Genevieve (Gwen) Kingston hároméves volt, amikor az édesanyját gyógyíthatatlan rákbetegséggel diagnosztizálták. Az édesanya minden jóslatra rácáfolva további nyolc évig élt, és ez idő alatt Gwen és a bátyja, Jamie számára ajándékokkal és levelekkel töltött meg egy-egy kisebb ládát minden egyes születésnapra és más jelentős eseményekre, többek között az érettségire és a diplomaosztóra.
Gwen immár a harmincas éveiben jár, és mindössze három bontatlan ajándék maradt, amelyeket az édesanyja az eljegyzésére, az esküvőjére és az első gyermekének születésére szánt. A rendkívüli gonddal összekészített ládának hála a kettőjük közti különleges kapcsolat az anya halálával sem szakadt meg.
A Mondtam már valaha? nem csupán gyönyörűen megírt anya-lánya történet, hanem egy betegségekkel és gyásszal sújtott családról is szól, illetve arról, miként küzd meg az élet viszontagságaival, és miként találja meg a helyét a világban egy fiatal lány. A színészi és drámaírói karriert befutó Genevieve Kingston memoárja megkapó visszaemlékezés a család és a barátok megtartó erejéről, amely alátámasztja Gwen édesanyjának üzenetét: a szeretet legyőzi az elmúlást.
Genevieve Kingston: Mondtam már valaha? (részlet)
Fordította Novák Petra
Hároméves voltam, amikor anyám megtudta, hogy a mellrák egy agresszív fajtája támadta meg a szervezetét. Ezután minden áldott nap órák hosszat ücsörgött az étkezőasztalnál, sötét haja lófarokba kötve, körülötte halomban hevert a sok papír, telis-tele mindenféle bonyolult tudományos szöveggel. Én a konyhaajtóból lestem, ahogy elmélyülten tanulmányozza a különféle kezelési módokat, nemcsak a hagyományos és alternatív terápiákat, hanem minden olyan módszert, amely akár egy halvány reménysugárral is kecsegtette.
A következő négy év során orvostól orvosig járt, specialistákkal, homeopatákkal és természetgyógyászokkal konzultált, sebészkés alá feküdt, hogy eltávolítsák testéből a rákos szöveteket, szigorú diétákat próbált ki, rengeteg gyógyszert szedett, a testét kemoterápiával és répalével mosta át, és mindeközben a túlélés újabb és újabb módszereit kutatta. Hétéves lehettem, amikor az étkezőasztalra egészen más dolgok kerültek. A szövegkiemelővel színezett tudományos cikkek helyét csomagolópapírok és színes szalagok vették át. Anyám az asztalnál ülve lehajtotta sötét pihékkel borított fejét, úgy szorgoskodott. Az olló hangos csattogással szelte a papírt. Anyám ujjai élére hajtogatták a csomagolást, határozott nyisszantással megfelelő hosszúságúra vágták a szalagot, végül halk zizegéssel elkészítették a masnit. Csattogás, hajtogatás, nyisszantás, zizegés.
Anyám nekilátott, hogy két jókora ládát állítson össze: az egyiket a bátyámnak, Jamie-nek, a másikat nekem.
A ládákba ajándékok és levelek kerültek, amelyeket anyám az életünk olyan jeles eseményeire szánt, amelyeknél már nem lesz jelen – ballagás, jogosítvány, diplomaosztó, valamint minden egyes születésnap, amíg el nem érjük a harmincéves kort. Miután a ládák megteltek, apám fogta, és felcipelte őket a szobánkba.
Később, amikor kinyitottam a ládámat, mindig a saját közös valóságunkba csöppentem, amelyet anyám sok-sok évvel korábban kettőnk számára elképzelt. Úgy emlékeztem rá, akár egy félig elfeledett illatra vagy egy ismerős dal első ütemeire – minden egyes alkalommal egy pillanatra felderengett előttem.
Anyám halála után a rózsaszín kartonból készült ládika hosszú évekig a hálószobám padlóján állt. Amikor szükségét éreztem, felnyitottam a tetejét, és végighúztam az ujjamat a gondosan becsomagolt ajándékokon, amelyek vékony, kibodorított szalagjára anyám egy-egy kártyát fűzött. Mellettük vastag borítékok sorakoztak, bennük sok-sok telegépelt papírlappal. A borítékokon anyám takaros kézírásával írt felirat állt, amely óva intett attól, hogy a megfelelő idő előtt bármit is kibontsak. Akkoriban olyan nehéz volt a láda, hogy meg sem bírtam emelni, ám az elmúlt húsz év során végigutazta velem a kontinenst: egyik államból a másikba, egyik lakásból a másikba kísért, és amikor elhajtott a költöztetőkocsi, mindig a ládámnak kerestem először helyet az új lakásomban. Általában rejtett zugokban vagy szekrények mélyén lapult. Valószínűleg azért rejtettem el szem elől, mert ösztönösen óvni akartam mindentől.
A láda aztán évről évre egyre könnyebb lett.
Most már csak három csomagot rejt.
