„A nyolcvanhétből hatvanhárom gyerek megy el a mai esti transzporttal” – olvassuk Az amszterdami árvák lapjain, aztán egyszer csak megérkeznek az SS-katonák a zsidó bölcsődébe. A tizenhét éves Betty és az intézmény többi gondozója is egyre inkább szeretnének tenni valamit a gyerekek érdekében. Titokban szövetkezni kezdenek, és Pimentel igazgatónő segítségével több százukat mentik meg a deportálástól. Elle van Rijn holland színésznő, író könyve igaz történeten alapuló, szívbe markoló regény, melynek főhőse bármit kész kockára tenni, hogy segítsen a bajba jutottakon.
Elle van Rijn: Az amszterdami árvák (részlet)
1942. december 18., péntek
Az ismert filozófus, Victor Manheimer leugrott a színház legfelső emeletéről. Kollégája, aki látta őt ugrás közben, azt mondta, hogy leginkább egy denevérre hasonlított, úgy lobogott mögötte a kabát szárnya.
Egyre többször hallani, ahogy a házakban felcsendül az I’m Dreaming of a White Christmas kezdetű dal. Lehet, hogy ez is a tiltakozás egyik formája, és a „fehér karácsony” a békére utal? A németek is vidáman dúdolgatják, pedig nem szeretik az amerikai zenét. Hát, ha még tudnák, hogy a dal eredeti szerzője zsidó volt… Biztosan betiltanák.
Harry a Zsidó Tanács bevásárlófiúja, ő jár a leggyakrabban a bölcsődébe.
Jó kis beszélőkéje van, és jóképű is, de a rotterdami tájszólásával és a lapos vicceivel együtt is túlságosan látszik rajta az igyekezet, hogy vonzónak tűnjön. Egy vézna kislánnyal érkezik, akinek hatalmas, rózsaszínű masni van a hajában.
– Jó napot, kisasszonyok, nézzék csak, kit hoztam! Ő Roosje Poons.
A kislány szemében nem annyira félelem, mint inkább kíváncsiság ül.
– Ezek a nővérkék nagyon fognak rád vigyázni. Főleg ez itt – és átkarolja Sienyt. – Ő különösen kedves.
– Ha magán múlna, mindet én kapnám meg – csóválja a fejét Sieny. – Gyere, kicsi kincsem, megmutatom neked a játszópajtásaidat.
– Egy jó kis beszélgetés ma? – kiáltja utána Harry, de Sieny már sehol nincs.
– Sosem a szája jár, hanem mindig csak a keze – mondja nekem rotterdamiasan.
Felnevetek.
– Ne adja fel, Harry. Ma este talán Sienynek is több ideje lesz.
– Hát, igen – mondja kissé elszontyolodva. – A Sparta sem nyer soha, mégis mindig reménykedem.
A többiek azt beszélik, hogy Harry szerelmes Sienybe.
Egyszer megkérdeztem Sienyt, hogy mit szól ehhez, de ő csak legyintett: szerinte Harry minden lánnyal kedves. Alighanem túl póriasnak tartja ezt a fiút ahhoz, hogy vőlegényjelöltként szóba jöhessen. De még ha tetszene is neki, akkor sem vihetné haza. Ami engem, mondjuk, nem igazán tartana vissza. Már rájöttem, hogy ezerszer jobb felfuvalkodott hólyagok helyett olyan fiúkkal randevúzni, akik a csillagokat is lehoznák a kedvünkért az égből. Leo időközben persze megint köddé vált…
– Honnan jött a kislány? – kérdezem Harryt. Előveszem a füzetet, hogy felírjam az adatait.
– Nem tudom pontosan – mondja Harry. – El volt helyezve valakinél, aki berezelt, aztán itt rakta ki, nem messze a ruharaktárnál. Csak annyi volt a levélben, hogy Roosje Ponsnak hívják, és négyéves.
Több adatra lenne szükségem, így később megkeresem a kislányt. A nagyóvodás csoportszobában találok rá.
Ül egy asztalnál egyedül, és színez.
– Szia, Roosje. Na mesélj, hogy tetszik neked itt? – És leülök mellé.
Félénken lesüti a szemét, és tovább rajzolgat.
Sienyre nézek, aki épp az ivópoharakat tölti meg a csapnál.
Amikor észrevesz, közelebb jön hozzám.
– Kíváncsi voltam rá, hogy vajon Roosje hogyan érzi magát nálunk – mondom neki. – És hogy mond-e nekem magáról valamit.
– Roosje azt mesélte, hogy gyerektáborba megy. Ugye, drágám? – kérdezi Sieny.
A kislány felnéz, és a nagy szemével bólint.
– A mama mondta.
– De jó! És hogy hívják a mamádat?
– Manjának.
– És van neki egy kisöccse is, ugye?
