Lehet, hogy te is bullshit munkát végzel?

Lehet, hogy te is bullshit munkát végzel?

Miért boldogtalan a jó fizetés ellenére is a legtöbb bullshitmunkás? Mi az oka annak, hogy manapság annyira elszaporodtak a bullshit munkák? Általában miért keresnek keveset a valóban értelmes munkát végzők, például a tanárok vagy a kukások? David Graeber Bullshit munkák című kötete kutatásokra és őszinte vallomásokra alapozva jár utána a feszítő kérdéseknek. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2020. november 28. |

Értelmetlennek érzed a munkádat? A lelked mélyén úgy érzed, semmi szükség arra, amit csinálsz? Lehet, hogy te is bullshit munkát végzel?

Bullshit munka az, ami ha az egyik pillanatról a másikra eltűnne a föld színéről, észre sem vennénk a hiányát. Ezek azok a tökéletesen értelmetlen munkakörök, amelyek nem járulnak hozzá a világ működéséhez, és semmi szükség a létezésükre. David Graeber anarchista antropológus idesorolja a PR-tanácsadók, a vállalati ügyvédek, a kommunikációs koordinátorok, a telemarketingesek vagy épp az éjszakai pizzafutárok munkáját, ellenben a bérgyilkos tevékenységét nem. A szerző tudományos igényességgel, de élvezetes, könnyed stílusban térképez fel egy olyan jelenséget, amelyhez talán nekünk is több közünk van, mint amennyire beismerjük magunknak.

David Graeber
Bullshit munkák
Ford.: Boross Ottilia, Typotex Kiadó, 2020, 340 oldal
-

David Graeber: Bullshit munkák (részlet)

Egy fiatalemberről, akire hiába talált rá egy jó kis zsíros állás, mégsem tudott mit kezdeni vele
Egy történettel indítok. Egy fiatalemberről szól a mese, akit Ericnek hívnak, és aki a munka világában útnak indulva szinte azonnal belebotlott egy minden ízében, szinte már mulatságosan értelmetlen munkába.
Eric: Sok szörnyű helyen dolgoztam már életemben, de az egyértelműen, színtisztán bullshit munka kétségtelenül az első igazi, „hivatalos” munkám volt. Ezer éve, rögtön végzés után. A családban én voltam az első, aki egyetemre járt, és naiv illúziókat dédelgetve a felsőfokú végzettség nyújtotta távlatokról azt hittem, hogy diplomával a kezemben soha nem látott lehetőségek kapui fognak feltárulni előttem.
Ehelyett csak olyasmiket találtam, mint a PricewaterhouseCoopers, KPMG stb. szervezte belső képzések, úgyhogy inkább a munkanélküli-segély mellett döntöttem. Kihasználva a még meglévő könyvtári belépőmet, sikerült hat hónapot francia és orosz regények olvasásával széppé varázsolnom. A munkanélkülihivatal azonban egyszer csak felszólított, hogy menjek el egy bizonyos állásinterjúra.

Elmentem, és sajnos felvettek.

Egy nagy dizájncég alkalmazott „Interface-adminisztrátorként”. Ez a bizonyos Interface egy belső tartalomszervező rendszer volt – gyakorlatilag egy grafikus felhasználói felülettel rendelkező intranet –, amit arra a célra hoztak létre, hogy a cég munkája megosztható legyen az Egyesült Királyságon belül különböző helyeken működő irodák között.


Eric hamar rájött, hogy kizárólag a szervezeten belüli kommunikációs problémák miatt van rá szüksége a cégnek, azaz kármentőnek vették fel: az egész belső számítógépes rendszer felesleges lett volna, ha a különböző irodákban dolgozó partnerek hajlandónak mutatkoznak felemelni a telefont, és egymás között egyszerűen koordinálni a dolgokat.


Eric: Az irodák partneri kapcsolatban álltak egymással, mindegyik irodának megvolt a helyi vezetője. Az összes vezető annak idején a három leghíresebb brit magániskola valamelyikébe járt, és mindannyian egy helyen, a Royal College of Artban végeztek. Ezek az egykori elit iskolás, elképesztően versengő szellemű negyvenes fickók még a megbízások elvállalásánál is képesek voltak egymás alá alkudni. Több esetben előfordult, hogy egyszerre érkezett két irodából két partner valamelyik klienshez tárgyalásra, és az üzleti negyed kietlen parkolójában próbáltak fennhangon egyezkedni egymással a megrendelő felé benyújtandó ajánlat (pitch) ügyében. Az Interface elsődleges feladata az lett volna, hogy az összes iroda bevonásával egy vállalaton belüli szuperegyüttműködést alakítson ki, elsősorban azért, hogy az említett baklövés (és egy csomó más egyéb idiótaság) ne fordulhasson elő még egyszer.

