1970-es évek, Harlem. Ray Carney, a korábbi orgazda jelenleg köztiszteletben álló bútorbolt-tulajdonos: érthető, hogy igyekszik nem ütni bele az orrát semmibe. Amikor ártatlan szívességet kér régi rendőrségi kontaktjától, Munsontól, az univerzális megoldóembertől, cserében Munson is kér valamit. És ezzel máris újrakezdődnek a stiklik – nincs kiszállás, és ez valakinek az életébe kerülhet. Miközben az ország a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásának kétszáz éves évfordulójára készül, Harlemben rejtélyes módon egymás után égnek le egész háztömbök. Carney egyik bérlője egy tűzesetben súlyosan megsérül, és Carney megejtően brutális cimboráját, Borsot bízza meg a nyomozással. A két zsivány harcba száll azokkal, akik az omladozó metropoliszt kezükben tartják: a necces, agresszív, velejükig romlott alakokkal.
Colson Whitehead: Alvilági becsület (részlet)
Fordította Pék Zoltán
– Miért hazudtak a zsaruk? – kérdezte John.
– Miért hazudik bárki? – Van, amire a fiúnak magának kell rájönni.
Carney megpróbálta elképzelni, hogy gyerekként ő kérdezgeti az apját politikáról. Elképzelhetetlen. Nagy Mike Carney hasonszőrű svindlereket látott a polgárjogi mozgalomban, „ezekben az úgynevezett igaz testvérekben”. Mennyit fölöznek le, amikor a tenyerüket nyújtják ingyenkonyhai támogatásra, mennyit tesznek zsebre a rezsiköltségből, amikor elvágják egy új kultúrház szalagját? Megélhetési panamázás, és mindenhol ott a lehetőség, a kis repedés, amibe egy vállalkozó szellemű lélek becsúsztathat egy feszítővasat.
Manhattanben élő fekete fiú létére John irigylésre méltóan naiv maradt. A túlélésért folytatott harc gyors gondolkodásra késztet; John rászánta az időt, hogy minden oldalról megfontolja a világot, jogának tekintette a körültekintés luxusát. Carney néha úgy érezte, ő is ilyen lett volna, ha másik lakásban nő fel, ahol van otthon kaja, amikor hazaér a suliból, ahol anya fogadja, aki nem halt meg fiatalon. Olyan apa, aki nem simlis. Tetszett neki, hogy annak a fiúnak egy verziója létezik valahol, még ha ő nem is lehetett az.
May viszont az anyjára ütött. Harsány és magabiztos, tizenöt évesen már kemény csaj. A Párduc huszonegyek tárgyalása után egy héttel Carney meg a gyerekek éppen az étkezőben reggeliztek. A szülői tekintély karbantartása érdekében Carney kihagyta a Chock full o’Nuts--rituáléját, hogy iskola előtt egy kis időt tölthessen Johnnal és Mayjel.
May az újságra koppintott:
– Ezek aztán kemény fickók.
Carney elvette a Timest. Valaki vállalta a felelősséget a szerda éjszakai lövöldözésért. A Frank Hogan ügyész lakását őrző két zsaru kritikus állapotban volt, miután egy autóból legéppuskázta őket „két fiatal fekete férfi”. Hogant nyár óta őrizték, amikor John Murtagh házára gyújtóbombát dobtak. Hogy ki volt John Murtagh? A Párduc-ügy bírója.
Előző éjjel a lövöldözők egy-egy csomagot dobtak ki a New York Times épületénél és a WLIB rádióállomásnak a Theresában található irodájánál, vagyis éppen abban az utcában, ahol Carney üzlete állt. A csomagokban volt egy .45 kaliberű géppuskatöltény, a támadásban részt vett és azonosított autó egyik rendszámtáblája, valamint egy üzenet:
- május 19.
Minden hatalmat a népnek,
itt a rendszámtábla, amit a fasiszta állami disznó rendőrség keres. Azért küldjük be, hogy megmutassuk, az elnyomott népeknek megvan az erejük hozzá, hogy forradalmi igazságot szolgáltassanak.
