A brazil újságíró, Betina Anton egy nap megtudta: szeretett óvónője, Liselotte Bossert évtizedekig bújtatta náci háborús bűnöst, Josef Mengelét. A döbbenetből felocsúdva felkutatta a nőt, aki azonban csak ködösített, és óva intette a további nyomozástól. Anton mégis beleásta magát az ügybe.
„A halál angyala”-ként emlegetett Mengele több mint harminc évet töltött Dél-Amerikában úgy, hogy sem az izraeli titkosszolgálat, sem a nácivadászok nem találtak rá. A kegyetlen orvos borzalmasabbnál borzalmasabb emberkísérleteket végzett az auschwitzi táborokban, mégsem bűnhődött meg tetteiért, sőt: a Bossert családon kívül számos ismerős és barát, köztük egy magyar házaspár is támogatta.
Hogyan történhetett meg mindez? Ezt járja körül Betina Anton interjúkra, visszaemlékezésekre, soha nem közölt dokumentumokra és korabeli híradásokra épülő oknyomozó elbeszélése. Az immár tíz nyelvre lefordított Trópusi menedék betekintést nyújt Mengele mindennapjaiba, és feltárja, miképp úszta meg büntetlenül hűséges védelmezőivel együtt.
Betina Anton: Trópusi menedék – Josef Mengele Brazíliában (részlet)
Fordította Lukács Laura
Előszó
Mi közöm a Mengele-ügyhöz?, avagy Tanácsos-e vizsgálódni egy „veszélyes” ügyben?
Egyik első gyermekkori emlékem az óvónőmhöz kapcsolódik. Tante Liselotte nem akármilyen óvónő volt, legfeljebb a megjelenését nevezhetném szokványosnak. Sovány volt, arca európai, és az 1980-as évek női divatja szerint dauerolva hordta a haját. A gyerekek csak Tanténak hívták, az „óvó néni” megszólítás nem létezett. Ez volt a szokás nálunk, az iskolában és a hozzá tartozó óvodában, amely egyfajta német szigetet képezett a São Pauló-i Santo Amaro negyed szívében. Tante Liselotte portugál-német keveréknyelven beszélt velem, vagyis éppen úgy, mint otthon a családom. Hideg reggeleken anyám rajtam hagyta a pizsamanadrágot, arra adta föl a ruhát, és úgy küldött óvodába. Aztán ahogy erősödött a napsütés, és játék közben kimelegedtem, Tante Liselotte szépen lefejtette rólam a fölösleges ruharétegeket. Ha nem volt kedvem valamelyik foglalkozáshoz, bebújtam az asztala alá. A terem óriási ablakai a kertre néztek… Vidáman futkároztam társaimmal a gyepen, és boldogan szorítottam markomba a kis piros virágokat, amelyek kelyhében meggyőződésünk szerint „méz” termett. Alacsony léckapu és rózsaszín azáleabokrok választottak el minket az iskolától és a „nagyoktól”. Biztonságban éreztem magam ebben a kis univerzumban.
Ám egy nap minden megváltozott. Bejelentették, hogy Tante Liselotte nem jön többé.
El sem búcsúztattuk – a félév közepén se szó, se beszéd, eltűnt. Jött egy másik óvónő, akire alig emlékszem, átvett minket, és kész. Alig hatévesen nem nagyon értettem, miért kell egyik pillanatról a másikra elveszítenem az óvónőmet. Miért hagyott ott minket? Mi történt? Annyit kihámoztam a felnőttek pusmogásából, hogy valami szörnyűség derült ki vele kapcsolatban. Nem tudtam persze, mi, de gyerekésszel is felfogtam, hogy nagy a baj.
