„Pszichológusként számtalan olyan problémával találkozom, amely a túlféltő vagy érzelmileg éretlen szülők visszatartó nevelésére vezethető vissza. Ezek a szülők tulajdonképpen úgy lopják el a gyermekük felnőttkorát, hogy nem is tudják, milyen károkat okoznak” – vallja Bibók Bea. Az Ellopott gyermekkor című sikerkönyv szerzője az Ellopott felnőttkor című kötetében most azt vizsgálja, hogy milyen felnőttkor vár azokra, akiknek a szülei túlzó szeretetükkel és öncéglű gondoskodásukkal nem engedik, hogy érzelmileg felnőjenek.
Bibók Bea: Ellopott felnőttkor (részlet)
Az infantilizáció jelensége – a visszatartó nevelés következménye a határproblémás családokban
A benntartott gyerekek
Mivel mindannyiunkat a gyermekkorunk legfontosabb kapcsolatában, azaz a szülői kapcsolatban megélt tapasztalatok formálnak leginkább, óriási a szülők felelőssége. Ha a szülő nem tudatos, nem rendelkezik kellő önismerettel, könnyen lehet, hogy tudattalanul olyan üzeneteket közvetít, amelyek miatt a gyermek sérüléseket szenved el. Ezek a sérülések később a gyermek felnőtt kapcsolataiban is megjelenhetnek, problémákat, diszfunkcionális párkapcsolatokat és családi szerveződéseket okozva. A transzgenerációs mintázatok aztán továbböröklődnek: az egyik generáció átadja a következő generációnak a hibás működést. Ezt a mintázatot úgy törhetjük meg, ha fejlesztjük az önismeretünket, az önreflexiónkat, és felnő egy olyan generáció – a ti generációtok, kedves olvasó –, amelyik tudatos szülő szeretne lenni, és amelyik változtatni akar.
Mindannyiunknak van olyan élményünk, hogy pont ugyanazt csináljuk, mint a szüleink, pedig hányszor fogadkoztunk, hogy mi nem követjük el az adott hibát. Például ugyanolyan bántó hangsúllyal korholjuk a gyerekünket, mint ahogy az anyukánk korholt bennünket gyerekként. Ilyenkor a megtanult viselkedés automatikusan lefut, mert belénk ivódott, hiába emlékszünk arra, hogy anno ugyanez milyen rossz érzést keltett bennünk.
A gyerek ideális fejlődéséhez olyan szülőre van szükség, aki tudatos, és foglalkozik a saját érzelmi, pszichés és testi jóllétével.
Minden gyermeknek vannak pszichológiai alapszükségletei. Ha olyan gyermeket szeretnénk nevelni, aki képes jól kötődni, és azt szeretnénk, hogy felnőttként rendelkezzen majd olyan ősbizalommal, amelynek köszönhetően képes megbízni önmagában és másokban is, akkor szülőként ki kell elégítenünk a gyermek kötődés iránti szükségleteit, az autonómia és a kontroll iránti szükségleteit, a kellemetlen érzések elkerülésének szükségletét és az elismerés iránti szükségletét. Mindehhez olyan tudatos és pszichológiai értelemben jól lévő anyára van szükség, aki foglalkozik a saját önismeretével.
Parentifikált és infantilizált gyerekek
A családokban gyakori, hogy az anya egészen eltérő módon viszonyul a gyerekeihez. Erről részletesen írtam az Ellopott gyermekkor című könyvemben, de itt is fontosnak érzem megemlíteni, hiszen most az érem másik oldalát vizsgáljuk meg. Parentifikációról akkor beszélünk, amikor a gyerekekre nem az életkorukban megfelelő feladatok hárulnak a családban, azaz a parentifikált gyerekeknek túl önállónak kell lenniük. Gyakori, hogy a parentifikált gyerek testvérével azonban a szülők éppen ellenkező módon bánnak, és infantilizálják őt.
A szülő–gyermek kapcsolat csak addig a szintig tud fejlődni, ahol a szülő áll. Ha a gyermek a túl magas elvárásoknak vagy az elhanyagolásnak köszönhetően magasabb érzelmi fejlettséget ér el, mint a szülő, akkor parentifikációról beszélünk. Ilyenkor az érettebb gondolkodású gyermek lesz az, aki megoldja a családi problémákat. A családi rendszer működéséhez ugyanis szükség van valakire, aki felelősséget vállal, és ez az egyik gyermek lesz, mégpedig az,
aki magára vállalja, hogy élére áll a rendszernek, hiszen már kora gyermekkorától kezdve magára hagyták a feladatokkal.
Infantilizáció esetén a szülő tudattalanul is a saját gyermeki szintjének megfelelően viszonyul a gyermekéhez, és nem engedi őt fejlődni. Sem a parentifikált, sem az infantilizált gyerek számára nem lesz azonban kielégítő minőségű az ilyen szülő–gyerek kapcsolat, éppen ezért áldatlan küzdelmekre, megoldatlan konfliktusokra számíthatnak.
