Csáth Géza teljes, ma ismert levelezése mintegy 1500 darabra rúg. A Smaragd asztal című kötet ezekből válogat, Csáth leveleit kiegészítve a hozzá írottakkal. Megismerhetjük családtagjaihoz fűződő viszonyát, irodalmi és művészeti kapcsolati hálóját, kibontakoznak művészekkel és orvosokkal szőtt barátságai - Kosztolányi Dezsőtől Weiner Leóig, sőt Pucciniig számos jelentős művésszel levelezett, Ady a Csorba-tóhoz invitálja, Vészi Margit baráti hangú levélben mond véleményt a novelláiról, Csáth Karinthyné halálának okairól érdeklődik orvosi szaknyelven Kosztolányitól...
A leveleket olvasva feltárul a XX. századelő - Szabadka, Budapest, tátrai és erdélyi fürdővároskák - sokszínű világa, ahol a levelezőpartnerek is legalább annyi érdekes ablakot nyitnak meg a saját életükre, mint Csáth a maga tragikus történetére. A Smaragd asztal (ez Csáth soha meg nem valósult lapjának a címe) fontos adalékokkal szolgál nemcsak Csáth, de például Kosztolányi műveinek keletkezéstörténetéhez is.
A válogatás, a jegyzetek és az annotált névmutató Molnár Eszter Edina és Szajbély Mihály munkája.
Smaragd asztal
Csáth Géza válogatott levelezése
- Id. Brenner József Csáthnak[1]
Kedves Józsi fiam!
Sokáig tartott, amíg elszántam magam, hogy ezt a levelet elkezdjem. Úgy vagyok vele, mint valami olyannal, amit az ember nem szeret megtenni; húzza-halasztja, hogy majd!
Nem jól esik. Érzem, hogy nehéz, amibe fogok, mert azt szeretném, hogy sikere legyen, másként meg érzem, hogy a siker kilátásának ellene mond az, amit eddig tapasztaltam.
Sokat akartam az életben másképp, de nem úgy történt; nagyon-nagyon sok dologban hiábavalónak bizonyult az én törekvésem, egészen az ellenkezője sült el annak, amit én vártam.
Nem mindig, sőt nagyon ritkán talált meghallgatásra az én apai szavam,
többnyire csak akkor, ha a ti pillanatnyi érdeketekkel megegyezett. Ha nem egyezett meg, akkor falra hányt borsó maradt mindig.
Azt tartjátok, hogy a mi elveink már elavultak, s nem értjük a ti modernségteket, elmaradtunk a kortól, s szánakoztok együgyűségünkön. Pedig nincs igazatok! Sem abban, hogy elveink elkoptak, sem abban, hogy amit ti hisztek, az az igaz. Még nem vagyunk annyira sem elmaradottak, sem tudatlanok, hogy ne értenénk a haladó kor szavát, de nem vagyunk annyira elvakultak sem, hogy ne tudnánk megérteni, hogy mi az ifjúság vágya, törekvése. De különbséget kell tenni a szép s a nemes, az ideális vágyak és azok között a kóros vágyak között, amiknek a káros voltát a tapasztalatlan ifjú bár nem látja meg, de az élet csapásai alatt tapasztalatokat és megbízható ítélőképességet nyert érettebb embernek, és legkivált a szülőnek szerető szeme csakhamar felismer. Hiába vagy te pszichiáter, azért én mégis jobban ismerem az életet, mint te. Én sokat vesződök a más emberek anyagi bajával, sokat érintkezem velük 30 év óta, hát megismertem őket. Aki annyi ezer és ezer ember gondjába belátott, mint én, az tapasztalt eleget.
Sose tudtam azt megmagyarázni magamnak, hogy a szülői és a gyermeki szeretet dolgában miért van olyan nagy különbség az ember és az állatok között.
