Lucia Berlin novelláit jóval a halála után fedezte fel magának a világ
Beleolvasó lucia_berlin jelenkor

Lucia Berlin novelláit jóval a halála után fedezte fel magának a világ

Lucia Berlin jó tíz évvel a halála után lett igazán híres. Az amerikai novellista életében összesen hetvenhat novellát publikált, a magyar olvasók főként a Bejárónők kézikönyvéről ismerik, most pedig itt az újabb novellaválogatás, az Este a paradicsomban.

Könyves Magazin | 2020. augusztus 19. |

Lucia Berlin amerikai kisembereinek küzdelmes életében mindig ott rejtőzik a bizakodás és a derű. Egy pillanatra sem tűnik el a remény, hogy a dolgok egyszer majd jobbra fordulhatnak, ahogy a szerző rendkívül mozgalmas életében is megtörtént. Berlin megbirkózott az alkohol, az erőszak, a szegénység problémáival. Három házasság, egy heroinista férj és négy gyermek felnevelése mellett szakított időt az írásra, amelyben kiteljesíthette különleges személyiségét és létrehozhatta egyedi hangját, hogy jóval a halála után elnyerje méltó helyét a világirodalom panteonjában.

Lucia Berlin
Este a Paradicsomban
Ford.: Lukács Laura, Jelenkor, 2020, 556 oldal
-

Az Este a paradicsomban novelláit az Isten hozott idehaza című memoár kíséri, melyben Lucia Berlin azokról a helyekről ír, melyeket élete első huszonkilenc évében az otthonának nevezett, Alaszkától Argentínáig, Kentuckytól Mexikóig, New Yorktól Chiléig. Ezt a szöveget, mely egy mondat közepén szakadt félbe az írónő halálával, a fia által válogatott fényképek és levelek egészítik ki. "Mozgalmas évek voltak ezek - csupa dráma, fejlődés, társadalmi felbolydulás; anyám levelei lenyűgöző bepillantást engednek a fiatal anya és az önmaga felfedezésével vajúdó, reménybeli író gondolataiba" - írja Jeff Berlin a kötet előszavában.

Lucia Berlin: történetek egy közönséges női élet borzalmasságáról - Könyves magazin

Lucia Berlin tizenegy évvel a halála után lett híres. Az amerikai novellista életében összesen hetvenhat novellát publikált, ezekből gyűjtött össze negyvenhármat az utóbbi évek egyik legjobb borítóját, és legerősebb újrafelfedezett elbeszéléseit felmutató Bejárónők kézikönyve.

"Lucia Berlin fordítása embert próbáló feladat; nemcsak az elmondhatatlanul sok reália (tárgyak, ételek, műsor-, könyv- vagy dalcímek, korabeli médiaszereplők, bikaviadal-szakszavak, New York vagy Oakland földrajza, vályogházak, kátránypapír tetejű házak, fal nélküli házak, dialízisgépek…) miatt, hanem a változatos regiszterek miatt is" - írta róla a Nyugati tér blogon a kötet fordítója, Lukács Laura, hozzátéve egyúttal azt is, hogy Lucia Berlin könyve fordítóként és olvasóként egyaránt nagy kaland.

Ezt most ti is eldönthetitek - olvassatok el egy részt a könyvből:

Néha nyáron

Hétévesek voltunk, Hope meg én. Nem hiszem, hogy tudtuk, milyen hónapban járunk, vagy milyen nap van, hacsak nem vasárnap volt. Olyan régóta tombolt a hőség, és olyan egyformák voltak a napok, hogy mindent elfelejtettünk, azt is, hogy az előző évben esett. Kértük John bácsit, hogy süssön megint tükörtojást a járdán, erre legalább emlékeztünk.

Hope családja Szíriából jött. Nem olyanfajta emberek voltak, akik a texasi hőségben üldögélve az időjárásról beszélgetnek. Vagy elmagyarázzák, hogy nyáron hosszabbak a napok, de aztán elkezdenek megint rövidülni. Ami az én családomat illeti, senki sem beszélt senkivel. John bácsi meg én néha együtt étkeztünk. Nagymami Sally húgommal evett a konyhában. Anyám és nagyapa, ha ugyan ettek, a szobájukban vagy házon kívül tették.

Néha mindenki a nappaliban volt. Hogy Jack Bennyt, Bob Hope-ot vagy a Fibber McGee and Mollyt hallgassa. De még olyankor sem beszélgettünk. Ki-ki magában nevetett, és bámulta a rádión a zöld varázsszemet, ahogy manapság a tévét szokás.

