Gerard Donovan ír szerző Halványan derengő holtak című regénye (itt olvashatsz bele) cseppet sem könnyű témákat boncolgat az öngyilkosság kérdésétől, a média és a közösségek hatalmától a tömegek megvezethetőségéig. A történet főszereplője, Luke Roy kamaszkorától játszik az öngyilkosság gondolatával. Már a Maine állambeli Ross Point városka függőhídjának korlátján ül, amikor meggondolja magát. Hamarosan azonban mégis ugrik, hogy megmentsen egy hajótörést szenvedő fiút. Luke ezzel akaratlanul is hőssé válik, és városa lakosai előbb az egekbe emelik, majd mindenét elpusztítják. Gerard Donovan regénye a Margó Könyvek sorozatban jelent meg magyarul Fejérvári Boldizsár fordításában.
A kötethez Fehér Renátó írt utószót:
Fehér Renátó: De mi történik odabent a gyerekekkel, amíg idekint szégyen és megvetés árad belőlünk?
Titokzatos könyv Gerard Donovan regénye. Létezik-e már és még egyáltalán, kérdezzük magunktól, miközben éppen olvassuk. Mert rögtön abba nyitunk bele, hogy a főhősszereplő, Luke Roy leugrani készül egy hídról. Harminchét éves, a mechanikus csörlőknél dolgozik a helyi gyárban. Létösszegez ez az életbe fáradt ember a két part közötti határsávban, ezen a limbuson, mint előtte ugyanitt már oly sokan. Burokba zárja az októberi tejköd evilági klausztrofóbiája, ő pedig testetlenedik el benne, miközben épp a testtől szabadulna. Jól tudja, hova is készül, de most mégsem látja a saját szemével, ami kínozza: a tér rettenete.
Ebben a kifeszített pillanatban, emlékei és gondolatai végtelen várótermében szédelgünk vele. Vele, aki a halál rokona. Aki az elmúlás vízjelét gyerekkora óta viseli. Akinek nem az jut eszébe, ha a sorsára gondol, hogy midlife crisis. Aki boldogul, de mégsem boldog.
Akinek örökös dallamtapadása a Serenity-tó mélyéről búgó „szirénének”, ez a gyászinduló, amely a maine-i kisvárost, Ross Pointot is csábítva kínozza, hiszen vannak saját halottai – némelyikük talán az élők között.
Az egyénre záruló pszichológiai félmagyarázatok ezúttal is elégtelenek, és nem működnének az önsegítő bestsellerek varázsigéi, ahogy a civilizációs betegségek öndiagnózisának identitáskényszere és identitáspótléka sem. Mint rosszul járó metronómok sokasága, együtt lengünk Luke-kal ezen a wertheri hídon, a semmi ágán, amíg majd felszakadozik a köd.
Ekkor viszont az isteni beavatkozás következményeképp – paradox módon – Luke Roy úgy változtat a sorsán, hogy mégis ugrik. És megmenti egy kamaszfiú életét. Magányos eltűnésének vágyott nyomtalanságát pedig felváltják maradásának elszabaduló hírei és élő egyenes adása.
*
A személyes egyben politikai is. Így szólt a felszabadító és korszakos üzenet több mint fél évszázaddal ezelőtt. A mondat azt állította, hogy noha a társadalmi meghatározottságok, szereposztások és dinamikák, uralmak és kényszerek átszövik a legszemélyesebb tereinket is, ezek mégsem eleve elrendeltek, nem természeti adottságok. Tehát politikai küzdelem által akár meg is változtathatók.
A fennálló uralom (értsd: a kapitalista logika) viszont mindig a felforgató társadalmi változás (értsd: osztályharc vagy polgárjogi mozgalom) közös igényét és erejét akarja lefegyverezni, eltéríteni, lecsillapítani.