Amíg az állat kicsi, az anyaállat is szereti, védi a kölykét, de attól az időtől kezdve, amikor már nem táplálja, elveri magától, s nem védi többé, nem is törődik vele, de azért a kiskölyök ragaszkodik hozzá. – A kisgyerek ragaszkodik a szüleihez, szereti őket; egy bizonyos koron túl már nem; nyűg neki a szülői szeretet, szabadulni szeretne tőle, s ha nem lenne kénytelen anyagi okok miatt vele bajlódni, magyarán: ha nem szorulna rá, bizony édeskeveset gondolna rá, nemigen foglalkoznék vele. A szülő annak dacára aggódva törődik a felnőtt gyereke sorsával, minden áldozatra kész, látja a szeretet kihűlését, a ragaszkodás meglazulását ostoba külső okok miatt,[2] rosszakaratú irigykedés miatt, mert vannak olyan gonoszok, akiknek fáj az, ha azt látják, hogy mások szeretve élnek.
A mi életünkben az volt mindig a legnagyobb baj, hogy ti, elsősorban te (mert Mádi és Dezső, érezve a te szellemi fensőbbségedet felettük, terád hallgattak), az én és anyika szavát nem tartottátok orakulumnak, szentnek,[3] mint más gyerekek.
Nem voltunk-e elég intelligensek, vagy elhibáztuk-e a bánásmódot, nem tudom, de az tény, hogy nem meggyőződésből követtél bennünket serdült korodban. Lehet, hogy minden tehetségesebb gyereknél így van. Előtted mi nem voltunk az a valaki, akinek a szava, tette azért igaz, mert ő mondja, ő teszi.
Az is igaz, hogy előttetek egyszerre más világ nyílt meg, másvalamilyen, mint az eddigi volt, bizonyos tekintetben. – Az előbbi káros befolyást nem tudta már nullifikálni[4] a későbbi helyesebb irány. Lehet, hogy ez volt az oka. Már túl erős befolyást gyakorolt rátok az első benyomás, mely fájdalom, nem az anyáé volt, aki keveset lehetett veletek.
Hiába akartam belétek oltani az igazság gondolatát, látom, hogy nem sikerült. Én tudom, hogy mindig errefelé vezettelek benneteket, csak az őszinteséget prédikáltuk és mutattuk. S te most azt írod nekem, hogy „én nem bírom az őszinteséget, hogy nem akarom meghallgatni az igazságot”. Ennél vastag[abb] sértést és nagyobb valótlanságot alig mondtak még nekem. Hiszen mindig arra kértelek és kérlek én is, anyika is, hogy csak egyenesen az igazat! Ne kerteljetek!
Másképp áll a dolog, mint ahogy te mondod, fiam! Ti u[gyan]is be akarjátok nekem adni a hazugságot mint valóságot. Ezt nevezed te őszinteségnek. S ha én átlátok a szitán, és rájövök a turpisságra, és ezért haragszom, akkor ti azt mondjátok, hogy nem bírom az őszinteséget. (Lásd: a Szücs-eset, és sok más.) Ez az, amit én igenis nem bírok el, de azt mondani, hogy én az igazságot s az őszinte szót nem bírom el, azt jelenti, hogy én előtted nem nagy becsben lehetek.[5] Persze! ha helytelenkedésteket megdorgálom, ha megmosom a fejeteket, ha jóra intelek, ez azt jelenti, hogy nem bírom el az igazságot. Hát nem azt hangoztatjuk mindig, hogy csak az igazat mondjátok? Csak akkor lehet a bajon segíteni! De nektek jobban esik a titkolódzás és sugdosás. Miért? mert unjátok a dorgálást. Mikor dorgáltunk mi meg a jótettekért??? Jól tudjátok, hogy a jótettekért nem dorgálás, a rosszért nem dicséret jár. Hol van az a szülő, aki rosszat akar a gyerekének? Azt ti is tudjátok, hogy mi csak jót akarunk és teszünk is nektek, s mégse tudunk egy véleményen lenni. Miért? Ki a hibás? Micsoda haszonra várunk mi tőletek? Semmilyenre. Semmi olyat nem kívánunk, ami pénzetekbe, munkátokba vagy fáradságotokba kerülne. Egy kis szeretetet, kevés gyöngédséget, tiszteletet, némi előzékenységet. Punktum. Mást nem.
