Carl Jonas Love Almqvist svéd író a romantika és a realizmus egyik meghatározó alakja volt, bár itthon még kevésbé ismert: a Lehet! három kisregényben mutatja meg az északi irodalom egyik klasszikus hangját. A Dekameronhoz hasonló kerettörténet szerint egy svédországi, magányos kastélyban összegyűlnek a helyiek, hogy mesékkel szórakoztassák egymást, viszont egy nap megjelenik egy különös alak, aki mindenkinél jobb történeteket ismer. A könyv azonban a megjelenéskor hatalmas botrányt okozott.
A Lehet! 1839-ben jelent meg, egy mai szemmel nézve teljességgel ártalmatlan, az akkori olvasók szemében azonban dinamitot rejtő történet a házasság ellen szavazó Saráról és Albertről. Az akkori közönség számára ez a gondolat olyannyira fenyegette a fennálló társadalmi rendet, hogy gyakorlatilag a svéd irodalom legnagyobb vitája kerekedett belőle.
Rá egy évre már öt ellenregény jelent meg Svédországban, amelyek mind azt igyekeztek bizonyítani, mennyire nem lehet, hogy két fiatal a bevett társadalmi szokásoknak fittyet hányva megkerülje a házasság intézményét. A botrány rövid távon Almqvist vereségével zárult: barátai elfordultak tőle, iskolaigazgatói állását elveszítette, ráadásul az egyház is eljárást indított, hogy tisztázzák az író házassággal kapcsolatos nézeteit. A romantikus Almqvist néhány év leforgása alatt először a realizmus botrányhőse, majd a tömegeket kiszolgáló író lett.
Carl Jonas Love Almqvist: Lehet! (részlet)
Ford.: Murányi Eszter
Első fejezet
Egy magával ragadó és figyelemre méltó köztes lény!
Nem vidéki leány, még kevésbé parasztleány – de nem is jobb sorból való.
Egy szép, júliusi csütörtök reggelen izgatott embertömeg özönlött el a stockholmi Riddarholm temploma előtt, és sietett le a Fellebbviteli Bíróság épülete és az Államkincstár közti lejtőn, hogy még időben odaérjen a Mälar tó mólójánál várakozó gőzhajóhoz, az Yngve Freyhez. Az utolsóként érkezők már észvesztve loholtak át a hajóhídon, mivel elérkezett az indulás ideje; a gőzös kapitánya már ki is adta a parancsot: „A kísérők hagyják el a fedélzetet!”
A kísérők tehát gyorsan búcsút vettek kihajózó barátaiktól, és visszatértek a partra. A hajóhidat behúzták, a gőzhajó pedig kifutott. Pár perccel később már messze járt a vízen.
– Hiába! Erről már lekésett, jóasszonyom!
– mormolta nem minden káröröm nélkül pár utas, amikor megjelent a parton egy rémülten igyekvő idősebb asszonyság, aki zsebkendőjével hevesen integetve jelezte, hogy ő is a hajó utasa, akinek a fedélzeten lenne a helye. A parton azonban nem állt rendelkezésre csónak, a gőzhajó pedig már az Owen gyár előtt járt, bizony, aztán nyílsebesen tovasiklott a Helyőrségi Kórház előtt.
– Néném! Néném!
Az utasok között pillanatnyi izgatottság támadt, amikor meghallották egy fiatal lány fojtott hangú kiáltásait az előfedélzetről, akin látszott, nem akar szégyenszemre hangosan kiáltani, még akkor sem, ha szerencsétlenségére épp elszakad egy rokonától, akivel együtt utazott, és akinek a társaságára a továbbiakban is számított volna.
Az emberek azonban önző lények, és gyorsan megfeledkeznek felebarátaikról; azok pedig, akik a szalonba és a hátsó fedélzetre vettek jegyet, még ennyit sem törődtek azzal, mi történik a csőcselékkel az előfedélzeten vagy a legénységi kvártélyban. Jelen esetben a „jobbféle” utazóközönséget szomorú tekintetű, idősebb férfiak alkották, akiket feleségeik és gyermekeik kísértek, nemcsak a legfiatalabb fajtából, hanem
abból az átmeneti korból, amelyben a naivitás már elmúlt, de még nem lépett helyébe értelem és érzelem.
