltétlenül észreveszik, miben mesterkedem. Mindenképpen módot kellett találnom ennek az akadálynak az elhárítására.
Azzal kezdtem, hogy megtiltottam a seprést, s nem okoltam meg a tilalmat. Egy hét múlva Lorenzo megkérdezte, miért akadékoskodom. Arra hivatkoztam, hogy a por csúnyán megköhögtet, s esetleg súlyos bajt okoz.
– Fellocsoltatom a padlót, uram – mondta a foglár.
– Azzal még többet árt, ugyanis a nedvességtől vértolulást lehet kapni.
Ezzel nyertem egy hetet, de végül a bugris mégis megparancsolta, hogy söpörjenek ki. Ágyamat kivitette a padlásszobába, és gyertyát gyújtott azzal az ürüggyel, hogy csak így lehet tisztára söpörni a padlót. Viselkedéséből rájöttem, hogy a fickó gyanút fogott, de volt annyi eszem, hogy közömbösséget tettettem; korántsem mondtam le tervemről, inkább azon törtem a fejem, hogyan lehetne még jobban megalapozni. Másnap reggel megszúrtam az ujjamat, összekentem vérrel a zsebkendőmet, és ágyban fekve vártam Lorenzót.
Amikor zárkámba lépett, elmondtam neki, hogy erős köhögés fogott el, és bizonyára megrepedt egy ér a testemben; láthatja, mennyi vérem elfolyt.
– Hívasson hozzám orvost – mondtam. A doktor eljött, érvágást rendelt, és fölírt valami orvosságot. Azt mondtam neki, hogy Lorenzónak köszönhetem a bajomat, mert a foglár mindenáron ki akarta söpörtetni a zárkát. Az orvos szemrehányást tett Lorenzónak, és mintha megkértem volna rá, elmesélte, hogy nemrégiben egy fiatalember éppen ebbe halt bele, s leginkább a belehelt por veszélyezteti az ember egészségét. Lorenzo égre-földre esküdözött, hogy csak azért söpörtette ki a zárkát, mert jót akart nekem, és megígérte, hogy ez többé nem fordul elő. Nagyot nevettem magamban, hisz a doktor akkor se csinálhatta volna jobban a dolgot, ha előtte összebeszélünk. A körülöttünk álldogáló poroszlók rettenetesen örültek, és megfogadták, hogy ezentúl csakis azoknak a raboknak a zárkáját söprik ki, akik feldühítik őket, vagy csúnyán beszélnek velük.
Amikor az orvos elment, Lorenzo bocsánatot kért, és biztosított róla, hogy a többi fogoly makkegészséges, noha meglehetősen gyakran söpörnek náluk.
– No, de nem babra megy a játék – tette hozzá –, máris figyelmeztetem őket, mert mindegyiket saját gyermekemnek tekintem.
Az érvágás jót tett, megszabadultam az álmatlanságtól, és kigyógyultam abból a görcsös rángatózásból, amely néha már szinte megrémített. Megjött az étvágyam is, és napról napra jobban erőre kaptam; de nem láthattam munkához, még nem érkezett el az ideje: nagyon hideg volt, és ha sokáig fogtam a rudat, a kezem meggémberedett. Vállalkozásom roppant elővigyázatosságot igényelt. El kellett kerülnöm minden előrelátható buktatót, vakmerően és rettenthetetlenül szembe kellett szállnom minden előre látható veszedelemmel és váratlan meglepetéssel. Nagyon keserves annak a helyzete, aki az enyémhez hasonló körülmények között kénytelen cselekedni, de ha van bátorsága mindent kockára vetni, felére csökkenti rettegését és irtózatát.
Nyitókép: Francesco Narici, Wikipedia