Anyika iránt még nagyobb hálára vagytok kötelezve, mint volnátok, ha szülőanyátok volna, mert a szülőre még rá lehet egy kis rosszakarattal fogni, hogy önzésből szereti gyerekét (ilyenről is hallottam valakitől valamit!), önzésből hoz érte áldozatot, mert magát szereti a gyermekében, a fajszeretet ösztöne vezeti, több a szeretetében az állati, mint az emberi, néha több benne az öntudatlan, mint a tudatos. A nevelő-, hogy ne mondjam, mostohaanyhát tisztán nemes, emberi érzés vezeti, amikor jól bánik a más gyerekével, nem fűzi hozzá vérségi kötelék, tiszta emberi és kultúrmunkát végez, amikor szeretetébe és gondozásába veszi a gyerekeket. És bizony az igen nehéz, de nagyon nehéz munka. Mert fiatalon, lányos ábrándokkal telten mindjárt in medias res különféle korú és már elvekkel bíró gyerekekkel vesződni, azokat gondozni, hibás, elkényeztetett szokásaikat javítani, szemfüles, rosszindulatú rokonok leselkedése alatt lenni nem éppen mindig gyönyörűséges foglalkozás. Nemcsak szellemi, de testi fáradsággal is jár. Csak emlékezzetek vissza mindenre kezdettől fogva!
Persze a kisgyereknek jobban tetszik az, aki csak cukrot ad neki, mint az, aki nem enged meg mindent, s aki megfeddi. Könnyű egy óra alatt elrontani azt, amin más egy hétig vesződött. Egy elejtett szó, egy tekintet elég erre, s persze hogy a gyerek ösztönszerűleg annak a pártján van, akit régebben ismer, s aki nem a gyerek jövőjét nézi, hanem csak azt, hogy behízelegje magát, s a másiktól rafinált módon elidegenítse.[6] Azt elismerem, hogy hibát követtem el ellenetek, különösen Mádi ellen, mert nála talált legtermékenyebb talajra, amikor nem szüntettem meg minden összeköttetést ott, ahol már eleve csak rosszindulatot láttam, ahol minden igaz szeretet hiányzott, s mert számítását keresztülhúzta az én nősülésem, csak gyűlölet, önzés és ostoba gőg igazgatott mindent, most is, mint akkor is, amikor a saját gyermekét is önző céljára használta fel, amikor megvonta tőle még a szabadságát is, betegápolónak tette meg abban a korban, amikor más gyerek a napon játszik. Kivette az iskolából, csak tízéves koráig járt, és betegápolónak használta, nem volt szabad a betegszobából kimennie, hanem öt éven át apját kellett egyedül neki ápolnia. Amíg más gyerek ebben a korban iskolába jár és játszik, addig szegény anyátok a betegszobát őrizte, s ápolta az apját éveken át haláláig. Elégszer panaszolta nekem, hogy neki kellett emelgetni és segíteni az ágyról leszállni stb.
Amikor másodszor nősültem, kértem azt a … [!], hogy legyen jó hozzánk, és szeressük egymást. Maradjunk jók egymáshoz. Jól tudjátok, mert megmutatta nektek is az idő, hogy mi volt a válasza, őhozzá volt méltó. – Mi nem tudjuk, hogy veletek mit beszélt, most se vagyunk rá kíváncsiak, hanem hogy rossz hatással volt rátok és rosszat tett nektek, az bizonyos. Kisebb korotokban, amikor még romlatlan gyermeki kedéllyel az érzett szeretet önkéntelen viszonzásaképp ragaszkodtatok anyikához – sokszor elmondtatok kérdezés nélkül egyes dolgokat. (De Mádi akkor is óvatos volt.) – Azokból a szavakból (nem a tietekből) látszott a gonoszlelkűség. Ekkor követtem el a hibát, hogy nem szüntettem be az érintkezést. De reméltem mindig a jóra fordulást. Pedig ismertem jól, mert addig is, amíg együtt voltunk, sok bajt okozott. Csak én voltam az, aki képes voltam kilenc évig vele egy födél alatt élni akkor. Fiai és menyei közül erre egy sem volt képes, mert mind a négyen elküldötték maguktól a másikhoz rövid idő alatt mindig, úgy, hogy egyszer nem volt hova lennie, még a testvére sem fogadta be, s a Hofbauer Pistáék fogadták be. – Ilyen volt ő!