Ennek a rasszista kormánynak a fegyveres gorillái ismét találkozni fognak a fegyverekkel vagy az elnyomott harmadik világbeli emberekkel, ha továbbra is elfoglalják a közösségünket és gyilkolják a fivéreinket és nővéreinket az amerikai jog és rend nevében. Ahogy a fasiszta haditengerészet és a hadsereg a demokrácia nevében elfoglalja Vietnámot, és az amerikai imperializmus nevében vietnámi embereket öl, és szemben találja magát a vietnámi felszabadító hadsereg fegyvereivel, úgy a rasszizmus és elnyomás hazai erői is szemben találják magukat a fekete felszabadítási hadsereg fegyvereivel, akik Malcolm és az igazi forradalmárok hagyománya szerint valódi igazságot fognak szolgáltatni. Forradalmi igazságszolgáltatás vagyunk.
Minden hatalmat a népnek
Igazság
A szintaxisba belezavarodott, de a lényeget értette.
– Harcos hozzáállás.
– Valakinek ki kell mondani – vélte May. – Vietnám és a gettó ugyanaz.
– Az állam aztán nem tétlenkedik.
– Nagyon vicces. – May kikapta a kezéből a napilapot.
– Nem nevetek.
– Szereztél jegyet?
Carney arca megrezzent.
– Mondtam, hogy elfogytak, drágám.
– Azt mondtad, szerzel.
John ceruzával kereste az utat a Honeycomb kukoricapelyhes doboz hátuljára nyomtatott labirintusban.
Másnap éjjel újabb támadásra került sor, ezúttal sikerrel. Szombat reggel Carney a könyvelést nézte át, közben szólt a 1010 WINS hírcsatorna, hogy ne érezze magát egyedül. Hírek minden időben. A bemondó megemlítette a 159. utcai Colonial Park-házakat. Carney-nak éltek ott vevői, többször szállított oda árut. Péntek este nem sokkal tíz óra után Waverly Jones és Joseph Piagentini rendőrök éppen a járőrautójukhoz mentek vissza, amikor hátba lőtték őket géppuskával. Jones fekete volt, két lövést kapott. Piagentinit, a fehér zsarut nyolcszor meglőtték. Millie néni éppen ügyelt a Harlem Kórházban, amikor begurították őket. „Pokoli volt, pokoli.” Lindsay polgármester részt vett a temetésükön, a tévében a könnyeivel küszködött.
A New York-i rendőrség az erődemonstráció szóval jellemezte a saját válaszreakcióját.
– Egy kibaszott ostrom – így jellemezte egy férfi a sorban a Chock full o’Nutsban, aki egy zacskó fánkért fizetett Carney előtt. – És én voltam a háborúban. – Járőrök álltak utcasarkokon, minden addiginál több járőrautó árasztotta el az utcákat, civil kocsik kísérték őket extra védelem gyanánt. Éjféli rajtaütéseket hajtottak végre gyanús elemeken. Belvárosi listákra felkerült aktivistákat és mozgalmárokat vettek őrizetbe. Carney-t a ’64-es lázongásokra emlékeztette, vagy ’68-ra, miután lelőtték Kinget. Külön forróvonalon lehetett bejelenteni, ha valaki tudott valamit.
A rendőrség eleinte elbagatellizálta az FFH-kapcsolatot, de Carney látta, hogy most már elismeri azok szerepét.
A következő napokban még három, de már nem halálos támadás történt rendőrök ellen:
ugyanazok csinálták, vagy valakik másolták őket? Edward Kiernan, a Járőrök Jótékonysági Egyletének vezetője a tévében felmutatta Piagentini golyó lyuggatta ingét, és könyörgött minden szolgálatos rendőrnek, hogy vigyen magával puskát. – Pisztollyal 1:5-höz az esély, hogy elhibázzák, de puskával 99:1 a találat esélye.
Lincselőbeszéd. Percy Sutton rászólt, hogy fejezze be. Sutton – második világháborús pilóta, Malcolm X ügyvédje, jelenleg Manhattan kerületi elnöke – láttán Nagy Mike a szemét forgatta volna.
– Ez New York, nem Alabama – mondta. – Itt nem dívik a „nálam a fegyver, nálam a törvény” hozzáállás.
Teltek a napok. A hajtóvadászat folytatódott. Vijjogtak a szirénák.
