A tenger végtelennek tűnő mélysége, a bálna feneketlen gyomra és az emberi lélek határtalan távlatai úgy íródnak szimbolikusan egymásra, hogy közben egy elképesztő kaland részesei is vagyunk. Alig lehet letenni a Bálnahullást (itt olvashatsz bele), melyben nemcsak a főhős, de a történet kibontakozása során mi magunk is egyre nehezebben jutunk levegőhöz.
Az egyik legveszélyesebb partszakasz, a Ravatalpart
A 17 éves Jay Gardiner az Atlanti-óceán partján készülődik, hogy a tengerbe veszett apja csontjait megkeresse. A merülésnek sem az időjárás, sem a fiú lelkiállapota nem igazán kedvez, és a hely is meglehetősen baljóslatú, a kaliforniai Monastery ugyanis a világ egyik legveszélyesebb partja: „A lélegzete bennreked, mint mindig, amikor meglátja a nyaldosó szürke habokat, az ellenálló forrongást, a mélyből feltörő szívóerőt; Monastery Beach szétloccsanó zűrzavarát. A búvárok nem véletlenül hívják »Ravatalpartnak«. (…) A lehető legnagyobb csoda vagy talán a valódi borzalom huszonkét kilométernyire terül el a kékségben: a Monterey Canyon, a száznegyvenöt kilométer hosszú, másfél kilométernél is mélyebb hasadék, melynek mérete a Grand Canyonéval vetekszik. Fagyos fekete mélysége a világ legfurcsább teremtményeinek menedéke. Cingár nyúlványát Carmel Canyonnak nevezik, mely úgy mutat előre Monastery Beachen, mint a kaszás ujja.”
Már a bevezetőben, a merülés előkészítésekor, a figyelmeztető táblák sokasága mellett elhaladó, labilis lelkiállapotban lévő főhőst követve biztosak lehetünk abban, hogy nem kell sokáig várnunk a borítón látható jelenetre, mikor a fiút váratlanul és véletlenül
egy óriáskalmárral együtt elnyeli a tengerek legtitokzatosabb lénye, egy hatalmas ámbráscet.
Nem a kiszámíthatatlan hullámzás és az erős szívóerő, hanem a „tenger öregapjának” felbukkanása lesz az, ami bajba keveri a gyerekkor és a felnőttkor határán álló kamaszfiút.
Jónás könyve és a Moby Dick
A bibliai Jónás története valószínűleg minden olvasóban felvetődik, de míg Jónásnak három teljes napja és éjszakája van arra, hogy Istenhez való viszonyán és az elutasított prófétaságon elmélkedjen, addig Jaynek mindössze egyetlen órája marad, mielőtt kifogyna az oxigénpalackjából a levegő. A merülés az apával való bonyolult és nehéz viszony tisztázása miatt kezdődik, de végül a tenger mélyénél is félelmetesebb helyre kerül a fiú, a teljes sötétség és kilátástalanság embert próbáló helyszínére. Míg hihetetlen kitartással küzd az életéért, hadakozik a bálna mindent összezúzó, többrekeszes gyomrával, a savval és az állat merülése miatt egyre fokozódó nyomással, addig átgondolja korábbi életét, elsősorban érzéketlen(nek tűnő) apjával való közös történetét. A bálna gyomra, ahogy a Bibliában, úgy itt is
a ráébredés tere, és egyben a küzdelemé is,
hogy egy másik, klasszikus bálnás történetet, Melville halhatatlan regényét, a Moby Dicket is felidézzünk.
Vészesen fogy az idő
A történet két szálon épül: az egyik a jelen, a szerencsétlen baleset, az eszeveszett menekülés síkja, a másik a múlté, az emléktöredékeké, melyekből kirajzolódnak Jay életének legfontosabb momentumai, különös tekintettel az apjával töltött időre. A jelen fejezeteit az oxigénpalack nyomásának változásával jelzi és „számozza” az író (3000 PSI az első fejezetben és 0 PSI a legvégén), ezzel a visszaszámlálással is fokozva a feszültséget, egyértelművé téve azt, hogy a fiú küzdelme véges, az idő fogy, kérdés, hogy elég lesz-e a megmenekülésre. A másik szálon pedig évszámokkal jelzi a történések kronológiáját, és próbálja átláthatóvá tenni az időrendet az asszociatívan előbukkanó emléktörmelékek között.
A gyerekkor vége
Daniel Kraus tulajdonképpen egy felnőtté válást mutat be nagyon extrém, szélsőséges helyzetben. Olyan szituációban, melyet el sem tudunk képzelni, de ha mégis, valószínűleg rémálmaink netovábbja. Az író egy lélektani regényt kapcsol össze egy érdekfeszítő thrillerrel, a két dimenziót ráadásul olyan szervesen építi egymásba, hogy nem is tudjuk, melyik izgalmasabb, hiszen nem tudjuk elválasztani a kettőt – ez talán a könyv legnagyobb erőssége. (Gyengéje is van persze a regénynek, mégpedig az, hogy túl gyakran vonja le azokat a tanulságokat, melyekhez az olvasók az elbeszélő megállapításai nélkül is eljutnának, ha az író egy fokkal jobban bízna bennük.)