Vagyis nem volt honnan megtudnunk, Hope-nak meg nekem, hogy mi az a nyári napforduló, vagy hogy El Pasóban nyáron mindig esik. Nálunk nem volt téma a csillagos ég, talán arról sem tudott senki, hogy az északi égbolton előfordulnak nyári meteorzáporok.

A rengeteg esőtől kiöntöttek a csatornák, a vízelvezető árkok, és a kohók környékén házakat pusztított el az áradat, csirkéket, autókat sodorva magával.

Amikor villámlott és mennydörgött, primitív rettegés fogott el minket. Hope-ék elülső teraszán húztuk meg magunkat, és onnan hallgattuk – takaróba burkolózva, áhítattal, végzetünkbe belenyugodva – a dörrenéseket, morajlásokat. De nem tudtunk nem odanézni, sőt vacogva, összekucorodva biztattuk is egymást, hogy nézzük, ahogy a Rio Grande egész hosszán felragyognak a nyilak, eltalálják Krisztus király keresztjét a hegyen, majd cikázva belecsapnak a kohó kéményébe, csatt-csatt. Dübörgés. Ugyanekkor a Mundy Streeten szikrazuhatag kíséretében rövidzárlatot kapott a troli, és az utasoknak éppen akkor sikerült kimenekülni belőle, amikor szakadni kezdett az eső.

Esett és esett. Esett egész éjszaka. Elhallgatott a telefon, elment a villany. Anyám nem jött haza, és John bácsi sem. Nagymami begyújtott a fatüzelésű tűzhelybe, és nagyapám lehülyézte, amikor hazajött. Villany nincs, te féleszű, gáz, az van, de nagymami csak a fejét rázta. Mi tökéletesen értettük. Az ember ne bízzon semmit a véletlenre.

Hope-ék tornácán, gyerekágyban aludtunk. Aludtunk, bár mindketten esküvel állítottuk, hogy egész éjjel éberen figyeltük a szakadó esőt, ami olyan volt, mintha üvegtéglából rakott, óriási ablak ereszkedett volna elénk.

Mindkét házban reggeliztünk. Nagymami kolbászmártásos pogácsát csinált, Hope-éknál kibbét ettünk pitával. Hope nagymamája két szoros francia fonatba fonta a hajunkat, így egész délelőtt ferde szemünk volt, mint az ázsiaiaknak. Kimentünk forogni az esőbe, aztán vacogva megszárítkoztunk, és kimentünk megint. Mindkettőnk nagymamája végignézte, ahogy az eső teljesen elmossa a kertjét, le a domboldalról, ki az utcára. A víz, amelyben vörös, salétromos agyag kavargott, hamar elöntötte a járdát, és a házunkhoz vezető betonlépcső ötödik fokáig emelkedett. Beleugrottunk, meleg volt, sűrű, mint a kakaó, és vitt minket utcahosszat sebesen, a copfjaink csak úgy repültek utánunk. Kimásztunk, visszaszaladtunk a hideg esőben, jó egy sarokkal följebb, mint ahol laktunk, aztán újra beleugrottunk az utcai folyamba, és sodortattuk magunkat lefelé, majd újra meg újra.

A csönd kísérteties varázst adott ennek az áradásnak. A trolik napokig nem közlekedtek, autók sem jártak. A közvetlen szomszédságban nem volt rajtunk kívül gyerek. Hope hat testvére mind idősebb volt nála – vagy a bútorüzletben segítettek, vagy csak valahogy mindig máshol voltak. Az Upson Avenue-n főleg nyugdíjas kohómunkások laktak, és mexikói özvegyek, akik alig beszéltek angolul, és reggel-este misére jártak a Szent Családba.

A miénk volt az utca. Göriztünk, ugróiskoláztunk, jackseztünk. Az öregasszonyok korán reggel vagy estefelé meglocsolták a növényeiket, de a nap többi részében odabent tartózkodtak, gondosan bezárt ablak, lehúzott redőny mellett, hogy kint tartsák a kibírhatatlan texasi hőséget, főleg pedig a vörös salétromport és a kohó füstjét.