– Izak. De ő még túl kicsi a táborhoz.
– Miért, hány éves?
Roosje megvonja a vállát, majd az ujjain mutatja:
– Én ennyi éves vagyok.
– Ennyit tudtam kiszedni abból a kislányból – mondom, amikor leülök Pimentel íróasztalához a füzettel. – De körbekérdezhetek a színházban, hogy van-e ott valaki ilyen vezetéknévvel.
Ha megtalálom a rokonait, ők talán többet fognak tudni róla.
Arra számítok, hogy az igazgatónő örülni fog a határozottságomnak, de ehelyett kitépi az utolsó oldalt a füzetből, és arra utasít, hogy másoljam át az utolsó oldalt, de hagyjam ki Roosjét.
– Ő nem létezik.
Feláll, megkerüli az íróasztalt, és odamegy Remihez, a talált gyerekhez, aki a járókában fekszik.
– Hahó, kislegény, csak nem elaludtál megint? Pedig itt játszanod kellene, aludni az ágyban szoktunk. De ezt te most még nem érted, ugye?
Betakargatja a kisfiút, és odébb pakolja a játékokat. Amióta Pimentel a sajátjaként gondozza és kényezteti Remit, mintha kevésbé érdekelné őt a többi gyerek, talán kevesebbet is foglalkozik velük aktívan. Vagy csak én képzelem így? Nézem a szép, sötét hajú kisfiút, ahogy a hátán fekve alszik.
A feje oldalra billent, kis kezét az arcocskája mellett tartja.
– Reminek nem kell elmennie a transzporttal?
– Nem, a legkisebbeknek nem kell – válaszolja Pimentel élénken.
– Még szerencse, attól féltem, hogy…
– Most menjen – szakít félbe. – És kérem, halkan zárja be az ajtót, nehogy felébredjen.
Lenyelem a bosszúságom, és felállok. De mielőtt kimennék, még utánam szól.
– Betty, talán kissé önkényesnek tűnik, ami itt zajlik.
De nem az. Csak ennyit mondhatok.
Rám néz, a tekintetében anyáskodó melegség és magától értetődő tekintély keveredik. Szinte azonnal megbocsátok neki.
A nyolcvanhétből hatvanhárom gyerek megy el a mai esti transzporttal.
Egy darabig ez lesz az utolsó, így most a szülő nélkül maradt gyerekeket is elviszik. Csak a kisbabák maradnak, a nagyobbak közül pedig azok, akiknek a szülei a kórháznak vagy a Zsidó Tanácsnak dolgoznak. Mirjammal sorra felébresztjük a gyerekeket, én pedig kipipálom a nevüket a füzetben, nehogy megint hibát vétsünk. Amikor már felöltöztek és felvették a hátizsákjukat, bekísérjük őket az étkezőbe, ahol kapnak egy kis kását. Az egyik tizenhárom éves fiú hiányzik.
„Kórház” van a neve mellé írva. Furcsa, mert tegnap még makkegészségesnek tűnt. Gyanítom, hogy Pimentel „betegítette meg”, hogy ne kelljen elmennie Westerborkba.
A gyerekek készen állnak az útra. Mirjam elöl, a bejáratnál áll, én zárom a hosszú sort. Csak azt nem értem, hol van Sieny. Miközben arra várunk, hogy jelt adjanak az indulásra, meghallom, hogy valaki a nevem suttogja:
– Betty! Betty, itt vagyok!
Felismerem Sieny hangját, de fogalmam sincs, honnan beszél.
– Fent vagyok! Gyere fel!
Felnézek a lépcső tetejére, de senkit sem látok.
Gyorsan előremegyek a sor mentén.
– Mirjam, meg kell várnunk Sienyt.
– Sienyt? – csodálkozik Mirjam. – De hát ő a szobájában van, nem érezte jól magát.
Furcsa.
– Próbáld meg húzni az időt, adj két percet. Visszarohanok a sor mentén, és felmegyek az első emeletre.
– Sieny? Sieny? – nem kapok választ. Ekkor halk gyereksírást hallok. Mintha valaki el akarná fojtani a zokogását. Lábujjhegyen elindulok a hang irányába. A legjobban a lépcsőfordulónál hallom. Amikor rátapasztom a fülem a faborításra, rögtön feltűnik, hogy ez egyik léc kilazult. Könnyedén el tudom mozdítani, mögötte feltárul egy üreg. Határozottan onnan jön a sírás.
– Halló! – szólok bele az üregbe.
– Betty! – jön a válasz. – Itt vagyunk! Gyere ide, kérlek!
Odalentről hangos kiáltásokat hallok, biztosan megjelentek az épületben az SS-katonák.
– Mindenki készen van?