Első rész
Egy szerda éjjel következett be az, amitől mindig is rettegtem. Jamie-t néztem, aki épp Warcraftot játszott. Szerettem nézni, ahogy játszik, mert számítógépezés közben nem bánta, ha körülötte lebzselek. Ilyenkor hosszasan figyeltem, ahogy a játékba mélyedve lehajtja sötét fürtökkel borított fejét, éreztem lézersugárszerű figyelmét, megnyugtató fiúillatát, és örültem, hogy nem hajt el maga mellől. Akkor éppen egy csapat pallossal felszerelkezett orkkal harcolt, miközben a képernyő szélén néhány elnagyolt grafikájú birka szemlélte a csatát. Jamie, csak hogy engem szórakoztasson, rákattintott az egyik birkára, amely furcsán bégetni kezdett, majd tovább nyomogatta az egér gombját, míg a birka fel nem robbant.
A következő pillanatban apám rontott be a szobába, és szólt, hogy menjünk fel vele az emeletre.
Jamie nem volt hajlandó abbahagyni a játékot, amíg el nem mentette az állást.
– Egy perc – szólt hátra, és tovább kaszabolt egy csupa pixel orkot. Apám gyengéden megfogta a karját.
– Gyere már, ne várass! – szólt lágyan kerekített magánhangzóival, bár az angol akcentusa megkopott a Kaliforniában töltött több mint húsz év alatt.
– Adnál még egy percet? – Jamie kicsavarta a karját apám kezéből.
Miután Jamie elmentette a játékot, apám után eredtünk a szürke szőnyeggel borított lépcsőn anyám hálószobájába. Eleinte fel sem fogtam, mit látok, jóllehet már számtalanszor elképzeltem a jelenetet.
Anyám ugyanott feküdt, ahol már hónapok óta: a szobájában felállított kórházi ágyon. Az ablakokat hangosan verte az eső. Lassú mozdulattal kinyújtottam a kezem. Nem féltem, de nem tudtam volna megfogalmazni, mit érzek. Abban a pillanatban olyan volt megérinteni anyámat, mintha valami szent misztérium vált volna kézzelfoghatóvá. Nem éreztem őt fagyosnak, de a melegségének forrása megszűnt.
Nem maradt más a helyében, csak egyfajta visszhang, a melegség emléke.
Jamie-re pillantottam, és az arckifejezése láttán bennszorult a lélegzetem. Az ágy mellett térdelt, anyám különféle testrészeit tapogatta, lábát, kezét, arcát, mintha keresne valamit. A következő pillanatban ujjával óvatosan felhúzta az egyik szemhéját.
– Azt akarod, hogy úgy nézzen ki, mintha élne? – kérdeztem.
Jamie megrázta a fejét, aztán anyánk hasára fektette az arcát, és felzokogott. Én egyetlen könnyet sem ejtettem. Évekig sírtam, de abban a pillanatban mintha elfogytak volna a könnyeim. A szívem mélyén tulajdonképpen megkönnyebbültem. Annyira belefáradtam az örökös félelembe! Apám szerette volna mihamarabb összerámolni az infúziót és a többi orvosi felszerelést, ezért felemelte anyámat, és átvitte a saját hálószobájába, amely régebben kettejüké volt. Meglepődtem, milyen erős. Soha nem láttam, hogy anyámat életében bármikor a karjába vette volna. Tudtam, hogy a család nőtagjai nemsokára lemossák és felöltöztetik a holttestet.
Anyám maga mondta el, mi következik majd a halála után.
Ezt a különleges rituálét ő is elvégezte a saját édesanyján, és szeretett volna ő maga is részesülni benne. Anyám nővére, Antoinette, az unokatestvére, Sandy, és a barátnője, Sobonfu engem is behívott a hálószobába. Tizenegy éves koromban ott, közöttük tudatosult bennem először, hogy én is nő vagyok, és közéjük tartozom.
Óvatosan lehúztuk anyámról a túlméretezett pólót, amely fel volt vágva a hátánál. Akkoriban már kizárólag bő, hátul felhasított pólókat hordott, mert ezeket könnyű volt ráadni és lehúzni anélkül, hogy fel kellett volna ültetnünk. Egy mókás kacsa volt a pólón. Anyám meztelenül feküdt az ágyon, de már nem önmaga volt, inkább annak a mementója, mi minden történt vele. A bal mellén a bőrt jókora vízszintes heg ráncolta össze, és a mellbimbója is hiányzott. A hátán egy másik hosszú forradás futott végig, miután megoperálták a törött gerincét, és a beültetett intravénás katéter miatt jól látható dudor nőtt a mellkasán. Az arca és a teste felpüffedt a sok szteroidtól. Az utolsó kemoterápia miatt gyér volt a haja és egészen rövid, a homlokán pedig halvány forradások jelezték, hol csavarozták a koponyájába a kör alakú fémmerevítőt, amelynek segítségével az agyára átterjedt rákot próbálták kezelni. Olyan a teste, akár egy térkép, gondoltam, csak azt nem tudtam, hová vezet az út.