Minden este olvasztottak ércet. Kiültünk a többnyire csillagfényes udvarba, és vártuk, hogy a lángok kilövelljenek a kéményből, amit mindig fekete füst követett hatalmas, görcsös löketekben; olyan sűrű volt, hogy elsötétült tőle az ég, fátyol borult ránk és minden másra. Megkapó volt ez a gomolygás, ez a hullámzás az égen, de csípte a szemünket, és az émelyítően erős kénszag felkavarta a gyomrunkat. Hope öklendezett is mindig, de igazából csak tettette. A minden esti látvány félelmetességét bizonyítja, hogy amikor a Plaza moziban levetítették a híradót az első atombombáról, egy mexikói bekiabálta: „Mira, a kohónk!”

Egy időre elállt az eső, és ekkor történt a második dolog. Nagyanyáink ellapátolták a homokot, felsöpörték a járdát a ház előtt. Az enyém rettenetes háziasszony volt.

Mert mindig volt színes bőrű cselédje – magyarázta anyám.

Neked pedig ott volt a papa!

Anyám nem találta viccesnek ezt.

Nem fogom arra vesztegetni az időmet, hogy kitakarítom ezt a koszlott csótányfészket.

De nagymami ezúttal derekas munkát végzett az udvarban, lesöpörte a lépcsőt, megöntözte a kertecskéjét. Néha épp csak karnyújtásnyira volt Mrs. Abrahamtól, aki a kerítés túloldalán dolgozott, de egyik sem vett tudomást a másikról. Nagymami nem bízott az idegenekben, Hope nagymamája pedig utálta az amerikaiakat. Engem szeretett, mert meg tudtam nevettetni. Egy nap a gyerekek felsorakoztak a tűzhelynél, és ő osztani kezdte a kibbét, friss meleg pitával. Beálltam a sorba, és engem is kiszolgált, mielőtt kapcsolt volna. Így történt, hogy onnantól fogva minden reggel megfésült, befonta a hajamat. Először úgy tett, mintha nem venné észre a cselt; arabul szólt rám, hogy maradjak veszteg, és a fejemre koppintott a kefével.

A Haddad-ház mellett üres telek volt. Nyáron benőtte a gaz, mindenféle rossz bogáncs, úgyhogy az embernek nem volt kedve átmenni rajta. Ősszel és télen pedig látszott, hogy üvegcserép borítja a talajt. Kék, barna, zöld üvegdarabok. Hope bátyja meg a barátai ugyanis ide jártak légpisztollyal lövöldözni üres palackokra, és a járókelők is dobáltak be üvegeket. Hope meg én visszaválthatókra vadásztunk; az öregasszonyok megfakult mexikói kosarukban hordták az üvegeket a Sunshine élelmiszerboltba. De akkoriban nem ez a szokás járta, hanem az, hogy az ember megissza az üdítőt, aztán egyszerűn elhajítja az üveget. Mindennapi látvány volt az autóból kirepülő, pukkanva földet érő sörösüveg.

Most már értem, hogy a késői napnyugta magyarázta a jelenséget – mire lement a nap, mindketten túl voltunk a vacsorán. Újból lementünk az utcára, ültünk a járdaszegélyen, jackseztünk. Csak néhány napig láthattunk be úgy a telken nyújtózkodó füvek, gyomnövények alá, hogy a nap éppen megvilágította az üvegcserepek mozaikszőnyegét. Egy bizonyos szögben úgy sütött át az üvegen, mint katedrális színes ablakán. A varázslatos látvány mindössze néhány percig tartott, és csak két napig volt megfigyelhető. „Odanézz!”, kiáltotta Hope az első alkalommal. Mozdulatlanná dermedtünk. Izzadt markomba szorítottam a jackeket. Hope golflabdát tartó keze megállt a levegőben, olyan volt, mint a Szabadságszobor. Káprázó szemünk előtt fordult, változott, kiteljesedett a színkaleidoszkóp, majd lágyabb, elmosódottabb lett, végül elenyészett. Másnap megismétlődött a mutatvány, de a harmadikon egyszerűen csak bealkonyult.

Nem sokkal az üvegszőnyeg után, de az is lehet, hogy előtte, egyszer a szokásosnál korábban olvasztottak a kohóban. Azaz, nem is, hiszen mindig ugyanakkor, este kilenckor olvasztottak. De mi máshogy érzékeltük.

Délután a mi lépcsőnkön ültünk, és éppen a görkorcsolyánkat vettük le, amikor megállt előttünk egy nagy kocsi. Csillogó, fekete Lincoln. Kalapos férfi ült a volánnál. A felénk eső ablak leereszkedett.