Nekem kellett volna a rendszert továbbfejlesztenem, működtetnem és elfogadtatnom az érintettekkel.

A gond az volt, hogy a végén Eric valójában nem kármentő lett, hanem alibimunkás. Amikor például az egyik partner ragaszkodott egy projekthez, a másik – csak hogy elkerülje a nyílt vitát – látszólag beleegyezett. Aztán mindketten mindent elkövettek a hatáskörükön belül, hogy az egész kudarcba fúljon.


Eric: Már az elején rá kellett volna jönnöm, hogy az Interface ötlete egyetlen partner fejéből pattant ki, és a többiek egyáltalán nem akarták. Máskülönben miért egy 21 éves, az IT-hez nem nagyon konyító történelem szakos pályakezdőt választottak volna ki maguknak? A piacon kapható legeslegolcsóbb szoftvert vásárolták meg a legsötétebb alakoktól, lassú volt, folyton összeomlott, úgy nézett ki, mint egy Windows 3.1-es képernyővédő. Ráadásul az összes alkalmazott paranoid módon azt gondolta, hogy a program ellenőrizni fogja őket, kifürkészi, mennyit dolgoznak, hogy mit írnak a keresőbe, jelzi, ha a céges interneten át pornót torrenteznek – azaz a hátuk közepébe kívánták. Mivel egyáltalán nem volt kódolási vagy szoftverfejlesztői tapasztalatom, és nem sok mindent tudtam tenni a rendszer feljavítása érdekében, abban a helyzetben találtam magam, hogy egy alig működőképes, senki által nem akart ócskaságot kell felügyelnem és rátukmálnom a kollégákra. Néhány hónap múlva azt vettem észre, hogy napokon keresztül nincs semmi dolgom azon a néhány telefonon kívül, amikor időnként egy-egy tanácstalan tervező szeretett volna feltölteni egy fájlt, vagy megtudni a címlistából valakinek az e-mail-címét.

Ericből a helyzet totális értelmetlensége először csak berzenkedést, majd egy idő után dacos lázadást váltott ki.

Eric: Egyre később mentem be és egyre korábban jöttem el. Kiterjesztettem a cég „pénteken jólesik az ebéd utáni sör” jelszavát arra, hogy „mindennap jólesik ebéd után egy sör”. Amikor bent voltam, regényeket faltam, ebédidős sétáim pedig sokszor háromórásra sikeredtek. Francia szövegértésemet sikerült majdnem tökéletesre csiszolnom, így Le Monde-ot és Petit Robert-t olvasgattam cipőmet az asztal alá rúgva. Amikor egy idő után próbáltam felmondani, a főnököm 2600 font fizetésemelést ajánlott. Vonakodva, de elfogadtam. Azért kellettem nekik, mert felkészültség híján nem tudtam rendesen működtetni valamit, amit egyébként sem ők, sem én nem is akartam volna, és ezért hajlandóak voltak még többet fizetni. (Marx Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című munkáját parafrazálva: hogy leküzdjék a félelmüket a saját munkájuktól való elidegenüléstől, feláldoztak engem az emberi növekedés esélyétől való még nagyobb elidegenedés oltárán.)


Ahogy telt-múlt az idő, Eric egyre pofátlanabbul szabotálta a munkát, remélve, hogy egyszer csak sikerül elkövetnie olyasmit, amiért kiadják az útját. Hol spiccesen ment be dolgozni, hol „üzleti utakat” fizettetett ki nemlétező értekezletekre.


