Az emberi faj rengeteget fejlődött az elmúlt évezredek alatt, megtanult tüzet gyújtani, feltalálta a kereket, a gőzgépet, az írást és így tovább, egészen a napjaink modern találmányaihoz megérkezve. Viszont, az emberi természet alapjai még ma is ott lappangnak az emberben, késztetést érezve arra, hogy pusztítson. Rachel Kushner márciusban érkező, Booker-díjra jelölt regénye egy izgalmas gondolattal szembesít minket, vagyis hogy hogyan lett az ember (Homo sapiens) a világ uralkodója, miközben együtt élt a neandervölgyi emberrel, aki látszólag erősebb és életrevalóbb volt az emberi fajnál – valószínűleg azért, mert megtanultunk okosan gyilkolni. A teremtés tava egy politikai thriller, amely hasonló kérdések mentén tárja fel a mai modern ideológia zsákutcáit, miközben egy izgalmas kémtörténetet mesél.
Rachel Kushner: A teremtés tava (részlet)
Ford. Ács Eleonóra
A Neander-völgyiek hajlamosak voltak a depresszióra, írta.
Azt mondta, hajlottak a függőségekre is, kiváltképp a dohányzásra.
Bár szerinte valószínű, hogy ezek a nemes és titokzatos Thalok (ahogy olykor a Homo neanderthalensist, a Neander-völgyieket nevezte) a dohánynövényből durvább módszerrel, például a levelek megrágásával nyerték ki a nikotint, még a világtörténelem ama kritikus fordulópontja előtt, amikor az első ember az első tűzhöz érintette az első dohánylevelet.
Miközben Bruno e-mailjének ezt a részét olvastam, az „ember”-től a „tűz”-ön és az „érintés”-en át a „levél”-ig, egy ötvenes évekbeli, fehér pólós, fekete bőrdzsekis mexikóit láttam magam előtt, amint a gyufa lángját hozzáérinti a Camel cigarettája végéhez, és beleszív. Nekitámaszkodik a falnak – mert a babzabálók ezt csinálják, támaszkodnak és lopják a napot –, és kifújja a füstöt.
Ezekben az e-mailekben, amelyeket titokban olvastam el, Bruno Lacombe azt írta Pascalnak, hogy a Neander-völgyieknek hatalmas agyuk volt. Vagy legalábbis óriási koponyával rendelkeztek, amiből bátran következtethetünk arra, így Bruno, hogy azt valószínűleg kitöltötte az agyvelő.
A Thalok agykoponyájának lenyűgöző méretéről beszélve modern metaforákat használt, azt a motorkerékpár motorjához hasonlítva, amelyet, mint megjegyezte, szintén a hengerűrtartalommal jellemeznek.
A felegyenesedett emberfélék közül, amelyek az elmúlt egymillió évben bebarangolták a Földet, mondta Bruno, a Neander-völgyi agykoponyája mindenkit lekörözött a maga 1800 köbcentiméterével.
Elképzeltem az utak királyát, ahogy mindenkit leköröz.
Láttam a bőrmellényét, pocakját, kinyújtott lábát, motoroscsizmáját, amely a kényelmes és krómozott, messze elöl lévő lábtartókon nyugszik. A chopperének magas kormánya van, amelyet alig ér el, de úgy tesz, mintha nem fáradna el a karja, és a csimpaszkodás nem okozna neki szörnyű, nyilalló fájdalmat ágyéktájon.
Bruno szerint a koponyájukból tudjuk, hogy a Neander-völgyieknek hatalmas arcuk volt.
Elképzeltem Joan Crawfordot akkora arccal: drámai lenne, brutális, lenyűgöző.
És innentől fogva a fejemben lévő természettudományi múzeum – amelyet Bruno e-mailjeit olvasva hoztam létre – diorámáit benépesítő ágyékkötős, sárga fogú, csimbókos hajú alakok, azok az ősi emberek, akiket Bruno leírt, mind Joan Crawford arcát viselték – a férfiak is.
Az ő világos bőrét és lángvörös haját. Ahogy a géntérképezésben tudományos előrelépés történt, írta Bruno, a vörös hajra való hajlamot a Thalok genetikai jellemzőjeként azonosították. És Bruno szerint az ilyen munkákon, az efféle bizonyítékokon túl a természetes intuíciónkkal is feltételezhetjük, hogy a tipikus vörös hajú emberekhez hasonlóan a Neander-völgyiek is heves temperamentummal rendelkeztek, érzelmeik a magaslatok és mélységek között ingadoztak.