Valaki vizet töltött egy tálba, azután mindannyian kendőket mártottunk a vízbe, és törölgetni kezdtük anyám testét, amely akkorra már alaposan kihűlt, hiszen minden percben veszített a melegéből. Igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy betakargassam őt vagy ráfeküdjek, csak hogy még egy kicsit ott tartsam teste finom langymelegét. Máris éreztem, milyen vészes sebességgel rohan az idő. Úgy folyt keresztül az ujjaim között, akár a homok, pedig mindent megtettem, hogy elnyújtsam a másodperceket. Anyám mellkasán volt egy anyajegy, amelyet hosszasan nézegettem, hogy az eszembe véssem pontos formáját és helyét.
A mellén és a hasán halvány striák húzódtak a két terhesség örök emlékeként.
Finom vonalak barázdálták a körmeit, a tenyerén pedig mély ráncok futottak keresztbe-kasul. Azt kívántam, bárcsak kiolvashatnék belőlük valamit. Mondjuk, egy történetet, amely másként végződik. Ekkor a CD-s ébresztőóra zöld kijelzője magára vonta a tekintetemet: este tíz óra volt, szerda. Épp a Star Treket kellett volna néznünk.
Anyám nyurga, sötét hajú kamasz lány volt, amikor először adásba került az eredeti Star Trek-sorozat. Akárcsak a vele egykorú lányoknak, valószínűleg neki is Kirk kapitány jött be, akit a fiatal William Shatner alakított. Amikor a nyolcvanas évek végén sugározni kezdték Az új nemzedék című folytatást, a családunk nem hagyott volna ki egyetlen epizódot sem. Amióta az eszemet tudom, mire a bumfordi fekete tévénkből felhangzott Patrick Stewart baritonján „Az űr a legvégső határ” szlogen, mi négyen már ott ültünk szorosan egymás mellett a kopottas barna műbőr kanapén. A szlogen azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy a következő egy órát a családom megnyugtató ölelésében tölthetem. Deanna Troi tanácsadó volt a kedvenc szereplőm, és arról ábrándoztam, hogy szögegyenes, szőkésbarna hajamból egy napon az övéhez hasonló dús, hullámos, sötétbarna hajzuhatag lesz.
A sorozat hatására kezdtem másként gondolkodni az időről. A Star Trekben az idő olyasvalami volt, amit lehetett formálni, változtatni, újrajátszani. Ha az Enterprise csillaghajó felrobbant, biztos lehettem benne, hogy valaki visszamegy az időben, és mindent helyrehoz. Képzeletemben az idő számtalan rétegén át ezerszer visszatértem ahhoz a pillanathoz,
amikor anyám testében megjelent a rák, és gyorsan kirántottam belőle, mielőtt még gyökeret verhetett volna.
Miután a tévében leadták Az új nemzedék utolsó epizódját, anyám egyre gyakrabban engedte meg, hogy fennmaradjak vele szerda esténként, és együtt nézzük a Star Trek: Voyagert. A Voyager kapitánya, Kathryn Janeway iránti rajongásom messze felülmúlta azt, amit Deanna Troi iránt éreztem. Janeway csillaghajójának nyoma veszett a galaxis egyik távoli kvadránsában, így a legénység tagjai az otthonuktól sok ezer fényév távolságra rekedtek. A Voyager története valójában a honvágyról szól. Bennem, amióta az eszemet tudom, mindig is élt a honvágy, de nem egyszerűen egy hely vagy egyetlen személy után vágyakoztam, hanem egy olyan világ után, ahol az anyámnak nem kell meghalnia. És ahol Janeway kapitánynak hosszú, egyenes, szőkésbarna haja van.
Szerdánként együtt néztem anyámmal, ahogy a USS Voyager legénysége újabb és újabb akadályokat leküzdve eltökélten halad előre az úton, amelyről tudni lehetett, hogy több mint hetven évig is eltarthat. Eleinte a kanapén ülve, később a kórházi ágyán összebújva néztük a sorozatot, végül, amikor anyám már nem volt eszméleténél, bekapcsoltam a tévét, odaültem mellé, és amíg ment a Star Trek, fogtam a kezét. Három hónap kellett volna még, hogy megérje az utolsó epizódot.
Azon a szerdán, 2001. február hetedikén este tíz órakor anyám holttestét mosdattam, és magamban azt kívántam, bárcsak a Star Treket nézhetném. Amikor azonban a többiekre pillantottam, tudtam, hogy soha nem értenék meg, miért kapcsolom be a tévét, és miért szeretnék még egyszer utoljára az anyám mellett ülni, és élvezni, ahogy a sorozat főcíme közben az égitestek és a csillaghajók fényei megvilágítják az arcomat. Képtelen lettem volna elmagyarázni nekik, miért muszáj abban a pillanatban tudnom, hogy bizonyos dolgok nem változnak, és miért vágyom mindennél jobban arra, hogy másként érzékeljem az időt.
Nem értették volna, hogy évek óta közös utazáson vettem részt anyámmal,
Janeway kapitánnyal és a Voyagerrel, és tudtuk, hogy ezt a hazafelé vezető utat talán egész életünkön át járjuk majd.
Fotó: GenevieveKingston.com