Ezért ez az uralom – eltorzítva a mondat eredeti üzenetét – a fennálló viszonyok megváltoztatása ellenében inkább azt kezdte szorgalmazni, hogy minél több személyest mutassunk meg önmagunkból egyénileg és öncélúan a politikai térben, tehát a nyilvánosságban.
Ennek az uralomnak a korszakos csúcsterméke, a „közösségi” média húsz éve demokratizálja szét a közbeszédet. Mi jár a fejedben? Ez a szirénének a kezdetektől arra bujtogatja a felhasználót, hogy legyen saját maga hírügynöksége, mondván, a magánéletéből tulajdonképpen minden érdekes, tehát közérdeklődésre számot tartó, sőt közérdekű. Frontkamerába beszélni muszáj. Megosztható, tehát megosztandó, ami vagyok. Az vagyok, amit megosztok. Csak akkor létezem, ha látszom.
És ki ne akarna látszani? Ki ne akarna figyelmet? Ki ne akarna tetszeni? Ki ne akarna dicsekedni? Ki ne akarna követőket, feliratkozókat és irigyeket? Mindezt pedig nem azzal érdemelhetem ki, amit tettem, hanem már azzal is, aki vagyok. (Az önimádat társadalma, ezt a címet viseli Christopher Lasch profetikus könyve, amely abban az évben jelent meg magyarul, amikor Mark Zuckerberg és J. D. Vance született – 1984-ben.)
A személyest így gyarmatosította a profitlogika: hírnevet és pénzt fial a határtalan kitárulkozás és a megalkuvó self-branding érzelmi-pszichés munkája – a keveseknek.
A sokaság viszont azzal kénytelen szembesülni, hogy digitálisan színre vitt személyisége nem jövedelmez, mert őt kevéssé „szerethetőnek”, tehát értéktelennek árazza be az algoritmus, a piac.
Eközben a platform és a vállalat maga persze az űrig gazdagodik a felhasználók személyes „adatainak” önkéntes portékájából. Ha nem ezt jelenti a kizsákmányolás, akkor mit?
A személyes tehát ma is politikai: az intimitás nyilvánossá termékesült. A személyesnek ez a kiexportálása azonban immár nemcsak egy magánvállalkozói üzleti modell, és nemcsak az önreprezentációs aktivizmus tévesen megválasztott eszköze, hanem szokásrend is. N-o-r-m-a. Illik megosztani (share), ami személyes. Az közkincs ugyanis. Fő a transzparencia.
Aki pedig – mint Luke Roy – nem osztja meg, ami személyes, ami privát, ami intim, az normasértő lesz. Hiszen tartozik azoknak, akik néznék, hiszen néznék. Pökhendi. És gyanús is. Cinkos, aki néma. De meg lehet-e törni bármilyen csöndet, ha még be sem állt a csönd? Teljesen mindegy, mert biztosan rejteget valamit. Valamit tabusít. Tehát valamit szégyell. Tehát valamit eltitkol. Ködösít. Tehát hazudik.
Ha hazudik, azt jogotok van tudni. Titeket senki nem verhet át! Ti vagytok a követők, a nézők, a fogyasztók! Ti vagytok a nép! Tegyük újra naggyá Ross Pointot! Így duruzsol és lázít az uralom, amely a közösségi érdekek elaprózásában és az ezt elősegítő globális paranoiában érdekelt, hogy semminek ne adhassunk már hitelt, és hogy mindenből egységnyi hírérték legyen. Könnyű megfeledkezni erről a láthatatlan kézről az általa gerjesztett shitstorm (ld. még: Fernando Sdrigotti 2018-as kisregényét) közben.
Hírfolyam hömpölyög végig életen, halálon, az országon, egy regény fejezetein.
A digitális rezervátum tűzfalai persze mindig leomlanak. Aztán lincshangulat és tömeghisztéria perzseli föl a kifosztott és megrozsdásodott szellemvárosok, a bezárt gyárak és a telefonok fáklyafényében halványan derengő polgárok hús-vér valóságát: a méltóságukat.