Motoros ablak – jegyezte meg Hope. A férfi megkérdezte, ki lakik a házban. – Ne mondd meg neki – súgta Hope, de én megmondtam.

Dr. Moynahan.

Itthon van?

Nincs. Senki sincs, csak a mamám.

Mary Moynahan a mamád?

Mary Smith. A papám hadnagy, és elment a háborúba. Csak addig leszünk itt, míg vissza nem jön – mondtam.

A férfi kiszállt. Háromrészes öltönyt viselt, kikeményített fehér inget, mellényzsebéből óralánc lógott. Mindkettőnknek adott egy ezüstdollárt. Nem tudtuk, mi az. Egy dollár, magyarázta.

– Elfogadják a boltban? – kérdezte Hope.

El, mondta a férfi. Fölment a lépcsőn, bekopogott. Mivel senki nem nyitott ajtót, elfordította a fémfogantyút, ami megszólaltatta a recsegő csengőt. Egy idő után kinyílt az ajtó. Anyám dühösen mondott valamit, amit nem értettünk, aztán bevágta az ajtót.

A férfi visszajött, és még egy-egy ezüstdollárt adott nekünk.

Bocsánatot kérek. Be kellett volna mutatkoznom. F. B. Moynahan vagyok, a nagybátyád.

Én meg Lu. A barátnőm, Hope.

Hol van nagymami, kérdezte. Az Első Texasi Baptistáknál, az imaházban, mondtam, a könyvtárral szemben. – Köszönöm – felelte, és elhajtott. Mindketten a zokninkba rejtettük a két dollárunkat. Épp jókor, mert anyám, fején hajcsavarókkal, már szaladt is lefelé a lépcsőn.

Ez Fortunatus bácsikád volt, az a kígyó. El ne mondd bárkinek, hogy itt járt! Hallod? – Bólintottam. A vállamba öklözött, hátba vágott. – Egy szót se szólj nagymaminak. Fortunatus összetörte a szívét, mikor elment. Magukra hagyta őket, hadd éhezzenek. Csak felzaklatná nagymamit. Egy szót se. Megértetted? – Ismét bólintottam.

Válaszolj!

Egy szót se szólok.

A nyomaték kedvéért még egyszer hátba vágott, aztán visszament a házba.

Később mindenki hazajött, és bebújt a szobájába, szokás szerint. A hosszú előszobából négy hálószoba nyílt, a végében volt a fürdőszoba, jobboldalt pedig a konyha, az ebédlő meg a nappali. Az előszobában mindig sötét volt. Éjjel koromsötét, nappal vérvörös az ajtó fölötti festett világítóablaktól. Rettegtem éjjel kimenni a fürdőszobába, míg John bácsi meg nem tanított egy jó módszerre: ahogy kilépek az előszobába, suttogjam el néhányszor, hogy „Isten vigyáz rám, Isten vigyáz rám”, aztán fussak, ahogy a lábam bírja. Aznap lábujjhegyen jártam, mert anyám éppen azt mesélte John bácsinak a szobájában, hogy Fortie ott járt. John bácsi azt felelte, sajnálja, hogy nem volt otthon, mert lepuffantotta volna. Aztán nagymami szobája előtt álltam meg. Épp Sallyt altatta a Missouri keringővel. Milyen drága. „Messze, messze, Missouriban, így énekelt nekem anyám.” Mikor kijöttem a fürdőszobából, John bácsi már nagyapa szobájában volt. Nagyapa épp azt mesélte, hogy Fortunatus megpróbált bemenni hozzá az Elks’ Klubba. De ő megüzente neki, hogy vagy eltakarodik, vagy ő, nagyapa, kihívja a rendőrséget. Mást is mondtak, de azt már nem hallottam, csak a poharakba töltött bourbon kotyogását.

Végül John bácsi kijött a konyhába. Jeges teát ittam, ő tovább whiskyzett. Mentalevelet tett a poharába, hogy nagymami azt higgye, ő is teát iszik. Elmesélte, hogy Fortunatus sok-sok éve hagyta ott őket, épp mikor legnagyobb szükségük lett volna rá. Ő, John, meg nagyapa olyan sokat ittak, hogy nem bírtak dolgozni. Tyler bácsi és Fortunatus bácsi tartották el a családot, míg Fortunatus egy szép napon, jobban mondva, az éjszaka közepén meg nem lógott Kaliforniába. Hagyott egy cetlit, hogy elege van ebből a hitvány Moynahan népségből. Soha többé nem küldött pénzt, sem levelet, még akkor sem jött, amikor nagymami majdnem meghalt. Most valami vasúttársaságnak az elnöke. – Jobb, ha nem említed, hogy láttad – mondta John bácsi.