Eric: Az évi rendes vállalati értekezleten összefutottam egy edinburgh-i kollégával, és félrészegen kiöntöttem neki a lelkemet. Onnantól fogva kamu megbeszéléseket szerveztünk, például egy Gleneagles melletti golfpályán, ahol két számmal nagyobb, kölcsönzött golfcipőkben trappoltam hosszú órákon keresztül a gyepen. Amikor ennek semmi visszhangja nem lett, a londoni irodába szerveztem színlelt találkozókat. A cég a Bloomsburyben levő St. Athansban foglalt le nekem egy dohányfüsttel pácolt szobát. Régi jó sohói kocsmákban, ahol egész nap lehet inni, jöttem össze régi londoni barátaimmal, s aztán onnan továbbállva nemegyszer végül a Shoreditchben kötöttünk ki, átvedelve az egész éjszakát. Többször jelentem meg úgy hétfőn a hivatalban, hogy az előző heti szerdai ing volt rajtam. A borotválkozást már rég abbahagytam, és bizony előfordult, hogy úgy néztem ki, mintha egy Led Zeppelin road tripről szalajtottak volna. Még további két gyenge próbálkozást tettem arra, hogy kilépjek, de a főnök mindkét alkalommal még több pénzt ígért. A végén már ott tartottunk, hogy eszement összeget kaptam azért a munkáért, ami legfeljebb napi két telefonálásból állt. Az összeomlás a bristoli Temple Meads vasútállomás peronján ért utol egy ragyogó késő nyári délután. Mindig vágytam Bristolba, így elhatároztam, hogy teszek egy „látogatást” a bristoli irodában, úgymond „felvenni a felhasználókkal a kapcsolatot”.

Valójában három napig egy St. Pauls-i anarchoszindikalista házibulin dobáltam magamba az extasyt, és a leszálló ág disszociatív fázisában rájöttem arra, hogy milyen mélységesen reménytelen dolog a totális céltalanság állapotában élni.

Némi hősies erőfeszítés árán Ericnek végül sikerült elszabadulnia.

Eric: Addig erőltettem, míg a főnököm felvett egy egyetemről frissen kikerült informatikust az Interface grafikai felhasználói funkciójának feljavítására. Amikor a fiú megjelent, összeírtam neki egy listát a sürgős teendőkről, utána pedig azonnal borítékba raktam a felmondólevelemet, és amíg szabadságon volt, az ajtó alatt becsúsztattam a főnököm irodájába. A felmondási idő alatt járó fizetésemet telefonon keresztül intézte el. Még azon a héten elutaztam Marokkóba, hogy a tengerparti Szavírában múlassam az időt. Hazajőve hat hónapig egy hatalmas, elhagyott birtokon remetéskedtem konyhakerti zöldségekkel bíbelődve. Ott került a kezembe a Strike! magazin az ön frissen megjelent írásával. Sokakat döbbentett rá arra a cikk, hogy a kapitalizmus is – csak hogy kerekei forogjanak – képes felesleges munkahelyeket szaporítani. Ezt akkor én már első kézből tudtam.

Az egész történetben az a legkülönösebb, hogy sok ember számára Eric állása maga lett volna az álom. Szép pénzt kapott azért, hogy ne csináljon semmit, ráadásul a rá bízott feladatokon belül szabad kezet adtak neki. Nemcsak megbecsülés övezte, hanem megteremtettek számára minden, a rendszer működtetéséhez szükséges feltételt. Ennek ellenére apránként felmorzsolódott.
Miért?

A történetben alighanem elég fajsúlyosan jelen van a társadalmi hovatartozás.

Eric munkás származású, konkrétan gyári dolgozó szülők gyermeke, aki friss diplomásként, tele szép reményekkel és elvárásokkal ütközik bele a „való világba”. A valóság számára a következő elemeket tartalmazza: (a) középkorú ügyvezetők elvárják egy huszonéves fehér férfitól, hogy értsen a számítógépekhez (akkor is, ha – mint ebben az esetben – nincs semmilyen ez irányú képzettsége); (b) ha pillanatnyi érdekeik úgy kívánják, bármilyen kirakatpozíciót betöltethetnek az ilyen fiatalemberrel, (c) miközben egész létét puszta poénnak tekintik. Ami szó szerint az is volt. Mintha egy hatalmas, a cég tervezőinek egymás közötti ugratásán belüli játékszer lett volna.
Eric véglegesen akkor borult ki, amikor rájött, hogy minden arra való próbálkozása, hogy valami értelmes dolgot hozzon ki a helyzetből, eleve kudarcra van ítélve. Még azzal sem nyugtatgathatta magát, hogy el kell tartania a családját – mivel még nem volt családja. Olyan környezetből érkezett, ahol az emberek akkor lehettek a legbüszkébbek magukra, amikor sikerült valamit jól megcsinálniuk, működtetniük, megjavítaniuk. Legalábbis úgy vélték, méltán lehetnek büszkék. Eric úgy gondolta, hogy egy egyetemet végzett, szakmailag felkészült embertől ugyanezt várják el, csak épp magasabb, felelősségteljesebb szinten. Ezzel szemben olyan dolgokra fogadták fel, amikre történetesen képtelen volt. Amikor megpróbált kihátrálni a helyzetből, egyre több pénzt ígértek neki. Amikor megpróbálta kirúgatni magát, nem rúgták ki. Amikor megpróbált az arcukba nevetve bohócot csinálni nemcsak magából, hanem az egész helyzetből is, az sem segített.
Hogy megértsük, mi is történt az események mögött, képzeljünk el egy másik történelem szakos fiút – nevezzük anti-Ericnek –, aki értelmiségi családból kirepülve találja magát ugyanebben a helyzetben. Mit tenne másképp anti-Eric? Valószínűleg belemegy a színjátékba. Ahelyett, hogy egy önmegsemmisítési folyamat részeként kitalált üzleti utakat szerveznek magának, anti-Eric hozzáfog szociális tőkéje megalapozásához, olyan kapcsolatok kiépítéséhez, amelyek segítségével szerencsésen tovább tud majd lépni. Ugródeszkának tekinti pozícióját, amit szakmai karrierje egyengetésének terve innentől fogva értelemmel tölt majd meg.