***
Június első hete. Egy újabb tikkasztó New York-i nyár kezdete. A bejárati ajtó feletti légkondicionáló úgy zihált és köhögött, akár egy városi busz, de megtette a magáét.
A gép alatt hűvös volt. Carney, Larry és Mr. Foster ott verődtek össze. Carney gyanította, hogy a szemközt összecsődült tömegben jelen vannak különféle frakciók: a mozgalom szimpatizánsai; az ellenkultúrától megrészegült fiatalok; forradalmi lelkületű emberek, akik rossz szemmel nézik, ha zsarukat lőnek hátba; és azok, akik csak haladni akarnak a dolgaikkal anélkül, hogy belerángatnák őket bármi faszságba. Mint Mr. Charlie Foster, aki savanyú ábrázattal figyelte a történteket.
Egy sötétbarna Plymouth fordult be a Morningside-ra, és dudált, mire két ácsorgó odébb ugrott. A jármű felállt a padkára, és két fehér civil ruhás rendőrt bocsátott ki magából. A feltartóztatott férfi a fejét csóválta, ahogy azok elkezdtek kiabálni vele.
– Disznók – mondta Larry.
– Fiatalkoromban, ha ilyet mondtunk rájuk, és meghallották, megnyomorították érte az embert – jegyezte meg Foster.
– Zsandárok – helyesbített Larry.
A járőrök megbilincselték a férfit. Az egyik civilruhás egyik kézzel nyakon ragadta, a másikkal kormányozta. Amikor Carney kicsi volt, az apja két meló között a Csodaszervizben keresett egy kis pénzt. A tulajnak, Pat Bakernek volt hátul egy szürke korcs kutyája, és amikor a kutya odapiszkított valahová, megragadta a kutya nyakát, és belenyomta az orrát. A zsaru is így ragadta meg a fiatal testvér nyakát.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a férfi egyenesen Carney szemébe néz, de a nap állása miatt csak saját tükörképét láthatta a kirakatban. Ilyen volt a fény a 125. utcán a napnak abban a szakában:
mindent tükörré változtatott.
A civilruhások belökték a hátsó ülésre. A szedán meglódult, ledöccent a járdáról. A járőrkocsi követte.
Egy magas testvér kajla hasított bőr kalapban rákezdett kántálni, hogy „Hatalmat a népnek”, de nem lett ragályos. A zsaruk elmentek, már nem volt, ami összekösse az embereket. Mind odébb mozdultak, mintha a közlekedési lámpa váltott volna zöldre.
Charlie Foster megköszörülte a torkát, és feltette a barettjét. Elment a kedve a vásárlástól, lerítt a tartásáról.
– Át kell gondolnom – mondta.
Larry akadékoskodott. Carney visszasompolygott az irodájába. Pech.
Mr. Foster egy perc múlva kilépett az utcára. Carney néha szerette volna mondani az ilyeneknek: „Vegye meg, az ég szerelmére. Tegyen valamit saját magáért!” Abból a nemzedékből sok fekete férfi gyakorolta az önmegtartóztatást, az a sok Charlie Foster már azelőtt is megtagadott magától dolgokat, hogy Carney megszületett. Elképzelte a magányos képet, ami otthon várja Fostert… aztán magára parancsolt. Lehet, hogy az öreg boldog és elégedett, visítozó unokákat emelget egész nap, mintha súlyzók lennének. Semmit nem tud ezekről az emberekről, a döntéseikről és azok következményeiről. Csak annyit, hogy egy kényelmes fotelt keresnek. A privát rettegést Carney néha hajlamos volt egyetemes állapotnak tekinteni.
Fogta az asztalán heverő Emlékezet napi akció táblákat, és a szemetesbe dobta. A leértékelés zajos sikert aratott, rendszert csinál belőle. Amikor hallotta, hogy a Feldíszítés napját átnevezik és átteszik május 30-ról május utolsó hétfőjére, nem látta különösebb értelmét. A bevétel bezzeg ínyére volt. Háromnapos hétvége, bőséges szabadidő, az embernek óhatatlanul eszébe jut az otthona csinosítása. Ha minden igaz, először helyeselt olyasmit, amit a kormány csinált.