Az ilyen emberek végtelenül egoisták, és érthető okokból. Ezek a jól nevelt úrigyermekek általában képtelenek bármit is egyedül csinálni, és minden pillanatban segítségért kiáltanak – hol a bakancsuk fűzője kötődik ki, hol a kesztyűjük esik a vízbe, hol éhesek, hol szomjasok –, az egész világ összeesküdött ellenük. Rengeteg gondot okoznak ezzel az édesanyjuknak, tetézve ezzel nem csekély testi fáradalmakat, amelyeket azért szenved el, mert le-föl kell vonszolnia magát a keskeny hajólépcsőkön; a családapák tubákkal és újságolvasással próbálják tartani magukban a lelket, ami elvétve szokott elégnek bizonyulni. Nem szentelhetnek túl nagy figyelmet más egyébnek, csak az asszonyaik, a gyermekeik és önmaguk ellátásának; és mindenekfelett: alaposan meg kell fontolniuk, mit is merjenek fogyasztani a fedélzeten, hogy ne legyenek rosszul; abból a természetes okból kifolyólag, hogy amikor hiányzik a lélek tiszta boldogsága, amely a legjobb ellenszer a testi kórságok és gyengeség ellen, az ember folyamatosan ki van téve a nyavalyáknak, és előfordulhat, hogy émelyegni kezd attól, amit megeszik – és attól is, amit nem.
Sok uraság elméjében élt még élénken a kolera emléke, nem csoda hát, hogy csupán magukra gondoltak,
és akkora komolysággal rendelkeztek minden felett, ami egy római szenátornak is becsületére vált volna – alaposan átgondolva, megvitatva, majd a lehető legnagyobb precizitással meghatározva az utazás alatti étkezések és egyéb létfontosságú dolgok pontos menetét.
Ha a szalon utasai között akadt volna akár egyetlen nőtlen fiatal férfiember, bizonyára szánt volna időt arra, hogy megsajnálja szegény, rokonától elszakadt hölgyutast az előfedélzeten; ha mást nem is, de legalább azt kiderítette volna, hogy néz ki, és rákérdezett volna a nevére.
Ez alkalommal viszont nem akadt ilyesfajta férfi az Yngve Frey jobbféle utastársaságában. Ellenben az előfedélzeten tartózkodott egy magas, csinos altiszt – nos, egészen pontosan, őrmester –, aki,
talán anyagi megfontolásból, talán egyéb okokból, ezen az utazáson csak az előfedélzetre szóló jegyre tartott igényt.
Kellemes megjelenésével, makulátlan egyenruhájával azonban el tudott vegyülni a szalonbéli családok tagjai között is, akiknek meg sem fordult a fejében, hogy visszautasítsák, mivel sötét bajusza kackiásan kunkorodott, csinos csákója pedig elnyerte az asszonynép tetszését – egész lényéből áradó férfiassága miatt még a máskülönben rideg, felfuvalkodott nagyurak és családapák is hajlandóak voltak szóba elegyedni vele, egy olyan személlyel, aki magában hordozott egy néma ígéretet arra, hogy nem marad örökké altiszt, hanem idővel – ha nem is lesz belőle százados vagy őrnagy – legalább hadnagyi rangra lép.
A fiatal, jóképű őrmester felfigyelt rá, hogy a magára maradt lány, aki indulásnál takaros fehér batisztkalapocskát viselt, egy kis idő elteltével lecserélte egy olyan fejkendőre, amelyet hajadon cselédlányok szoktak hordani.
Felmerült benne a kérdés: polgárkisasszony-e a rejtélyes utas, vagy cselédlány?
S bármi is legyen a válasz, ugyan miért cserélte le a kalapját?