Lehet, hogy tőle tanultatok észrevétlenül valamit abból, ami jobb lett volna, ha ismeretlen marad előttetek. Annyit tudok, hogy mindig gőgre tanított már akkor, amikor még nálunk volt, ezért sok szóváltásom volt vele.
Ti tudtátok,[7] hogy nem vagyunk vele az ő viselkedése miatt (csak ezért!) jó viszonyban, hogy nem érintkezünk vele. Éreztétek, hogy kétféle levegőben vagytok, s talán ő jobban tudott rátok hatni, hozzá húztatok öntudatlanul is, és megtanultatok színlelni. Ebben – mondom – lehet, hogy hibás vagyok, s nem ment engem az, hogy anyika is oka ennek, hogy ő sem engedte a végleges szakítást, mert talán mindig bíztunk, hogy majd belátja a tévedését, s előveszi a jobbik eszét. Pedig mi tévedtünk, mert neki a vériben volt a gyűlölködés, ő nem akarta,[8] hogy ti minket szeressetek! – Csak azért foglalkoztam vele most, hogy elmondjam, hogy miben hibáztam én! Hála Istennek, hogy nincs vele már dolgom. Elég baj, hogy ti még ismeritek.
Nekem nem öröm az, hogy én az én életfelfogásomat nem tudtam az én gyerekeimbe oltani. Öröm az, hogy téged szép tehetségekkel áldott meg a sors, hogy tevékeny, munkás embernek indultál, sőt már nevet is szereztél magadnak; még nagyobb öröm az, hogy ezt protekció nélkül magad szerezted magadnak, nem én vagy más járta ki neked. Büszkék is vagyunk rád.
De teljesebb volna az én örömem, ha az erkölcsi felfogásodat nem rontotta volna el az a léha, jellem nélküli újságíró, vagy mifene had.
Azelőtt másképp gondolkoztál. Legalább én másnak láttalak. Egy kissé mégis közelebb álltál hozzám, nem volt az ítéleted ilyen könnyűszerű.
Az bizonyos, hogy én nem úgy gondolkoztam fiatalkoromban, mint te. – Gondold el, hogy milyen lelkierő és elhatározás kellett ahhoz, amikor én 21 éves koromban az én életpályámat, az én programomat megállapítottam és nehéz küzdelmek árán – résztvevő nélkül – keresztülvittem. Hosszú idő tellett bele, de kitartás és lelkesedés (idealizmus) volt hozzá! És erkölcsi épség! Nem dicsekvésből mondom, nincs rá szükségem, azért tettem, mert jólesik!
Elszörnyűködtem azok felett a trágárságok fölött, amiket hallottam. Hát a mi családi életünk már ott van, hogy társalgásunk csak a „fidibus”[9] módjáig ér? Más minket már nem érdekel? másról nem is szeretünk már beszélni? s még kiröhögik, leszánják azt, aki ezt nem találja szépnek?! Hova jutunk, ha otthon csak úgy beszélgetünk, mint a bordélyházban szoktak? Vagy ez csak hencegés, és lenézése a vidéki jámboroknak? Vajon Budapesten előkelő ismerőseid körében is úgy beszélgetsz? Még énelőttem is fitogtattad obszcén gondolataidat. Apádat mégis illenék egy kicsit tisztelni.