A parentifikált klienseim, akik a családban gyermekként is túlzott felelősségvállalással éltek, gyakran mesélik, hogy a testvérük nagyon különbözik tőlük. Pillanatokon belül kiderül, hogy a testvér benntartott gyermek, aki nem sikeres, sodródik, még a harmincas éveiben is otthon lakik, nem tud bánni a pénzzel. A parentifikált testvér precizitásával és rendszerető személyiségével ellentétben rumlis, káoszban él, a szobája tele van mosatlan poharakkal és tányérokkal, a földön ruhák hevernek. Gyakori, hogy a parentifikált testvér biztosít munkát a benntartott testvérnek a saját cégében, mert ő arra is képtelen, hogy felnőtt módon irányítsa a saját életét, a mindent megoldó parentifikált pedig nem bírja ezt nézni.
Infantilizáció esetén a nevelés minősége nem követi a gyermek fejlődését, mivel a szülő tudattalanul túlféltő és túlságosan óvó nevelést alkalmaz. A családi rendszer szintjén az infantilizált gyerekek azok, akik úgy szolgálják a rendszert, úgy egyensúlyozzák ki azt, hogy éretlenek maradnak. A szülő elvárásainak megfelelve tudattalanul lemondanak a fejlődésről, az autonómiáról, a saját, önazonos életről annak érdekében, hogy például kielégítsék az érzelmileg zsaroló anya gyermeki igényeit.
Ilyenkor a gyereknevelés arról szól, hogy az anya elérje, a gyereke ne akarjon felnőni, majd elköltözni.
Ennek egyik szélsőséges megjelenése például, amikor a fiatal otthon ragad a mamahotelben, ahol minden fizikai szükséglete ki van elégítve. Az anya a biztosított fizikai kényelemmel igyekszik elérni, hogy a már felnőtt gyerek ne akarjon leválni és elmenni. Megáll az idő, és kialakul egy „belterjes”, zárt családi rendszer. A már felnőtt gyerekek ilyenkor belesimulnak egy olyan álszeretetbe, ami leginkább az éretlen szülő igényeiről szól. Kialakul egy tévhit, hogy az a szeretet, amikor a családban szimbiózisban élünk, így senkinek sincs autonómiaigénye, mindig együtt vagyunk, és egyet akarunk. Az a nagyszerű családi élet, ha minden vasárnap együtt ebédelünk. Ha véletlenül külön lakik a gyermek, akkor a szülő elviszi neki az ételt, nehogy „éhezzen” a gyereke. Ez a viselkedés azonban leginkább arról szól, hogy a szülők elégedettek lehessenek, és értékesnek érezzék magukat. Ez a szeretet nem igény szerinti szeretet, hanem leginkább olyan infantilis kapcsolódási mód, amely a szülő érzelmi érettségének a szintjén valósul meg, és amit sok esetben az éretlen szülők gondolnak szeretetnek.
A probléma az, hogy ez a rendszer rendkívül merev, semmiféle ellenkezésre, egyéni igényre vagy eltérő gondolkozásra nem ad módot. Ha a fiatal felnőtt gyerek a fullasztó közegben levegőért kapkodva függetlenedni szeretne, a szülő kemény érzelmi büntetéssel válaszol. Az így nevelkedett gyerekek az éretlenségükből fakadóan gyakran annyira belesimulnak a szoros szülői kapcsolódásba, hogy nem tanulnak meg konfrontálódni sem, elfogadják az anya gyermeki minőségű szeretetét, mert az anyának ez a jó. Mintha azt az üzenetet kapnák:
Édesem, igaz, már harminchat éves vagy, de ülj még egy kicsit a járókában, mert anyának ez a kényelmes, így van értelme az életemnek.”
Feri, az egyik kliensem így fogalmazta meg mindezt: „Harminchét éves vagyok, és csak két évvel ezelőtt költöztem el a szüleimtől. Igaz, még most is egy házban lakom velük, csak egy szinttel feljebb. Gyakran ott ebédelek náluk. Ha nem tudnak rólam, aggódnak, ezért létrehoztunk egy családi chatcsoportot, ahol naponta többször mindenki elmondja, hol van, és mit csinál. Ha ez nem lenne, a szüleim egész nap azon aggódnának, hogy valamelyikünknek baja esik. Nincs párkapcsolatom, és nem is akarok addig, amíg anyu él.”
Ők a visszatartott vagy a családi rendszerben benntartott gyerekek, akik mindig anya szoknyája mellett maradnak. Az infantilis kapcsolódás miatt az érzelmi kapcsolataikban is gyermeki módon élnek. Sok olyan esetet látok, amikor amiatt nem halad az életük, mert a felnőttekre jellemző készségek nem alakultak ki náluk, és az érzelmi érésük sem fejeződött be. Mivel egész életük az anyával való kapcsolat köré szerveződik, gyakori, hogy sodródnak, a munkájukban sikertelenek, nincs párkapcsolatuk, vagy ha mégis van, akkor nem tudnak a kapcsolatban igazán elköteleződni.