Nem hallom, mit mond Mirjam, de az SS-katona reakciójából kiderül:
– Mi van? Az egyik gondozóra várunk? Minek? Ha minden gyerek itt van, akkor mehetünk! Gyerünk, kifelé!
Sieny elhúzza belülről a lécet, és kimászik.
– Vedd át – lihegi. – Nem bízik bennem, és nem tudom elhallgattatni.
– Rendben, de akkor menj le gyorsan – mondom.
Korántsem vagyok olyan karcsú, mint Sieny, de magamhoz képest meglepő hajlékonysággal mászom be az alig egy méter magas üregbe.
– Roosje az – mondja, mielőtt visszaengedné a lécet.
– Hol a zseblámpa? – kérdezem gyorsan.
– Elromlott.
És minden elsötétül.
Beütöm a fejem. Próbálok nem tudomást venni a fájdalomról, és összegömbölyödöm, hogy magamhoz húzhassam a kislányt. Semmi fény nem hatol be az alacsony üregbe, tehát csak a hallásomra hagyatkozhatok. A kislány sírása nagyon közelről hallatszik, itt lehet karnyújtásnyira tőlem. Tapogatózom, egyszer csak megérintem a haját.
– Roosje, én vagyok az, Betty. Pszt, halkan! – csitítom, a fejét simogatva. Érthető, hogy halálra rémült, én is klausztrofóbiásnak érzem itt magam. – Ma találkoztunk, emlékszel? Ugye azt mondta a mamád, hogy… – a „mama” szó hallatán a sírás alábbhagy egy kicsit. – Azt mondta, hogy gyerektáborba mész, ugye? Képzeld, ez a táborban az első feladat, és úgy hívják, hogy „bújj el a sötétben”. És tudod, mit szoktak csinálni az emberek, ha el kell bújniuk? – Leülök a földre, és az ölembe veszem a kislányt. – Szép történeteket mesélnek egymásnak a sötétben. – Roosje már nem zokog, csak zihálva veszi a levegőt. – Gyere, szorítsd hozzám az arcod.
Óvatosan odahúzom az arcát a mellkasomhoz.
Én is sokszor bújtam így anyához, sokszor jobban élveztem a hangja rezgését, mint magát a történetet, amit elmesélt.
– És most jól figyelj, Roosje, mert ezt a mesét nemcsak hallani, hanem érezni is fogod. Volt egyszer egy gyönyörű hercegnő. Egy kastélyban lakott, ami körül szép rózsák nyíltak. Egy hideg reggelen a hercegnő felébredt, és látta, hogy a rózsák fagylalttá változtak. Olyan ínycsiklandozóak voltak, hogy a hercegnő leszakított egy szálat…
Hallom, hogy a lépcsőn férficsizmák dübörögnek. Nem egy pár, hanem sok. Roosje teljesen abbahagyta a sírást. – Elmesélem, mi történt aztán… – suttogom nagyon halkan, miközben a fülét a dobogó szívemhez húzom. – De most nagyon csöndben kell lennünk… – A kislánynak sípoló hang hagyja el a száját, de aztán a lélegzetét is visszatartja.
– Hogy merészelik!? – hallom Sieny kiáltását. – Parancsnok, a gyerekek alszanak! Felébresztik őket a dübörgésükkel. Ide katonák nem tehetik be a lábukat. Kifelé!
Te jó ég, honnan veszi ehhez a bátorságot?
Ezért akár deportálhatják is! Ekkor a parancsnok – talán Aus der Fünten? – is kiabál valamit, majd ismét trappolás hallatszik.
Érzem, ahogy a kislány teste elernyed a karomban.
– Édesem, lélegezz! Roosje? – és ekkor meghallom az egyenletes szuszogását.
Nagy sokára Harry szabadít ki a rejtekhelyemről. Nem könnyű kijutni abból az odúból a félálomban levő kisgyerekkel a karomban. Botladozva, tapogatózva érem el a nyílást. Harry csodálkozik, hogy nem Sienyvel találja szembe magát.
– Hol van Sieny?
– Itt vagyok! – mondja végül. – Élek és virulok!
Harry megérinti a lány kezét. Az önkéntelen mozdulat meglepi Sienyt.
– Te jó ég, hogy aggódtam érted! – mondja Harry nagy megkönnyebbüléssel.
Sieny pillantása előbb a fiú kezére, majd az arcára vándorol.
Látom, amikor megtörténik, látom a változást a szemében.
– Kedves tőled, hogy így aggódtál – mondja halkan.
– Kedves tőletek, hogy egy kicsit értem is aggódtatok – szólalok meg, miközben a gyerekkel a karomban kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat.
Mindketten rám néznek.
– Ne haragudj, Betty, megmentetted az életem! Harry átveszi tőlem Roosjét, majd Sieny átölel.
Fotó: Yvette Kulkens/Piper Verlag