Sohasem tudtam abban sem megnyugodni, és mindig rosszulesett, hogy ha haza is jöttél, nem érezted magad jól a körünkben. Untad magad köztünk, még bent se tudtál maradni hosszabb ideig abban a szobában, ahol mi vagyunk, társaságunkba nem tudtál elvegyülni (igaz, hogy alacsonyabb a műveltségünk, mint a tietek!), hanem ha benn is maradtál, mindjárt mással foglalkoztál, valami egyébbel, ami elvont tőlünk. Figyelemnek, előzékenységnek, kedvességnek semmi nyoma. Siettek el hazulról, csak minél kevesebbet otthon az unalmas öregek között, akik esetleg olyan dolgokra is kíváncsiak lehetnek, amit nem szabad nekik tudni. Pedig én ismerek olyan fiúkat, akik abból a néhány napból, amit otthon töltenek, szívesen áldoznak néhány órát szüleik udvarlásának. Leszállanak óriási műveltségük és nagy tudásuk piedesztáljáról, s gyöngéd figyelemmel és elnézéssel öregjeik naiv tudatlansága iránt, kedveskednek nekik szívük szerint. Úgyse sokáig tart már.
Nem frázis az, hogy életem javát nektek áldoztam, mert bizony én sokat foglalkoztam veletek anyikával együtt. Emlékszem rá! Hosszú az a 20-25 esztendő, sokat vesződik azalatt az ember a gyerekkel. Napról napra! Nemcsak amikor tetszik, hanem mindennap, reggel, délben és este. Könnyű a gyerektelen ember gondja, de azé is, aki könnyen neveli! Mert azt is kétféleképp lehet csinálni anélkül, hogy az ember szemrehányást tehetne magának, és rossz szülőnek nevezhetnék.
Ezért jólesik látnunk, hogy nem hiába vesződtünk, mert tettek mutatják ezt meg, nem szavak. Jólesik azt látni, hogy a gyerek kész áldozatot hozni, lemondani azért, hogy kedvünkbe járjon. Hiszen az neki is jó, mert könnyű minket kielégíteni. Ugyan mi kell nekünk? Egy-két jó szó, szíves tekintet, egy kis alkalmazkodás, szerény igények támasztása, s ami nektek igazán jó, az nekünk is az. Olyat én sohasem fogadok el, ami a gyerekeimnek rosszat tesz.
Azután nem kell azt hinni, hogy amit ti találtok jónak, célszerűnek, helyesnek, az azután bizonyosan az is. Sokszor (többször) az öregebbnek van igaza. És szabad szerénynek is lenni. Ti önzőbbek vagytok, mi, szülők, öregek önzetlenebbek, különösen veletek szemben, mert mi nem várunk tőletek semmit, inkább adunk; hát közelebb járunk az igazsághoz.
Mily ritkán gondoltatok ti utóbbi időben haza!
Ha kellett valami, akkor jött levél többnyire. (Távirati érintkezés!)…
Legsúlyosabb beszámítás alá esnek azok a fogásaitok, amikor nem átallottátok a valóság elleplezésével valótlanságokat hazudni, mint a Mádi panaszai ellenünk, amiket nem tudott indokolni, mikor kérdőre vontam, és legkivált az a valóságos kieszelt, furfangos csalás a Szücs-esettel. Amikor most szeptember végén Pesten találkoztunk, neked nem az járt az eszedben, hogy „én most örülök, mert apámat és anyikát, kik engem szeretnek, félévi távollét után mindjárt látni fogom és megölelem”, hanem az, hogy milyen ravasz, körmönfont hazugsággal fogom mindjárt elszédíteni, nehogy rájöjjön arra az aljas csalásra, amit az ő jósága fölhasználásával ellene elkövettünk, de amelynek elkövetésére semmi, de semmi észszerű ok nem volt, és semmi szükség sem, sem neked, sem Dezsőnek. És képes voltál az én tisztességes, becsületes apai szeretetemre és gondolkozásomra számítva, hideg szívvel szemembe hazudni, s valótlan mesét elém tálalni, amiből egy szó sem volt igaz, s még közbeszóltál Dezsőnek, hogy „majd én beszélek, te hallgass!”, mert féltél, hogy ő nem elég ügyes, hogy plauzibilisen adja be nekem a dolgot. Ez az „őszinteség” annyira ostoba volt, hogy rögtön tudtam, hányadán vagyok. Meg is győződtem másnap felőle, hogy te is, Dezső is, Szücs is be akartatok csapni… Ahelyett, hogy becsületes útra vezetnéd az öcsédet, még takarod az ilyen alávalóságot? Nem furdal a lelkiismereted? Így bánni énvelem? Látod, fiam, ezért kellett volna sírnod! És mire volt jó az egész komédia? Kinek lett belőle haszna? Nem jobb lett volna azt a pénzt okosabbra fordítani?