Az ámbráscetek és az óceán világa
Miközben a fiú lelkileg gyarapodik, hiszen egyre közelebb kerül apja megértéséhez és így a megbocsátáshoz, testileg egyre fogy, olyan sebesülések érik, melyek mindegyike önmagában is elég lehet a halálhoz. De nemcsak a menekülés és egy szülő-gyerek kapcsolat, hanem az óceán mélye és maga a bálna is főszereplőként lép elő a könyvben. Az óceánt már a merülés kezdetén nagyon részletesen, és sokszor egészen líraian festi le a narrátor. A lenyűgöző víz alatti univerzum állat- és növényvilágával együtt elevenedik meg a szemünk előtt, miközben az elbeszélő a búvárkodással kapcsolatos információkat is szépen adagolja. Egyszerre varázslatos és félelmetes helyként ábrázolja
az óceánt, melynek mélyéről meglepő módon kevesebbet tudunk, mint a világűr titkairól.
Az óceán lakói közül nyilvánvalóan a Jayt elnyelő ámbráscet lesz a legfontosabb a regényben, és az állat részletes anatómiáját és legfontosabb szokásait (például azt, hogyan védik meg egymást a cetek a bajban, vagy hogy mit takar pontosan a címben is jelölt bálnahullás jelensége) is megismerjük: „Ámbráscet. Physeter macrocephalus. Hatvan tonna, tizenkét elefánt súlyával bír, a feje teszi ki teljes testsúlyának harmadát, és teli van egy olyan olajjal, amit a bálnavadászok »spermacetolajnak« kereszteltek el. Ez a hím még összehúzódva is, mint egy bicepsz, egy raktárépület nagyságával vetekszik. (…) Csukott szájának fehér íve és a nemi szervei az egyetlenek, amelyek feltűnően elkülönülnek szénfekete színétől. Sápadt krikszkrakszok térképe látható kipárnázott bőrén. Ezek bizony hegek – hieroglifákként mesélik el ezen ősi óriás erőszakos múltját.” Daniel Kraus természettudományos jártassága lenyűgöző, nem véletlen, hogy a kötet legvégén hosszasan köszönetet mond mindazoknak a kutatóknak, búvároknak, tengerbiológusoknak, akik ismereteik megosztásával segítettek a könyvet hitelessé tenni.
Még a bálna belső váz- és izomrendszere, szervei is teljes valójukban elevenednek meg, hiszen a narrátor ezt is nagyon érzékletesen jeleníti meg, sok-sok, az alábbihoz hasonló naturalista részlet segítségével: „Jay átverekszi magát a húsos portálon. A hasán csúszik, víz éri az állát. Nem, ez nem víz, hanem mosdótálnyi lötyögő zselés anyag néhol kemény tárgyakkal pöttyözve. Ösztönösen kapkodja a levegőt, de minden rendben, a reduktor még működik. Maga alá húzza a lábát, kitolja a fejét és a vállát a sűrű magmából. A maszkjára darabos zsigerek maszatolódnak. Forró, sikamlós férgek kerülnek a mellénye alá”.
Haldoklás és gyász
A valósághűen ábrázolt ámbráscet azonban nemcsak Jay ellensége, hanem paradox módon harcostársa is (többek között azért, mert ő is csak addig élhet, amíg a bálna, hiszen lehullása után a fiú képtelen lenne elviselni a rá nehezedő nyomást). A fiú minden erejével küzd ellene, de mindeközben tiszteli is ezt a fenséges lényt, sőt, bizonyos pontokon meg is sajnálja az idős állatot,
mely voltaképpen vele együtt haldoklik.
A gyász regénye is ez a sokrétű könyv, melyben az elveszített gyerekkor, a halott apa, a haldokló állat elgyászolása is feladat, sőt, a fiúnak talán még saját életét is el kell siratnia. A feneketlen mélység hatalmas sötétjében aztán több megvilágosodás is éri a főhőst, aki az apja által átadott tudás és az apa tanácsai (az, hogy ezeket hallja, valószínűleg az oxigénhiány következménye) segítségével próbálja túlélni a rettenetes kalandot. Az egyik a sok ráébredés közül pedig az, hogy „az igazság soha nem lehet fontosabb a kegyelemnél”. Jay a könyv elején az apja hátramaradt csontjait és ezzel együtt az igazságot keresi, meg akarja tudni, kettejük csatájában kinek volt igaza. A kötet végére azonban eljut oda, hogy a bálna gyomrában valóban megtalálja az apját, de nem annak valóságos maradványait, hanem azt a megértést és kegyelmet, mely nehezen működő kapcsolatukat megnyugvással és szeretettel zárhatja le.