„Luke Roy a magánélet letűnt korának nagy hatású relikviája.” Meghaladott vagy, mint a munkaerőd, az életmódod, az álmaid. Még az öngyilkossági kísérleted és a hősiességed, az önzetlenséged és a traumád sem lehet a tiéd. Porod is nekik szolgál: clickbait, reklámérték, vállalati és/vagy politikai tőkeérdek. Avagy: meghalni kéne, de nem lehet, a vállalat nem engedi a lelkedet.
De mivé boncolhatna még a korszakon átdübörgő dezinformációs hadviselés, mémgyár és deepfake, kameraállás és időbélyeg, kommentszekció és trollfarm, közéleti narratívaképzés és tematizáló hírverseny? Hová lettek régi jó tényeink? „Ez most már kétségkívül értelmezés kérdése.” Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t. Valaki betaggelhette Luke Royt. Itt tizenöt percenként minden #megdicsőül vagy #összeomlik – másnap pedig újra.
Hősből remete, remetéből szélhámos, szélhámosból ártatlan, ártatlanból újra hős, hősből áldozat.
Sziszüphoszt is online-nak kell elképzelnünk.
*
„Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság”, írja Albert Camus a Sziszüphosz mítoszának legelején. De igaza van? Vagy téved? És gyávaság ez, vagy bátor tett? Bűn vagy büntetés? Felszabadulás vagy tiltakozás? Magánügy, inspiráció vagy elrettentő példa? Egyébként meg mit számít? Meddig érvényes egy kijelentés egyáltalán? Rövidül a narratíva, töredezik a figyelem, szilánkosra reped a kijelző: ennyi időnk volt kibeszélni.
Mit is kérdeztél? A kérdés költői. Akkor ez most már irodalom. Ez már csak irodalom. De szabad-e írni öngyilkosságról e vásárlóképes célközönségnek? És lehet-e írni vérszomjas bosszúhadjáratról e labilis társadalomlélektani pillanatban?
Ki tiltja meg, hogy elmondjam mi bántott hazafelé menet? A közerkölcs és a könyvpiaci trendek, úgyhogy kuss!
Azokat ki diktálja? És aki diktálja, neki ki írja elő? Miért ők? Miért mindig ők?, gondolja Bryce Fowler, a folyóból kimentett kamaszfiú apja. Aztán spirálfüzetet vesz és karabélyt. Írni akar és ölni, de ő úgy mondaná: igazságot és üdvösséget. Nevetséges és ostoba, bökhetnénk még oda öncélúan, hiszen a megvetés az utolsó menedékünk, aztán utánunk a vízözön. De ránk már senki nem figyel.
„A lapjain feljegyzett események az őáltala elszenvedett sérelmekből bontakoznak ki; ha valaki elküldte egy parkolóból vagy üres motelszobából, ha valaki óvatlanul kiadta az útját különféle egyéjszakás szállóhelyekről. […] Az a sok dátum és időpont, nyilvános és privát helyszín: minden egyes elhangzott szó, a gúnyolódások. A vétkesek személyleírása. Megannyi bántás és sértés, igazságtalanság, sima tudatlanság és bunkóság. A gyalázkodást élő, vérszínű tintával jegyezte fel, a betűk maguk is élő szavakká állnak össze. Ha összegyűrné a lapokat, hallaná a sebből szivárgó vért. […] A részletek elevenen nyüzsögtek az elméjében, de Bryce lelassította az emléksort, hogy tolla lépést tudjon tartani vele. Ötven percig tartott befejeznie a bejegyzést. Minden tényt sorba állított.”
Bakancslista helyett halállista. A sérelmek leltárja. A megszégyenülések archívuma. A kinevetések visszhangja. A megalázottság naplója. A jelenések könyve. A mellőzések könyve, írta Bryce Fowler, a halál angyala. Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása. De mi történik odabent a gyerekekkel, amíg idekint szégyen és megvetés árad belőlünk?
fotó: Valuska Gábor