Ha ezen az egész eseten elejétől végiggondolok, elborzadok ilyen cinizmus láttára. Valóságos szövetkezet kidolgozott tervvel az én becsapásomra, és a magatok becsapására is. És milyen rafinéria és megátalkodottság kellett a véghezvitelhez! Napról napra Dezső itthon milyen szépen levelezett, mikor tudta, hogy ez félrevezetés! s hogy adta az örvendezőt azon, hogy állást kapott!
Ezt sokáig nem fogom elfeledni tudni!
Könnyelműség volt lemondani a szép állásról, ami szép jövőt ígért, egy hiábavalóságért. Mindjárt megijedni! S amikor megtetted, eltitkoltad előttem, még tanácsot kérsz tőlem. Én abban a hitben, hogy még megvan az állásod, még tanácsot adok! De haragszom magamra is! – Dezsőt formálisan megbolondítottad orvosi tanácsaiddal. Fiatal, életerős ember olyan ostobaságokat csinál, hogy az ember bosszankodik. – Vagy ha beteg, akkor járja az, hogy ujjnyi vastag szivarokat szívatsz vele, és szabad neki izgató italokat inni? és éjszakázni? Ez sehogy sem illik össze.
Helyesnek és szíved szerint valónak találod te azt a bánásmódot és modort, amit legutóbbi itthonlétetekkor tanúsítottatok? Hiszen azt a pár percet, amit evés alatt együtt töltöttünk, azt se nekünk szenteltétek, hanem mintha mi ott se lettünk volna, Dezsővel ketten sugdostatok, és egymást mulattattátok, tudomást se véve rólunk. Fontosabb volt nektek, hogy egymást szórakoztassátok, mint hogy velünk foglalkozzatok. Ez annál bántóbb volt, mert hiszen ti még tegnapelőtt is együtt voltatok, s együtt töltöttétek a nyarat, velünk pedig csak aznap jöttetek össze. Ez vagy szándékosság volt, vagy figyelmetlenség; minden esetben tisztelethiányt mutat.
Ha Budapestre mentünk, az nektek csak teher volt, Dezső nem átallott ennek kifejezést is adni egy elszólásával. Pedig mi azt hittük, hogy ti örültök, siettünk is mindig értesíteni és fölkeresni titeket. A te irodalmi sikereid nem kicsinyek. Te az előkelő szellemi világgal érintkezel. Mi nem nyújthatjuk neked azt, amit azok. Ez igaz! Lehet, hogy ez elszédített, és (hiszem, hogy akaratlanul) lenézed a vidéki rokonságot. Tán szégyelled is.