Az ilyen hozzáállás vagy stílus azonban nem magától alakul ki – értelmiségi családokban a gyerekeket már szinte a bölcsőben tanítják rá.

Eric, akinek soha senki nem magyarázta el, hogy miként is kellene viselkednie vagy gondolkodnia bizonyos szociális helyzetekben, nem volt képes magától kitalálni, hogy mit tegyen. Így aztán, legalábbis átmenetileg, egy elhagyott tanyán találta magát, ahol egy ideig paradicsomkapálás közben elmélkedhetett az élet értelméről.

KÖNYVES ADVENT
...
Könyves Advent

Ezeket a fantasy és sci-fi könyveket tedd a fa alá karácsonykor 

...
Könyves Advent

A randizás új tudománya, avagy miért a nőkön múlik

...
Könyves Advent

Archetipikus szereplők, modern családi dinamikák és identitáskeresés Tasnádi István Héraklész regényében

Olvass!
...
Könyves Advent

A kamasz lányokhoz szólnak Takács Zsuzsa versei

"Mert ami volt egyszer, örökké létezik!/ Ha megszületünk – örök életre születünk." A Spirálfüzet versei kamaszokhoz, főként kamasz lányokhoz szólnak. Testvérféltékenység, út- és kiútkeresés, szorongás és játékosság izgalmas keveréke a Takács Zsuzsa költészetéből ismerős fanyar, precíz, ironikus nyelven. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Mi volt a magyar irodalom legbunkóbb beszólása?

Vajon elszavalta-e Petőfi a Nemzeti dalt 1848. március 15-én? Honnan származik az Arany Jánosnak tulajdonított mondás, hogy „gondolta a fene”? A Margó-díjas irodalomtörténész, Milbacher Róbert új könyvének célja népszerűsíteni az irodalomtörténeti szakma megállapításait, legújabb eredményeit egy-egy rejtélyen keresztül. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Kísérjük el Horthy Miklóst Szellő nevű lován a Gellért Szállóhoz!

A Hosszúlépés Budapesten című könyv négy, fotelből és valóságban is lesétálható séta segítségével mutatja be a Fővárost. 

...
Beleolvasó

Gabriel García Márquez Macondójában sosem akar elállni az eső

A világ legszebb vízihullája Gabriel García Márquez novelláiból válogat, történeteiben pedig különcök és átlagemberek végtelenül szomorú, teljesen hihetetlen és nagyon ismerős történeteit követhetjük nyomon.

...
Beleolvasó

Esterházy Miklós mesés történetei kalauzolnak el az Öreghegyen

Mintha Lázár Ervin varázslatos világát idézné Esterházy Miklós történetfüzére: meséi gyerekeknek és olyan felnőtteknek szólnak, akik nem felejtették el teljesen, hogy ők is voltak gyerekek. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Knausgard a tetűről, a magányról és Van Gogh-ról is ír új könyvében

A magyar olvasók idén vehették kezükbe Karl Ove Knausgard nagyszabású Harcom című sorozatának záró darabját, most pedig egy újabb KOK-széria indul, ez az Évszakok. Olvassatok bele az Őszbe!

Hírek
...
Szórakozás

Négy Gotham-díjat is nyert a legújabb Ferrante-feldolgozás a független filmes gálán

...
Szórakozás

Varázslatos lett az évfordulós Harry Potter-kvízműsor, a Roxforti Házak Tusája

...
Hírek

Gyönyörű fotót osztott meg a Magvető Boldizsár Ildikó új könyvéről

...
Hírek

Beck Zoltán zenésítette meg Grecsó Krisztián Magánapokrifját - nézd meg!