Aztán mindenki együtt hallgatta Jack Bennyt a rádióban. Sally még mindig aludt. Nagymami a kisszékén ült, ölében nyitott Bibliával, ahogy szokott. De nem olvasott. Lefelé nézett, a Bibliára, öreg arcán boldog ragyogással. Megértettem, hogy Fortunatus bácsi rátalált, és beszélt vele. Amikor fölnézett, rámosolyogtam. Visszamosolygott, aztán újra lenézett. Anyám az ajtóban állt, és cigarettázott. A mosolygásunktól ideges lett, és kézzel-lábbal mutatta – nagymami háta mögött –, hogy csitt, és grimaszolt hozzá. Üres tekintettel bámultam rá, mintha nem tudnám, miről van szó. Nagyapa a rádiót hallgatta, és Jack Bennyn nevetett. Már be volt rúgva. Bőszen hajtotta a bőr hintaszékét, miközben apró csíkokra tépdeste az újságot, és a csíkokat elégette a nagy, vörös hamutartóban. John bácsi az ebédlő ajtajában állva ivott, cigarettázott, és folyamatosan figyelte a helyzetet. Szándékosan nem vette a jeleket, melyekkel anyám szerette volna elérni, hogy távolítson el engem a szobából. Sejtettem, hogy John bácsi is látta nagymami mosolyát. Anyám hessegető kézmozdulatokat tett felém. Úgy tettem, mintha nem venném észre, és együtt énekeltem a Fitch-reklámmal. „Ha viszket a fejed, ne vakard, ne kapard, csak moss Fitch-csel fejet, használd a fejed!” Anyám olyan utálatosan nézett, hogy nem bírtam tovább, és elővettem az egyik ezüstdollárt a zoknimból.

Idenézz, mim van, nagyapa!

Nagyapám abbahagyta a hintázást. – Hol szerezted? Csak nem loptad azokkal a mocskos arabokkal?

Nem. Ajándékba kaptam.

Anyám lekent egy pofont. – Romlott kölök! – Kirángatott a szobából, kidobott. Úgy él az emlékezetemben, hogy a nyakamnál fogva visz, mint egy macskát, de ahhoz már nagy voltam, úgyhogy ez nem lehet igaz.

Épp csak föleszméltem odakint, mikor Hope átkia­bált, hogy menjek gyorsan. – Ma korán olvasztanak! – Hát ezért hittük, hogy korán. Kilenckor még nem volt sötét.

Testes fekete füst gomolygott elő a kéményből, majd hullámokra oszolva zuhogott alá, pillanatok alatt szétterülve a környék fölött; esti sötétség lett, ködös foszlányok kúsztak a háztetőkre, hatoltak be szűk utcákba. Aztán elvékonyodott a füst, táncolva beborította az egész belvárost. Egyikünk sem bírt mozdulni. Csorgott a könnyünk a csípős, bűzös kéngőzök miatt. De miközben szétoszlott a füst a város fölött, ugyanúgy ellenfénybe került, mint az üvegcserép, ugyanolyan színpompás lett. Gyönyörű kékek, zöldek, színjátszó lilák, benzinzöld tócsák. Itt egy sárga villanás, ott egy rozsdavörös, de leginkább puha mohazöldben játszott az egész, az tükröződött az arcunkon is.

Juj – mondta Hope –, folyton más színű volt a szemed.

Azt hazudtam, az ő szeme is, pedig az ő szeme ugyanolyan fekete volt, mint mindig. Az enyém világos, valószínűleg átvette a füst színörvényeit.

Hope meg én nem csacsogtunk, mint más kislányok. És általában nem szaporítottuk a szót. Annyi biztos, hogy a hömpölygő füst és a ragyogó üvegcserép irtóztató szépségéről soha egyetlen szót sem ejtettünk.

Hirtelen sötét lett, későre járt. Mindketten bementünk. John bácsi már aludt a hátsó tornácon. A házunk meleg volt, cigaretta-, kén- és bourbonszagú. Bemásztam anyám mellé az ágyba, azonnal elaludtam. John bácsi az éjszaka közepén rázott föl; kimentünk a ház elé.