Ezekben az esetekben a szülő és a gyermek között olyan kapcsolat jön létre, amelyben a szülő éretlensége révén a féltés és az óvás válik alapérzelemmé. Ennek oka, hogy a szülő is szorong attól a felelősségvállalástól, amely a felnőtt élet velejárója. Ezt a mély, zsigerig hatoló szorongást azzal csillapítja, hogy visszatartja a gyermeke fejlődését. Ez valójában olyan tudattalan biztonságkeresés, amelynek az a mozgatórugója, hogy ő mint szülő soha ne maradjon fizikailag egyedül. A szülő sem felnőtt érzelemvilággal éli az életét, ő is infantilizálódott, a kapcsolódás így csak ezen a szinten tud létrejönni.
Míg a parentifikált gyermeket a szülő leginkább a gyakorlati, pragmatikus problémák megoldására használja – így ezek a gyerekek idejekorán önállóvá válnak –, addig a testvért, az infantilizált gyermeket túlságosan szorosan magához köti. Ha a gyermek fizikailag távolodik, a szülő szorongani kezd, és a gyerekek
már a kötődés időszakában megtanulják, hogy anya akkor érzi biztonságban magát, ha ő, a gyerek nem távolodik el mellőle.
Nagyon érdekes jelenség megfigyelni a játszótéren azt, hogy a szorongó-ambivalens kötődésű gyerekek hogyan küszködnek a két, egymással ellentétes szükséglet miatt.
A kisgyermekben természetszerűleg benne van a kíváncsiság, és menne, hogy felfedezze a világot, ezzel azonban ellentétes az a hatás, amit az anya tudattalanul gyakorol a gyermekére. A gyerek érzi, hogy az édesanyja szorong, ezért nem mászik fel a mászókára, és nem barátkozik más gyerekkel, hanem inkább a szoknyája mellett marad, vagy távolodik ugyan, de gyorsan visszaszalad hozzá, hogy megnyugtassa. Az anya szorongása miatt a gyermek azt tanulja meg, hogy a világ veszélyes, jobb, ha nem próbálkozik, és inkább az anya mellett marad.
Ezeknek a gyerekeknek szép lassan lelassul az érzelmi fejlődésük, és ahogy az évek haladnak, az érzelemviláguk sem fejlődik a koruknak megfelelően. Hiszen, ha nem szereznek tapasztalatokat önmagukról, ha nem próbálják ki magukat a mászókán vagy később majd egy iskolai táborban, azután pedig egyedül a világban, akkor nem érik őket olyan hatások, amelyekkel meg kellene küzdeniük, és amelyek lehetővé tennék a fejlődésüket.
Szimbiotikus kapcsolat szülő és gyermek között
Képzeljünk el egy kemény héjú diót: a dió két félből áll, s a két diófelet középen csak egy hártya választja el. A két fél dió egybenőve megbonthatatlan egységet, szimbiózist alkot: elválaszthatatlanok egymástól, és a kemény, áthatolhatatlan dióhéj miatt senki sem tud harmadik félként hozzájuk férkőzni. Ezzel szemben az egészséges felnőtt–felnőtt kapcsolódást úgy képzeljük el, mint egy expandert. Az expander két fogóból áll, s ezeket öt rugós huzal köti össze. Az expander egyik fogóját az egyik ember, a másik fogóját pedig a másik ember fogja, s mindenki a saját szükséglete szerint bánik vele: kihúzza vagy lazábbra engedi, erősebben húzza, vagy éppen senki sem húzza, tehát a közelség-távolság mértékét mindkét ember szabályozza, s így a kapcsolatban van rugalmasság a közelség-távolság táncában. Ez azt jelenti, hogy a saját igényeimet is érvényesíthetem úgy, hogy nincs sértődés, a kapcsolat rugalmas, és nem merev, mint a szimbiózisban.
Ha egy kétgyermekes anya szimbiózisban él az egyik gyermekkel, akkor a másik gyermek már nem tud hozzá közel kerülni érzelmileg, hiszen ott van az áthatolhatatlan dióhéj, a szimbiózist védő burok. A szimbiózis statikus, a két ember összeforr, megáll az idő, és sem a szülő, sem a gyermek nem tud megfelelően fejlődni, nem tudnak haladni az eriksoni életszakaszokat követve.
A gyermek autonómia iránti igénye, ami az életkorváltozás természetes velejárója, nem tud kielégülni az ilyen szimbiotikus összeforrásban.
Az érzelmi éretlenség miatt aztán később a felelősségvállalás képessége sem alakul ki nála, és ez jelentősen befolyásolja az egész gondolkozását és a kommunikációjának a minőségét is. Mivel az anyával való szimbiózisban nem léteztek határok, az így felnövő emberek működésében később sok területen jelentkeznek határproblémák.
A szimbiózisban élő emberek a függő kapcsolódásban meg nem élt autonómiát sokszor valamilyen függőséggel pótolják. Gyakran alkohol-, drog-, pornó- vagy játékfüggőség jellemzi őket, emellett sokszor túlsúlyosak is, hiszen érzelmi evők. Ezek a pótcselekvések adják meg nekik az autonómia hamis érzését, azt a belső élményt, hogy „most végre az van, amit én akarok”.