Mádival is akartam részletesen foglalkozni, de meggondoltam: minek? Nem akarom ismételni nektek, neki is elmondtam az ő helytelen hideg érzéketlenségéről való ítéletemet, próbáltam még jókor itthon megszelídíteni, megmelegíteni. Nem sikerült. Más leány, ha szerelmes lesz, bizalmasabb, közlékenyebb lesz övéihez, még jobban szeret hozzájuk simulni, ő nem. Minek ismételjem azt, hogy milyen alattomosan viselkedett, hazudozott ok nélkül, hogy titokban nem szégyellt levelezni P[ókássz]al, engedelmem nélkül? Egy tisztességes leány. Még meg sem kérdezett, hogy szabad-e, illik-e? Pedig megengedtem volna neki. Sőt mikor már vőlegénye volt, akkor sem érezte, hogy legalábbis az illik, hogy megkínáljon a vőlegénye egy levelének az elolvasásával. Úgysem olvastam volna el. De jólesett volna, mert azt mutatta volna, hogy gyermeki szívvel van hozzám, és tisztel.[10] Az, amely éppen csúnya volt tőle, hogy itthonléte utolsó napján tilalmam ellenére küldötte el azt a képet. Hazudott, mikor azt mondotta, hogy megengedtem. Egész bizonyosan tudom, hogy megtiltottam… Ha megengedtem, akkor miért kellett titokban küldeni? Az se volt igaz, hogy te adtad oda a tiedet neki, mert te akkor még itthon se voltál, amikor elküldte. Vagy éjjel, vagy olyankor csinálta, amikor nem voltunk otthon, szóval titokban, mert érezte a bűnös voltát. Szóval képes volt engem egy senkiért megbántani. Meg is írtam ezt neki, s azt írta vissza, hogy én megengedtem neki az elküldést. Pedig ez nem igaz! nem, nem! Rosszhiszemű ráfogás! – Amióta elment, nemigen írt az említett levélen kívül egyébről, mint arról, hogy a bútorai közül mi tört össze a szállítás alatt. Egy meleg hangot megszólaltatni, egy szerető szót leírni nem tartott érdemesnek. Azóta nem hallunk felőle. – Azt a szemtelen panaszkodást, amit ránk neked alaptalanul és rosszhiszeműen írt, sohasem fogom elfeledni neki; amikor ezt számonkértem tőle, még a tőle is szokatlan hetvenkedéssel felelt, holott nem tudott egyebet mondani, mint hogy nem vetettem rögtön örömömbe bukfencet, amikor egy vizsga és állás nélküli filozopterrel való viszonyát megtudtam. Hiszen csak puszta véletlen, hogy arra rá egy évre állást kapott, és nem kellett még pár évig várnia. – Tisztességes apának kötelessége a leányát nagyra tartani, s nem dobni oda az első éhenkórásznak. Én mindig megmondottam, hogy én csak olyannal fogok szóba állni, aki nekem garancia arra, hogy el is veszi a lányomat, hogy el is tudja tartani. P[ókász] úrral szemben, aki már egyszer egy lányt otthagyott, óvatosnak kellett lenni, s azt mondtam, hogy mihelyt megvan a vizsgája, elfogadom „titkos”, „csendes” vőlegénynek, s ha állása is lesz, akár másnap odaadom a lányomat. – Köszönte volna meg, hogy úgy gondoskodtam róla, s nem löktem oda mindjárt. Ki tudja, elvette-e volna, ha már egy év előtt el engedem jegyezni. Aligha!
S erre a szívtelenségre, mellyel egy leány a szülőit bevádolja, én kenyeret dobtam vissza. Erőnkön felül láttam el a szükségesekkel, nem úgy, mint egy tanárnét, hanem mint jobb módút szokás. Bútorai jobbak, szebbek, mint a mieink, kelengyéje pedig elsőrangú. 3000 koronába kerültek. Anyika minden fehérneműből a legfinomabbakat választotta, és bőségesen. A tanár úrnak évekig nem kell semmit venni. Azt azonban nem mondhatom, hogy a választásnál túl szerény lett volna a Mádi. Esküvője előtti este ezzel búcsúzott tőlünk: „Köszönök mindent!” Punktum! Egy szó se több. Hivatalosan!… Akkor már én nem akartam szólni, láttam, hogy hiába minden. Én tudom, hogy nem erre tanítottam. De szeretetet, ha valahol nincs, oda beönteni nem lehet. Legyen boldog, és szeresse jobban az urát, mint minket!
Azt a leveledet, amit egyszer M[ádi]ról írtál, s amit eltettem szomorú emléknek, de bizonyságnak is, ha elolvasom, nem állhatom meg, hogy ne mosolyogjak rajta. Milyen naiv voltál te is a M[ádi] lelkületének megítélésében, és milyen zöld a helyzet megítélésében!!! De legalább jó szándékkal tetted, ha mindjárt nem is irántunk.