Az őrmestert már a kezdeti szerencsétlensége óta érdekelte a lány, és emiatt egyre többet tartózkodott az előfedélzeten, ahová igazság szerint is tartozott, és lemondott a szalonbéli nemességgel folytatott csevejről. „Olybá tűnik – morfondírozott –, hogy ez a szép leány egy kisasszony, bizonyára vidékről, és éppen hazafelé tartott volna egy idősebb rokona kíséretében és védelme alatt, akit aztán a kávéscsészéje megakadályozott abban, hogy időben visszaérjen a hajóra. Miután beütött a szerencsétlenség, a leány gyorsan levette a kalapját, elrejtve ezzel kisasszonyi megjelenését, hogy elkerülje azt a helytelenséget, hogy kíséret nélkül utazik. Ezután felöltötte kendőjét, hogy az előfedélzeten utazó négy-öt másik leányhoz hasonlóan, egyszerű cselédnek tűnjék, amivel lehetővé tette, hogy nénje kísérete nélkül áthajózhasson a Mälar tó hosszában, és ne érhesse rágalom.”
Megalapozottan gondolta-e ezt az őrmester, vagy sem, ínyére volt ez a kis közjáték.
Azt ugyan képtelen volt eldönteni, hogy a lány jobb vagy rosszabb sorból származik-e, mindenesetre roppant takarosan nézett ki sötétkék kabátjában. A nagy elegáns kendő, amely halvány rózsapiros, szinte fehér selyemből készült, és itt-ott apró zöld négyzetek díszítettek, fölöttébb tetszett a férfinak, és ahogy a lány megkötötte az álla alatt, és ízlésesen elrendezte kontya felett mint fejkendőt – vagy, mint régi időkben hívták volna, fátylat –, nem is vágyta vissza a batisztkalapot.
Az őrmester lement a hajóskapitányhoz, hogy felvilágosítást kérjen a lány nevéről. Az utaslista néhány percnyi böngészése után kiderült, Sara Videbecknek hívják, és egy üvegesmester lánya, Lidköpingből. Figyelemre méltóan alapos tájékoztatás ez egy gőzhajó utaslistájától! Mint kiderült, a lánynál volt az utazólevele, amelyet más utasok gyakran elmulasztanak magukkal hozni, és volt benne annyi fegyelem, hogy az út idejére, a nagyobb biztonság érdekében, a kapitánynál hagyja.
Az őrmester gondolataiba merülve ült az étkezőszalonban – lám, étkezőszalon! Ide étkezések alkalmával még az elég bátorsággal és fürgeséggel megáldott előfedélzeti utasok is benyomakodhattak. Most épp a reggeli ideje volt, vagy könnyedén az lehetett, ha az ember sikerrel rekvirált egy porciót. Az őrmester ekként elmélkedett: „Egy üvegesmester leánya Lidköpingből, amely egy kisváros, messze, messze Stockholmtól. Kisasszony? Bizonyos tekintetben az. Polgári leány, még ha a legszerényebb polgári sorból is.
Egy magával ragadó és figyelemre méltó köztes lény!
Nem vidéki leány, még kevésbé parasztleány – de nem is jobb sorból való. Minek lehet egyáltalán tekinteni? Minek lehet hívni? Van valami megmagyarázhatatlan ebben a közbeeső fajtában. No lássuk csak – hozzon egy rostélyost!”
A reggeli jóleső szünetet iktatott az őrmester vadul kavargó gondolatai közé. Mikor végzett a rostélyossal, folytatta az elmélkedést: „Tényleg, az ördögbe is, tulajdonképpen pont olyan, mint én! Hiszen mi is vagyok én? Nem közlegény. De nem is tiszt. Se nem rosszabb, se nem jobb sorból való. Lássuk csak, a hétszázát, hozzon egy portóit!”
A portói után az őrmester felállt, megpödörte bajuszát, köpött egy hegyeset a bal sarokba, és kifizette a reggelijét. „Hm! Sara Vid… Vid… nem fogyasztott semmit. Kedvem támadt felmenni a fedélzetre, megnézni, lehet-e vele beszélni, vagy megengedi-e, hogy meghívjam. Például tán csak enne valamit?” Tekervényes gondolatmenetei (amelyek csak úgy, mint korábban, eléggé cikáztak) most sem értek a végükre, csak feloldódtak egy-egy szünetben. Némi vizsgálódás után csizmáját kellően fényesnek, csákóját tisztának és mutatósnak találta.
A fiatal, délceg harcos két ruganyos ugrással a fedélzeten termett, körülnézett, s megindult a hajóorr irányába.