...
Hírek

Mesekönyvet kaptak a parlamenti dolgozók gyerekei, a főhőse az ereszcsatornán mászik

...
Hírek

75 éves lett Marina Abramovic, akinek töltött fegyvert tartottunk a fejéhez

...
Hírek

A vakcinát választotta az év szavának a Merriam-Webster szótár

...
Szórakozás

Ezeket a könyvadaptációkat nézzük 2022-ben!

...
Hírek

Az afrikai szerzők domináltak a 2021-es irodalmi díjak nyertesei között

A hét könyve
Kritika
A rózsák sem gyógyítják meg a lelket és a farkat
...
Kritika

„Nem annyira magamat – a létezést kell kihallgatnom” [Pilinszky 100]

Száz évvel ezelőtt született Pilinszky János, a 20. század egyik legjelentősebb magyar költője. A centenáriumra megjelent életének egyik legérdekesebb irodalmi kísérlete, az Önéletrajzaim, amelyet ő „vertikális regényként” emlegetett, és amelyben nem a saját életének konkrét történéseit, hanem „figyelme önéletrajzát” akarta megírni. 

...
Kritika

Mi töri szilánkosra egy kislány életét a kommunista Moldova végnapjaiban?

Az árvaság, a magány, a hála, a gyermekkori traumák és jéggé fagyó, majd egymás mellett mégiscsak felolvadó szívek a legfontosabb témái Tatiana Ţîbuleac második regényének, mely 2019-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

Szerzőink

...
Valuska László

A rózsák sem gyógyítják meg a lelket és a farkat

...
Czakó Zsófia

Czakó Zsófia: HolyWin [Mastercard® – Alkotótárs]

...
Sándor Anna

Frank, az óriásnyúl 20 éve szólította meg Donnie Darkót

Még több olvasnivaló
...
Nagy

„Olyan vagyok, mint egy függő, az írás az ajzószerem”

Jón Kalman Stefánsson és Sigrídur Hagalín Björnsdóttir az izlandi irodalom aktuálisan legizgalmasabb power couple-ja, az őszi Margón az új regényeik mellett a versekről és a hiányzó apafigurákról beszélgettünk velük. Közben kiderült, miért okosabbak a könyvek, mint az íróik, és miért igazi történetmesélő nép az izlandi.

...
Kritika

Nem az életkorunk, hanem a stigmatizáció ellen kellene küzdenünk

Hogyan érhető el a kiegyensúlyozott időskor? Milyen folyamatok zajlanak bennünk az életközép során és utána? Miért szükséges mindenképpen szembemenni az életkorral kapcsolatos előítéletekkel, az ageizmussal? Ezeket a kérdéseket járja körbe Tisza Kata új könyve, amelynek témája a szerethető öregedés.

...
Nagy

Kreatív Európa: Megunt szerelmek, kihűlt kapcsolatok Ciprustól Norvégiáig

Sorozatunkban ezúttal szerelmi csalódások, párkapcsolati unalom, kihűlt házasságok és újrakezdés a téma más-más perspektívából, különböző stílusban, Európa legjobb kortárs szerzőinek tollából.

...
Nagy

Karen Dionne: Sokaknak lehetett már dolga pszichopatával anélkül, hogy tudtak volna róla

A lápkirály leányának írója, Karen Dionne az új regényében, A bűnös nővérben a gyermekkori pszichopátiát a családtagok nézőpontjából vizsgálja. A szerzőt inspirációkról, motivációkról, váltott nézőpontokról és a pszichopátiáról kérdeztük.

...
Alkotótárs

André Ferenc: Antropocén ima [Mastercard® – Alkotótárs]

Czakó Zsófia és André Ferenc nyerte az első alkalommal átadott Mastercard® – Alkotótárs ösztöndíjat. Levelezésbe kezdtek, aminek negyedik darabját olvashatjátók most, mégpedig André Ferenctől.

...
Kritika

Annie Ernaux irodalmi fényképalbumba sűrítette az élet illékonyságát

„Eltűnik majd az összes kép” – ezzel a mondattal nyit Annie Ernaux Évek című könyve, amely akár egy régi fényképalbum, úgy tárja elénk egy élet szakaszainak változásait és az elmúlt évtizedek nagy korszakváltó pillanatait. A kortárs francia irodalom egyik legjelentősebb írójának rendhagyó önéletírása a hét könyve.