Bruno írt Pascalnak még néhány dolgot, amit ma már tudunk a Neander-völgyiekről: Jók voltak a matematikában. Nem szerették a tömeget. Erős gyomorral rendelkeztek, és nem voltak különösebben hajlamosak a fekélyre, ám a tűzön sütött húsokból álló étrendjük éppúgy kárt okozott a bélrendszerükben, mint bárki máséban. Különös veszélyt jelentett rájuk a fogszuvasodás és a fogínybetegségek. Emellett túlméretezett állkapcsuk volt, nagyszerűen alkalmas a rostok és porcok megrágására, ám a puhább ételeknél nem bizonyult hatékonynak – egy abszurd állkapocs. Bruno a Neander-völgyi emberek állkapcsát a túlfejlettsége, a szögletes formája miatt szánalomra méltónak jellemezte.
Kárba veszett ráfordításról írt, mintha a test egy tőkebefektetés, egy fix beruházás lenne, a testrészek olyanok, mint a gyár padlójához csavarozott gépek, berendezések, amelyeket megvásároltak, és nem lehet újra pénzzé tenni.
A Neander-völgyi állkapocs soha meg nem térülő költség volt.
Mégis, Bruno szerint a Thalok nehéz csontozata és robusztus, hőtartó testfelépítése csodálatra méltó. Különösen a modern ember, a Homo sapiens sapiens ropihoz hasonló végtagjaihoz képest. (Bruno nem a „ropi” szót használta, de mivel ő franciául írta ezeket az e-maileket, én, lefordítva őket, az angol – egy erősen felsőbbrendű nyelv, az anyanyelvem – teljes készletéből merítettem.).
A Thalok remekül átvészelték a hideget, mondta, ha nem is az évezredeket, legalábbis a róluk szóló fáma szerint – egy olyan történet szerint, amelyet muszáj összetettebben néznünk, mondta, ha meg akarjuk ismerni az igazságot az ősi múltról, ha meg akarjuk pillantani az igazságot erről a mai világról, és arról, hogyan éljünk benne, hogyan vegyük birtokunkba a jelent, és merre menjünk holnap.
*
A saját holnapom tökéletesen meg volt tervezve. Pascal Balmyval, a Moulin vezetőjével készültem találkozni, akinek Bruno Lacombe ezeket az e-maileket írta. És nem volt szükségem a Neander-völgyiek segítségére ahhoz, hogy eldöntsem, merre menjek: Pascal Balmy azt mondta, hogy délután egykor legyek a Vantôme nevű falucska főterén lévő Café de la Route-ban, én pedig ott leszek.
Mivel a tájékoztatókban, amelyeket kaptam, Bruno Lacombe Pascal Balmy és a Moulin tanítójaként és mentoraként szerepelt, az ő e-mailjeiben kerestem utalásokat arra, hogy Pascal és csoportja mit csinált, és mit tervez.
Hat hónappal ezelőtt földmunkagépeket tettek tönkre egy hatalmas ipari víztározó építésének helyszínén, egy Tayssac nevű falu közelében, nem messze a Moulintől.
Öt hatalmas, egyenként több százezer euróba kerülő kotrógépet gyújtottak fel az éjszaka leple alatt. A dologgal Pascalt és csapatát gyanúsították, ám ez idáig bizonyíték nélkül.
Bruno Pascalnak küldött e-mailjei sok mindenre kiterjedtek, azonban semmi terhelőt nem találtam bennük Bruno azon állításán túl, hogy a víznek a talajban a helye, nem pedig ipari tározókban. Bruno azon lamentált, hogy az állam szerint jó ötlet lecsapolni a talajvizet a föld alatti barlangokból, tavakból és folyókból, majd hatalmas, műanyaggal kibélelt „óriástározókban” felfogni, ahol magába szívja a kioldódó mérgeket, amelyeket aztán a nap elpárologtat. Szerinte ez egy tragikus elgondolás, olyan pusztító hatású, amelyet talán csak az érthet meg, aki hosszabb időt töltött a föld alatt. Bruno szerint a vizet a természet már eleve felfogta a föld belsejében lévő saját, zseniális szűrő- és tárolórendszereiben.
Tudtam, hogy Bruno Lacombe civilizációellenes, aktivista szlenggel „anti-civver”. És hogy a délnyugat-franciaországi Guyenne megye – és annak ez a távoli szeglete, ahová épp megérkeztem – a korai emberek nyomait őrző barlangjairól ismert. Noha feltételeztem, hogy Bruno irányítja Pascal állami ipari projektek megállítását célzó stratégiáját, azt nem gondoltam volna, hogy Pascal mentora fanatikusan hisz egy bukott fajban.
