Bíró Péter regénye groteszk és megbocsátó.
A történet szerint Szamovics, a nemzeti kegyhely magának való mindenese a jámbor falugondnok, Dukon segítségével nyomozásba kezd, hogy kiderüljön, mi történt a nyugdíjas tanító nénivel, aki halála előtt egy fővárosi kiadóval levelezett nem kevésbé titokzatos, a legfelsőbb politikai körökhöz vezető emlékiratának megjelentetéséről. A két, végül egymásba csavarodó cselekményszálból nemcsak Szenistvánd különféle sorsokkal megáldott-megvert lakói lépnek elénk, de az egykor jobb napokat látott,
most azonban anyagi és erkölcsi széthullás felé tartó kiadó végnapjaiba is bepillantást nyerünk.
De mi köze van mindehhez egy bosszúálló fordítónak, a miniszterelnök kefefrizurás testőrének vagy a szivárványszínűre mázolt Szabadság-szobornak? Ahogy a nyomok a felderítő munka során lassan elvesztik jelentőségüket, úgy válik egyre fájdalmasabbá a kérdés, vajon fontosak voltak-e valaha.
Bíró Péter: Hosszú árnyék (részlet)
Furcsa, idegen, már-már komikusan nőies, sőt gyermeki sikoly szakadt fel Dukonból. Rémülten nézett körül, de persze nem látott senkit. Nagyon úgy festett, hogy hárman vannak a házban: ő, Katóka és a véres manccsal tanácstalanul nyüszítő, vicsorgó Bundi.
Dukon ilyesmit még nem látott, annyira nem, hogy elsőre azt sem tudta igazán, hogy mi az, amit lát. Mintha alaposan megforgatták volna bekötözött szemmel, hogy aztán hirtelen lekapják róla a kendőt, és jót röhögjenek rajta, ahogy dülöngélve, ide-oda borulva próbál talpon maradni.
Kirohant a szobából, végig a trófeákkal teleaggatott folyosón, át a nappalin, és csak a teraszon állt meg.
Visszanézett, de Bundi nem jött utána.
Leült a lépcsőre, tátott szájjal kapkodott levegő után, és miközben a szíve keserves dörömbölését hallgatta, csak bámult maga elé, és képtelen volt levenni a tekintetét a félig nyitva hagyott kertkapuról.
– Úristen, úristen! – motyogta.
Később nem tudta felidézni, hogy mennyi időt tölthetett el ezzel, de soknak érezte. Amikor már nagyjából normálisan lélegzett, próba-szerencse, elővette a mobilját, hátha lesz térerő, de Szentistvándon nem voltak csodák. Nem emlékezett, hogy hol van odabenn a telefon, de érezte, hogy csak a hálószobában lehet. Katóka a délelőtt folyamán általában kihozta, és átdugta a nappaliba, hogy adott esetben ne kelljen annyit gyalogolnia, de persze olyan is volt, hogy elfelejtette. Dukon próbálta ugyan rábeszélni egy kétdarabos vezeték nélküli szettre, amit nem kellett volna mindenestül ide-oda hurcolni, de Katóka hajlíthatatlan volt, látszott rajta, nem hiszi, hogy ilyesmi létezik, ha meg mégis, az csak valami boszorkányos dolog lehet.
Dukon visszament, körülnézett a nappaliban, aztán leszegett fejjel elindult ismét a hálószoba felé.
Óvatosan megállt a küszöbön, hogy ne idegesítse fel Bundit.
Ennyi vért még nem látott. Jó, disznóölésen talán, de ott lavórban, nem így szanaszét egy szobában, mintha valaki idegesen végigzúdította volna azt a lavórnyit az ágyon. Még a túlsó oldalon álló komód csipketerítőjére, sőt a falra, de a plafonra is jutott belőle.
– Bundi! – mondta Dukon, és lépett egyet előre, mert közelebb kellett jutnia Katókához. – Én vagyok…
Bundi felállt, hátrált valamennyit, majd régi, férfiasan szemérmes, mégis bensőséges viszonyukat megcsúfolva morogni kezdett.
Bazmeg!
Elsőre az sem volt világos, hogy Katóka ül-e, vagy fekszik. Mintha odadobták volna, tökéletesen természetellenes pózban, félrebicsaklott fejjel, furcsán kitekeredve, oldalra borulva hevert az ősöreg ágy magas fejtámlájának dőlve. A bal karja félig a teste alá gyűrődött, a jobbja kényelmesen kinyújtva pihent az oldalán.
– Bundi – nézett Dukon mélyen a kutya szemébe –, telefonálnom kell, a telefon pedig ott van az éjjeliszekrényen, úgyhogy most oda fogok menni.
Bundi megmozdult, és végig szemmel tartva Dukont,
lassan elfoglalta az ágy vége és a komód közötti átjárót.