Az előfedélzeten elsőre egy csapat dalarnai kofára esett a pillantása, akik a már említett négy-öt tagból álló cselédlánycsapat előtt álltak – köztük a rózsapiros fejkendős lány –, és ott csellengett mellettük még pár kormos gépész is. Hallotta, hogy a dalarnai asszonyságok művészien font lószőr gyűrűket árulnak, feketét, fehéret, zöldet, vöröset, némelyiket névvel díszítve. A cselédlányokat próbálták meg rábírni a vásárlásra, de azok keményen alkudoztak. Az őrmester a rózsapiros fejkendős lányt ugyan nem hallotta alkudozni, látta viszont, ahogy figyelmesen válogat a gyűrűk között, és végül egy egyszerű, fekete-fehéret választ, mindenfajta írás és díszítés nélkül. Az eladó hat schillingben állapította meg az árát, mire a lány beleegyezően bólintott, és egy apró erszényt – egy zöld selyemből varrott kis zacskót – vett elő kabátjából, és az orgonaszín kesztyűbe bújtatott kezében megjelent egy ezüstérme. Svédországban ez a legkisebb értékű ezüstérme: tizenkét schilling.
– Tudna ebből visszaadni hat schillinget? – kérdezte egy kellemes hang, némi västgöta akcentussal, a finomabbik fajtából – egészen enyhe raccsolással fűszerezve.
– Hat schilling apróban? – kérdezett vissza az asszonyság. – Jaj, drága kislány, nincs nekem annyim, vegyen inkább két gyűrűt tőlem, és akkor az pont tizenkét schilling! Vegye, vigye!
– Nem, azt nem lehet! – tiltakozott a takaros fő. Az őrmester, aki pont mögöttük állt, csak a nyakszirtjét látta, és csak az árulta el, hogy tőle jött a válasz, hogy kissé megbillent a feje, ahogy megszólalt.
A katona merészen előrelépett, és megszólította:
– Engedje meg, Vid… kisasszony, engedje meg, hogy megvegyem magának ezt a két gyűrűt ettől a szerencsétlen dalarnaitól.
Ezzel tizenkét schillinget helyezett a kofa kezébe, és minden teketóriázás nélkül elvett két fekete-fehér gyűrűt, azok közül, amelyeket az asszonyság vásár reményében helyezett ki a fiatal lányok elé. A rózsapiros kendős lány kissé csodálkozva pillantott az altisztre. Amaz viszont nem zavartatta magát, fogta a gyűrűt, amelyet a lány kiválasztott, és felé nyújtotta:
– Nem ez volt az, amit Sar… Hm, a kisasszony áhított? Tessék, kérem, tartsa meg. Én magam megtartom a másikat.
A lány ránézett a – férfi megítélése szerint – igencsak szép szemével. A gyűrűt, amelyet felé nyújtott, nagy meghökkenésében elvette, azonban ahelyett, hogy felhúzta volna az ujjára, ahogyan arra az őrmester számított, és ahogyan azt ő maga is eredetileg tervezte,
a lány, minden szó nélkül, lassan odalépett a korláthoz, és a vízbe hajította az ékszert.
„Gratulálok, őrmester! – mondta magának az altiszt, ahogy látta, mi történt. – Nehezebb lenne ennél egyértelműbben kifejezni, hogy elmehetek a fenébe. Bravó, fiatalember! Miért kellett kisasszonynak szólítanom, mikor elkendőzte magát, és névtelen kívánt maradni? Le kellett volna tegeznem inkább, már ha egyáltalán bármit is kellett volna neki mondanom: és miért ajándékoznál egy teljesen ismeretlen leánynak egy gyűrűt? Te mekkora szerencsétlen marha vagy, Albert!”
Átment az ellenkező oldalra a korláthoz, és a saját gyűrűjét, amelyet az előbb épp felhúzott az ujjára, a vízbe hajította. Aztán kiköpött egy nagyot a közelben lévő hajóágyúra. Elsétálgatott egy kicsit a hajó elejéről a hátsó fedélzetig, amikor pedig visszafele tartott, úgy esett, hogy összetalálkozott az ismeretlen rózsapiros kendőssel, aki épp a masinéria működését figyelte.