Az íróasztala felett, a bemutatóteremre néző ablaktól balra lógott az a polaroid kép, amit Rusty készített róla, Elizabethről meg a gyerekekről a bolt előtt. 1961. May négyéves volt, John talán kettő. Elizabeth mindig ugyanúgy nézett ki, akármikor készült róla kép: csodásan és rendíthetetlenül. Kellemes szombati nap volt, élvezték egymás társaságát és az időjárást. May felkunkorodó szájsarka elárulta, hogy elfojt egy mosolyt.
Nem akart csalódást okozni a lányának, de kifogyott a lehetőségekből. Odahívta Larryt.
– Mi újság, baby?
Carney elmondta neki, hogy következő hónapban a Jackson 5 lép fel a Madison Square Gardenben.
– Az kapós – kommentálta Larry fáradt, bennfentes hangon. Egy korábbi inkarnációjából voltak „barátai a bizniszben”, és holtidőben néha odavetett egy-egy pletykát neki, Rustynak meg Marie-nek. Egy apróságot a War harmadik albumán közreműködő harmonikásról, vagy az Aretha Franklin fogorvosától szerzett és cserkészbecsszóval alátámasztott információt.
– Mayt érdekelné.
Larry a fejét ingatta.
– Ha lenne jegyem, én mennék.
Carney már tett pár kört. A Dumas Clubban lyukra futott. Bennfentes tipp készülő törvényjavaslatról; kit kell megvesztegetni a városházán; mikor hasznos a befolyás és mikor a készpénz – a Dumas tagjai ilyesmiben remekeltek. Jackson 5-jegyek tekintetében már nem bizonyultak annyira fineszesnek. Lamar Talbot, akit az emberek – Carney számára érthetetlen okból – „Fekete Clarence Darrow”-nak neveztek, egyszer képviselte a Gardent, amikor egy munkás halála miatt per indult ellenük foglalkoztatás körében elkövetett veszélyeztetésért. Egy építőmunkás meghalt alapozás közben, egy afroamerikai ügyvéd az asztalnál segíthet elsimítani a dolgot. Sima ügy. „Megmentettem az irhájukat, és tessék, hogy bánnak velem.”
Carney kifejezetten emlékezett, hogy Kermit Wells azzal kérkedett, Berry Gordy, a Motown Records lemezkiadó atyja az első unokatestvére. Egy whiskykóstoló után sarokba szorította. Wells esküdözött, hogy Carney rosszul hallotta; a felesége barátnője az, aki rokona Berry Gordynak, csak ő meg a felesége éppen mosolyszünetet tartanak. Ráadásul, ha lenne oda drótja, magának szerezne jegyet.
Carney apósa, Leland Jones intézte különféle szórakoztatóipari ügyvédek és menedzserek kényes könyvelését, akik ezért évtizedek óta ellátták koncertjegyekkel. Carney lenyelte a büszkeségét, rákérdezett. May kedvéért. Amikor csak manapság meghallotta Leland hangját,
a remegés nagyon is emlékeztette, hogy az évek mennyire lefarigcsálták ezt az embert.
Valaha megvetette Lelandet? Erős érzelmek mentek pocsékba. Rákérdezett a show-bizniszes kapcsolataira.
– Alberttel jó ideje nem beszéltem – felelte Leland. – Lance Hollis pedig évekkel ezelőtt elhunyt.
Carney mostanában a rádiót is félt bekapcsolni, nehogy a zenekar egyik istenverte dala a kudarcára emlékeztesse. Kit felejtett ki?
Munsont. Hát, az nem most volt.
Általában üzenetet hagyott, amikor felhívta a 28. körzeti kapitányságot. A fickó szerencsejátékos. Ezen a napon a harmadik csengésre felvette valaki.
– Látta valaki Munsont? Ki keresi?
Újabb sziréna. Carney megmondta a nevét.
Munson vette át a kagylót.
– Carney – ismételte meg a nevét, mintha próbálná hova tenni. A nyomozó hangja kapart: – Nekem mért is nem jutott eszembe?
És így, egyszerűen, mint amikor a lámpa pirosról zöldre vált, Carney visszatért a bűnözői nyugdíjból.