Bruno szerint abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a Homo sapiens volt az, aki az emberiséget a mezőgazdaság, a pénz és az ipar irányába vezette. Az a rejtély azonban, hogy mi történt a Neander-völgyivel és az ő szerényebb életével, máig megoldatlan. Az emberek és a Neander-völgyiek jó tízezer évig átfedésben élhettek egymással, írta Bruno, de azt még senki sem derítette ki, hogy a két faj kölcsönhatásba lépett-e és hogyan. Hogy esetleg tudtak-e egymásról, de kerülték a találkozást. Vagy ebben az egybeeső korszakban olyan kevesen éltek Európában, hogy az erdők, hegyek, folyók és havasok zord és járhatatlan tájain nem is tudtak a másik jelenlétéről. Másrészt viszont, mondta Bruno, a genetikusok megállapították, hogy keveredtek és közös utódaik születtek – ami biztos jele annak, hogy tisztában voltak a másik „jelenlétével”.
Vajon ezek az egyesülések szerelmen alapultak? Vagy nemi erőszak történt, a háborúk örök velejárója? Bruno szerint ezt soha nem fogjuk megtudni.
Először felmerült bennem, hogy ez a Neander-völgyiekről szóló levelezés nem átverés-e, nem Bruno gyártotta-e az e-maileket annak az illetőnek – legyen az bárki is –, aki hozzáférhetett a fiókjához, hogy elterelje a figyelmet a Pascallal és a mouliniekkel folytatott tényleges levélváltásáról. Sok mindenről írt, ám a szabotázsról egy szót sem, és állandóan visszakanyarodott a Neander-völgyiekhez – egy olyan fajhoz, amely, lássuk be, csődöt mondott, különben még mindig itt lennének, márpedig nincsenek. Évezredekkel ezelőtt eltűntek, és úgy látszik, senki sem tudja, miért, és egyetlen Neander-völgyi sem jelentkezett, hogy magyarázatot adjon rá.
Bruno visszautasította azokat a feltételezéseket, amelyek szerint a Homo sapiens egyszerűen okosabb és alkalmazkodóbb, erősebb és kitartóbb volt a Neander-völgyieknél. Mivel ezt a két fajt ellenfeleknek állította be, a diorámámból kiemelve kezdtem az UFC-ben, a kevert harcművészetek bajnokságán látni őket, ahol a Homo sapiens egy olyan harcos, aki vagy fokozatosan, vagy hirtelen, egyetlen nyerő szériával robban be a ring világába.
Csábító gondolat a Neander-völgyit gyenge versenyzőként elképzelni, akit legyőzött a Homo sapiens, mondta Bruno (mintha csak hozzáfért volna a mentális képéhez a fejemben a két faj Fight Nighton való összecsapásáról), ez azonban olcsó megoldás erre a rejtélyre, jelentette ki.
Ha volt is háború közöttük, az fegyverek nélkül vívott harc lehetett, lassú és könyörtelen versengés az erőforrásokért. A Neander-völgyiek ügyes vadászok voltak, de ahogy Európa felmelegedett, a kiválóság mércéje megváltozott. A jég eltűnt, és más testalkatra volt szükség, könnyebbre és kitartóbbra, valamint új nyomkövetési módszerekre, amelyek nagy csoportok összehangolt munkáját igényelték, továbbá más fegyvereket és eszközöket. Míg a Neander-völgyi bátran kockáztatta az életét egy rövid hatótávolságú lándzsával, addig a Homo sapiens a nagy hatótávolságú dárdahajítást választotta. Távolról ölni kevésbé volt hősies dolog.
Anélkül gyilkolt, hogy mélyen elkötelezte volna magát a halálos veszély mellett, vállalta volna a sebesülés kockázatát, amit a Thalok fegyvere megkövetelt.
És mégis, mondta Bruno, a levegőben suhanó dárda koncepciója, a vad célbavételének sokkal ridegebb és érzelemmentesebb megközelítése nyilván nyerő módszer volt. További előnyt jelenthetett a Homo sapiens könnyebb testalkata, amely kevesebb táplálékot igényelt. Emellett ezek az emberek – vagy inkább asszonyok – szaporábbak voltak. Nem sokkal. Gyanítható, hogy a nőnemű Homo sapiens épp csak valamivel több utódot szült, mint a nőnemű Thal. De hosszú idő alatt, az évezredek során, ezek a számok hatalmas népességbeli különbségeket eredményeztek.
Fotó: Rachel Kushner / Facebook