Dukon nagyot nyelt. A telefonhoz vezető másik útvonal az ágyon át vezetett, de érezte, hogy képtelen lenne átmászni a mozdulatlanul heverő Katóka bütykös, harisnyás lába és az ágy vége közötti szűk helyen.
Kiment a konyhába, leakasztotta a szekrény oldalról a sodrófát, felvette a sarokban álló suszterszéket, és elindult visszafelé.
Olyan elszántan lépett be a szobába, hogy Bundi döbbenetében felállt, és még akkor is csodálkozva nézett csak, amikor Dukon ijesztett egyet a suszterszékkel, majd akkorát húzott a kutya oldalára a sodrófával, hogy csak úgy döngött. Mielőtt másodszor is lesújthatott volna, Bundi sértődötten nyüszítve kimenekült a szobából. Dukon remegve a földre hajította a fegyverzetét, becsukta az ajtót, és óvatosan, messziről kerülve az ágyat végre elindult a telefon felé.
Nem akart odanézni, valahogy érezte, hogy nem kellene, de arról az oldalról mégis látszott, hogy Katókának a bal szeme és a halántéka nincs meg, de a helyükön nem egy üreg, főleg nem egy lyuk tátong, hanem valami olyasmi látszik ki, ami normális esetben nem szokott, és mindaz, ami Katókából hiányzott, valami síkos, mégis ragadós permet és a zsebkendőn át is tisztán érezhető apró részecskék formájában részben éppen a telefonon pihent. Dukon felvette a kagylót, tárcsázta a 112-t, és a komód felé fordulva várt.
Ahogy meghallotta a női hangot, belekezdett, és igyekezett lassan, érthetően, összefüggő mondatokban elmagyarázni, hogy miben segíthetnek neki.
– Kérem, nyugodjon meg! – mondta a hölgy. – Honnan telefonál?
– Szentistvándról, Pest megye.
– A pontos cím?
– Nem tudom. Biztos van, de nem tudom… A régi vadászház… Így ismeri mindenki.
– Rendben. Mi történt?
– Nem tudom… Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, lelőttek egy idős asszonyt, vagy öngyilkos lett.
– Ad még valamiféle életjelet? Esetleg sikerült vele beszélnie?
– Nem, dehogy. Meghalt.
– Biztos?
Dukon kétségbeesett.
– Kérem… Igen… Hiányzik a fél arca…
– Nyugodjon meg, fontos, hogy ne essen pánikba… Már eddig is nagyon sokat segített. Tartsa egy pillanatra!
Csend lett, Dukon magában számolt, és rettenetesen egyedül érezte magát.
– Úton van a járőr!
– Mennyi idő…?
– Legkésőbb fél órán belül ott vannak.
– Istenem… Kérem! Fontos… Menjenek túl a szentistvándi leágazáson, és pár száz méter múlva lesz egy parkoló, oda hajtsanak be, onnan gyalog tudnak lejönni, mert az alsó út nem járható autóval, tehát ha a falu felől próbálnak idejutni, el fognak akadni.
– Rendben. Továbbítom. Az ön neve?
– Dukon Gábor.
– Az elhunyt rokona?
– Nem, falugondnok vagyok…
– Az illető a gondozottja volt?
Dukon is ezt a szót kereste, de nem igazán bánta, hogy nem ő találta meg.
– Igen… Úgy valahogy.
– Egy telefonszám, amin elérhetjük…
– Csak ez, amiről hívtam.
– Mobil?
– Van, de az egész faluban nincs térerő.
– Azért adja meg – kérte a női hang rövid szünet után.
Dukon megadta.
– Rendben, mindent feljegyeztem, most pedig, kérem, hagyja el a helyszínt, ne nyúljon semmihez, ne hívjon oda, ne engedjen be senkit, és az ingatlanon kívül várja meg a járőrt. Ha bármi gond van, ha addig is segítségre van szüksége, hívjon.
– Értem. Akkor várok.
Dukon kidülöngélt a tornácra, és ismét lerogyott a lépcsőre.
Az ingatlanon kívül… Ha bármi gond van…
Bundi bukkant fel. Az épület túlsó sarka felől érkezett, odakocogott hozzá.
– Jól van, öreg! – veregette meg a kutya nyakát, majd hordószerűen domborodó oldalát Dukon. – Te se haragudj. Telefonálnom kellett… Most viszont jobban tennéd, ha eltűnnél. Menj fel Szamovicshoz, vagy mit tudom én…
Bundi nem mozdult.
– Jönnek a rendőrök… Ha újrakezded a cirkuszt, nem fognak szórakozni.
Bundi nézett még egy ideig, aztán megfordult, és a kapu felé indult. Onnan még egyszer visszanézett, majd komótos kocogásba váltva eltűnt a fák között.