– Látod – mutatta neki kezét –, én is a vízbe dobtam a gyűrűm. Ez a legjobb, amit tehettünk.
A lány először alaposan, tetőtől talpig végigmérte a férfit, majd válaszul egy alig látható, de kedves mosolyt villantott rá; amilyen gyorsan felcsillant arcán, úgy el is tűnt.
– Vízben a gyűrű? Ó! – tette hozzá.
– Remélem, egy csuka már be is kapta – toldotta meg az őrmester.
– Az enyémet egy nagy sügér vitte el.
– Hát akkor – szólt újra egy főhajtással a férfi – remélem,
a csuka minél hamarabb bekapja azt a sügért, és így aztán mégiscsak ugyanazon szív alatt fog mindkét gyűrű nyugodni.
Az utolsó szavakat már gyengéden elnyújtva suttogta, és ez eléggé rosszul sült el. A lány válasz nélkül megfordult, és újra elvegyült a cselédlányok között.
„Egészségedre, fiatalember! – morogta magában. – Új szinteket érsz el visszautasításban! És miért beszélek szívről? A fedélzeten! De legalább egyvalami boldogít: nem vette zokon, hogy letegeztem. Soha többé nem hívom kisasszonynak.”
Lement az étkezőkocsiba, és vett egy szivart, amelyre aztán rá is gyújtott, majd visszatért a fedélzetre, és leült a kofferjére. Csak ült, jóképűen, hosszú füstfelhőket eregetett, és fene jól festett.
Észrevette, hogy a kellemes megjelenésű üvegesmester-leány többször is közönyösen elhaladt előtte, néha az álla alatti kendőcsomót igazgatva, néha a selyemkendő sarkait, amelyek a keblére omlottak. Élénk társalgásba merült a többi cselédlánnyal, és teljesen gondtalannak tűnt.
A szivar azonban, mint minden ezen a világon, elérte a végét. Az őrmester elpöckölte a még izzó csutkát, azzal a szándékkal, hogy a vízbe hajítsa. A csutka azonban annyira könnyű volt, hogy csak egy picit előreröpült, és még a fedélzeten földet ért, majd ott füstölgött tovább. De hopp, jött egy lábfej, amely a legcsinosabb kis fényes bakancsba volt bújtatva, és úgy eltaposta, hogy azonnal kialudt.
A katona felemelte a tekintetét a lábról annak tulajdonosára, és látta, hogy az ismeretlen lány az.
A pillantásuk találkozott. A férfi felpattant a kofferjáról, és odasietett hozzá, udvariasan meghajolt, és így szólt:
– Köszönöm, drága leányka! A szivarom nem érdemli meg, hogy egy ily szépséges leány lába hozzáérjen, de…
Egy hideg, visszautasító fintor volt a válasz; a lány sarkon fordult, és távozott.
„Hát akkor vigye el az ördög!” – ezzel a gondolattal ügetett le a lépcsőn az őrmester, elvörösödve és elkedvetlenedve, majd bemászott az étkezőszalon legsötétebb zugába, amely leginkább alvásra és mások megfigyelésére volt alkalmas. „Kínos, Albert! – gondolta, miközben kisimította a homlokából a tincseit. – Most meg leánykának hívtam, és ez sem tetszett neki, csakúgy, mint amikor kisasszonynak csúfoltam. Te bajkeverő!”
Nem volt egyedül a szalonban, ezért aztán nem beszélt – sem hangosan, sem halkan.
Azonban hogy mind magának, mind a kívülállóknak mielőbb megmutassa a rosszkedvét, szigorúan rámordult a kisasszonyra a pultnál:
– Szendvicset sózott hússal! De azonnal!
A pincérnő ki is hozta a rendelését egy tálcán.
– Vigye előlem a pokolba a rozskenyerét! Hát nem francia zsemlén kértem?
Amaz szófogadóan és készségesen visszament a tálcával, majd elpakolta a nemkívánatos rozskenyeret.
– Egy pohár vörösbort is, kisasszony! És ne kelljen ennyit várnom.
A bort kitöltötték, és tálcára rakták, mellette ott volt az új szendvics, immár egy egész francia zsemléből.[1]
– Azt gondolják, hogy ezt az egészet a számba kellene tömjem? Stockholmban van annyi sütnivalójuk az embereknek, hogy kettévágják, és mindkét felét megkenjék.