Dezsőre más irányban igyekezzél hatni, mint eddig, mert a gyerek el van egyszerűen rontva. Dolgozni eddig nem szeretett, hanem szereti a léha életet, és azt, amit anyagi erőnk nem bír meg. Úri élet, finom dolgok. Pedig arról le kell mondani. Ne higgyétek, hogy mi olyan bügék vagyunk, hogy nem tudjuk azt, hogy mi a jó pl. kosztban. De nekünk nem lehet másképp élni. Tudom én, hogy jobbat is lehet enni, mint a Hillinger mama főztje, de nem futja. Ha mi egész életünkön át nem vontunk volna meg magunktól sokat, s nem nélkülöztünk is volna, akkor ma ti aligha volnátok diplomás emberek, s aligha kaphatott volna M[ádi] 3000 koronás kelengyét. Igenis! szegények vagyunk, a koldusnál mivel sem jobbak, a földet az orrunkkal túrjuk, s még nem ez a legnehezebb a foglalkozásunkban.
Nagyon szép lesz, ha igényeiteket mérséklitek, s különösen jólesik majd látni, ha tisztelve a mi szerényebb igényeinket, ti is azokhoz alkalmazkodtok, s nem éreztetitek, hogy előkelőbb élethez szoktattátok magatokat, s nem nézitek le a mi polgári életünket. Hiszen én nem szégyellem, hogy nem telik jobbra. Nem prédáltam soha!
Aki rám és anyikára be tudja bizonyítani, vagy tiszta lelkiismerettel ki meri mondani, hogy bármely tettünkben egy pillanatra is elfeledkeztünk a szülői kötelességekről, vagy hogy nem mindig a gyerekeink java lebegett szemünk előtt, az mondja ezt meg. Nem félünk ettől sem! Ami neki jó, vagy fáj, nekem is az, és viszont.
Ez az én hosszúra nyúlt írásom (hej! de nehezemre esett!)
nem olyan szép írás, mint amilyent te tudsz csinálni, mert én olyat nem is tudok.
De nem akartam én mást, mint elmondani neked ezeket úgy, ahogy eszembe jutott (összevissza). – Tudtad ugyan eddig is, hogy én mit és hogyan szeretek, beszéltem és írtam is elégszer ilyen dolgokról. Kötelességem volt most még egyszer és utoljára elmondani. Látod, hogy mi fáj, és mi kell nekünk. Ha megértetted, jó. – Anyika s én igaz szeretettel ölelünk és szeretünk titeket. Elhiheted, mert érdek nélkül tesszük. Bizonyság rá a múlt.
Ha nem értesz velünk egyet, akkor sem fogok másképp gondolkozni, mert én már megettem kenyerem javát, s a dohányomat is elfogyasztottam.
Ha kedvemre akarsz cselekedni, akkor ne védekezz a múltakért, mert van, ami ellen nem lehet védekezni, amit nem lehet meg nem történtté tenni (a beismerés és erős fogadás ennek a gyógyító szere; a szülői szív sokat elvár és megbocsát), és van, ami ellen nem szükséges védekezni. Cselekedjél szíved sugallata szerint, az tán megmondja, hogy mikor teszel kedvemre.
Ha most még nem gondolkozol is mindenben úgy, mint én, majd jön idő, amikor te is aláírod, amiket itt írtam. Neked is be fog nőni a fejed lágya. Majd az élet kiforrasztja a te mustodat is. Úgy legyen!
Én mindig maradok, aki eddig is voltam mindig,
szerető apád:
Brenner József
Szabadka, 1911. december hó 13-án.
[1] A levélben kurzivált aláhúzások a legtöbb esetben Csáthtól származnak, többnyire széljegyzetek is kapcsolódnak hozzájuk. A levélíró által kiemelt részeket lábjegyzetben jelöltük.
[2] Csáth lapszéli rájegyzése: „pl. Brenner nagyapa (?)”.
[3] Csáth lapszéli rájegyzése: „ez sehol sincs”.
[4] Érvényteleníteni.
[5] Csáth lapszéli rájegyzése: „általános emberi vonás”.
[6] Itt és a következőkben első anyósáról, Decsy Károlyné Klauser Antóniáról van szó.
[7] A levélíró kiemelése.
[8] A levélíró kiemelése.
[9] Utalás a Fidibusz című vicclapra.
[10] Csáth lapszéli rájegyzése: „Nem törődtél a házasságával.”