Ébreszd föl a barátnődet – súgta John bácsi. Kaviccsal megdobtam Hope ablakát; másodpercek múlva ott volt. John bácsi a fűhöz vezetett minket, és azt mondta, feküdjünk le. – Csukjátok be a szemeteket. Becsuktátok?

Igen.

Igen.

Jó, akkor most nyissátok ki, és nézzetek a Randolph Street irányába fölfelé, az égre.

Kinyitottuk a szemünket – tiszta volt az égbolt. És telis-tele csillaggal; annyi csillag volt rajta, hogy túlcsordultak a széleken, elrugaszkodtak, belezuhantak-ömlöttek az éjszakába. Tucatszám, százszám, milliószám hullottak a csillagok, aztán egy felhőfoszlány eltakarta őket, majd még több puha felhő úszott az égboltra.

Álmodjatok szépeket – súgta John bácsi, és visszaparancsolt minket az ágyunkba.

Újból esős reggelre ébredtünk. Egész héten esett és áradt, végül annyira meguntuk, hogy folyton fázunk és sárosak vagyunk, hogy mozira költöttük a dollárjainkat. Aznap, amikor Hope meg én megnéztük a The Spanish Maint, apám épségben megtért a háborúból. Nemsokára Arizonába mentünk, úgyhogy nem tudom, hogyan alakult a következő texasi nyár.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

John Cleese: MI A VALLÁS? - Elmélkedések a Brian élete kapcsán 

John Cleese a Monty Pythonnal lett világhírű, sikeres sorozatokban és filmekben szerepelt, közben évekig volt vendégprofesszor az egyik leghíresebb amerikai egyetemen. Most beleolvashattok Cleese professzor az egyik előadásába

...
Beleolvasó

"Mindketten a királyi család szégyenfoltjai" - Bevezetés Harry és Meghan meneküléstörténetébe

Exkluzív részletet mutatunk A szabadság nyomában - Harry és Meghan - egy modern királyi család című könyvből, ami azt meséli el, hogyan lépett le a királyi családból a pár. 

...
Beleolvasó

Könyvet írt az ember, aki a világ összes országában járt

Ki ne álmodott volna arról, hogy nekiindul és bejárja a világot? Hogy eljut mindenhova, minden egyes országba? Földvári András is erről álmodott. De ő meg is csinálta, könyvében pedig megírta a saját történetét.

...
Nagy

Női írók és főhősök, akiknek ott lenne a helyük a kötelezők közt (1. rész)

Ha egy gyerek ma Magyarországon a kötelező olvasmányokon nő fel, akkor szinte csak olyan könyvet fog a kezébe venni, amelyeknek a szerzői férfiak, és amelyekben a főszereplők is fiúk. Éppen ezért most olyan történeteket ajánlunk, amelyeknek a szerzői és/vagy főszereplői lányok, és amelyeknek a kötelezők közt lenne a helye. 

Szerzőink

...
Forgách Kinga

Nick Hornby Brexit-regényben írta meg, hogyan szakadt szét Anglia

...
Kolozsi Orsolya

Az életünket akkor tudjuk helyre tenni, ha ismerjük a családi múltunkat

...
Ruff Orsolya

Szöllősi még sosem írt annyira filmszerűen, mint az Illegálban

...

PODCAST: Mácsai Pál a Margó Extrában

...

PODCAST: Selyem Zsuzsa a Margón

...

PODCAST: Margó Extra Orvos-Tóth Noémivel

...

PODCAST: Péntek Orsolya a Margón

Hírek
...
Hírek

Klasszikus meséket írt újra Natalie Portman

...
Hírek

Az elmúlt tíz évben ezeket a könyveket akarták a legtöbbször leszedetni a polcokról

...
Hírek

Obama könyve miatt elhalasztják a Booker-díj átadását

...
Nagy

Ezeket a könyveket jelölték idén a Margó-díjra (1.rész)

...
Nagy

Ezeket a könyveket jelölték idén a Margó-díjra (2. rész)

...
Hírek

Kattintsd végig az amerikai nőirodalmat

...
Hírek

Sofi Oksanen, Jonas Jonasson, Bereményi Géza és Háy János is részt vesz az őszi Margón

...
Hírek

Szvetlana Alekszijevics Németországba távozott

...
Nagy

Öt érdekesség A katedrális előzményregényéről, amit tudni érdemes