A pincérnő újra visszament, vett egy kést, és elkezdte felvágni a zsemlét.
– Könyörgöm… pokolba is, kérem, vegyen egy új zsemlét, és vajazza meg mindkét felének a belső részét, kérem. Hiszen most meg a héjára kente a vajat?! Hozzon egy új zsemlét! Mennyit kell az embernek várnia!
Fenébe is, dobja ki az egészet, nem vagyok éhes.
A pultoskisasszony mormogott magában valamit a felfuvalkodott utasokról, de az őrmester nem vette rossz néven, odament hozzá, és kifizette a szendvicseket.
– Megrendeltem őket, hát itt a pénz – mondta.
– Az embernek felkavarodik a gyomra, nemdebár? – szólalt meg egy feketébe öltözött utas. A katona megfordult, észrevette a gallért, és a dülledt, világoskék madárszeméről azonnal felismerte a fehér, fényes arcot, amely az ulricehamni plébánoshoz tartozott.
– Ahá, legalázatosabb szolgája, Su… plébános úr. Bizonyára hazafele tart?
– Igen, így van.
– Én is Västergötland tartományba utazom, de számomra ez nem hazaút, ellenkezőleg – magyarázta az őrmester, miközben gépiesen megragadta összeszidott szendvicsét, és gyors harapásokkal nekikezdett az elfogyasztásának.
– Így megy ez. Az egyik felutazik, a másik leutazik. Ulricehamnba tartok.
– Ó, igen, és… – A katona nagy kortyokkal kiürítette a tálcán várakozó borospoharát.
– Amíg az ember egészséges, nem árt meg, ha ide-oda utazgat – jegyezte meg a plébános.
– Persze, hát, így van ez… – Az őrmester lenyelte az utolsó falatot.
– Az őrmester úr hosszú időre hagyja ott Stockholmot?
– Három hónap eltávozásom van. Meghívhatom a plébános urat egy pohárra? Mi tetszik? Portói? Vörösbor?
– Bizony, az ember gyomra nyugtalankodik itt a Mälar vizén. Hát, ha már iszunk, legyen vörös! Vagy portói!
Az őrmester mindkettőből rendelt, és a plébános, hogy megállapítsa az elsőbbségi sorrendet, ivott mindkettőből;
végül aztán a legmelegebb, legszívélyesebb meghívásokkal köszönt el a fiatal katonától, megígértetve vele, hogy feltétlenül meglátogatja Ulricehamnban és Timmelhedben, hogy viszonozhassa a gesztust.
Az őrmester meghajolt, fizetett a rendelésekért, és újra felugrott a fedélzetre, immár vidámabb hangulatban.
Az elhaladó partokat pásztázva észrevette, hogy hamarosan megérkeznek Strängnäsbe. A hajóval érkezőknek már messze feltűnik a nagy katedrális, amely méltóságteljes tornyával a teljes Södermandland tartományt uralja. Csak amikor az ember közelebb ér, látja meg a kis vörös faházakat, amelyek szimmetria nélkül elszórva bújnak meg a katedrális árnyékában – egyedül a vörös kockás gimnázium és iskolaépület tör ki ebből a tekergő rengetegből, azok is csak a magasságkülönbségük révén. Mikor végül az utazó odaér a város kissé rozoga hídjához, és megáll egy pillanatra, akkor mondhatja magának: igen, ez itt Strängnäs.
[1]
A különös eset, amely itt történt, nevezetesen, hogy a pincérnő megken egy ropogós rozskenyeret, majd mikor olcsó módon emlékeztetik, hogy zsemlyéből készítse inkább, egészben keni meg anélkül, hogy felvágná, egy beszédes példája a vendéglősök jólelkűségének, hogy a távoli vidékekről érkezett, tanulatlan leányoknak is megadják a lehetőséget. A képzés első lépése gyakran nehéz, és az emberre rápirítanak néha. Mindenki acélozza meg magát, és viselkedjen olyan nemes türelemmel, ahogy az itt történt! (Almqvist megjegyzése)
Fotó: Wikipédia