Liselotte Bossert, akire a szüleink reggelente rábíztak minket, éveken át segítette a bujkálásban Josef Mengelét – az auschwitzi tábor orvosát, aki első helyen állt a kor nácivadászainak listáján. A háború óta szökésben lévő Mengele egy évtizeden át szívesen látott vendég volt Tante Liselotte Brooklin negyedi otthonában, nem messze az óvodámtól (São Paulo déli körzetében), akárcsak Itapecerica da Serrában, ahol Bossertéknek háza és telke volt. Liselotte rendszerint ott töltötte a hétvégét – családostól és gyakran Mengelével –, az ünnepeket pedig hasonló felállásban a bertiogai tengerparton. Egy juniális alkalmával még az óvoda udvarára is bevitte Mengelét; megtehette, hiszen senkinek sem jutott volna eszébe a náci orvost sejteni az európai stílusú öltönyt és nemezkalapot viselő, elegáns öregúrban. Liselotte egyébként családi barátként mutatta be az iskolaigazgatónak. (Ez sem kelthetett gyanút: az iskola a São Pauló-i német ajkú közösség egyik fontos kulturális intézménye volt, és gyakorlatilag minden szülő, aki oda járatta a gyerekét, fel tudott mutatni németországi, ausztriai vagy svájci rokont.) 1979-ben ugyancsak Liselotte intézte úgy, hogy Mengelét hamis néven temessék el az embui temetőben, nyilván azért, hogy személyazonossága a halálával se derüljön ki. Ezzel a csellel sikeresen vezette félre a hatóságokat, a nácivadászokat és az igazságukat kereső áldozatokat egyaránt.
Liselotte több mint hat éven át bízhatott benne, hogy örökre maga mögött hagyta, és – szó szerint – eltemette Mengelét.
Normálisan élt, kisgyerekekkel foglalkozott a német óvodában. Ám 1985 júniusában váratlanul fény derült a titokra, és Liselotténak fölfordult az élete: nemcsak az óvodából kellett azonnal távoznia, hanem a közösség szemében is nemkívánatos lett. Megviselték a névtelenül fenyegetőző telefonálók, emellett számos alkalommal beidézték a Szövetségi Rendőr-főkapitányságra, hogy ismételten kihallgassák. Három bűntett elkövetésével gyanúsították: nemzetközileg körözött bűnöző bújtatásával, nyilatkozata révén előidézett közokirat-hamisítással és hamis papírok használatával. Mengele harmincnégy évig bujkált a második világháború után, ebből legalább tizennyolcat Brazíliában töltött – az utolsó tízet óvónőm és férje pártfogása alatt.
Ebben a tíz évben Liselotténak egyszer sem fordult meg komolyan a fejében, hogy rendőrkézre adja Mengelét, ám ha ezt bevallja a rendőrségen, bizonyára meggyűlik a baja az igazságszolgáltatással. Ezért inkább áldozatnak tüntette föl magát: félelemből nem informálta a hatóságokat arról, hogy Mengele Brazíliában van, mondta, ugyanis megfenyegették. Bizonyos, a náci orvoshoz köthető személyek állítólag figyelmeztették, hogy ha jót akar a gyerekeinek, ne merészeljen beszélni. Lehetséges, de ez nem a teljes igazság. Ugyanis Liselotte a lelke mélyén úgy vélte, semmi rosszat nem tett, amikor befogadott egy világszerte körözött háborús bűnöst. Ő csak a „jó szívére hallgatott” – fogalmazott –, amikor segített egy „szorongatott helyzetben lévő” barátnak.
Mengele persze minden volt, csak nem egyszerű „barát”.
A Frankfurti Törvényszék elfogatóparancsa szerint számtalan gyilkosságot követett el, ezért kerestette a német igazságszolgáltatás. Igaz, Mengele álnéven lépett be Liselotte életébe, aki így kezdetben nem tudta, kivel van dolga. Amikor pedig kiderült, hogy ő Mengele, már késő volt: összebarátkoztak, a család megszerette. A család és az orvos viszonyát még az eget rengető felfedezés sem ingatta meg, hogy barátjuk valójában háborús bűnös. Ellenkezőleg: Liselotte mindvégig hű maradt hozzá.
Férje, Wolfram vallomása szerint Mengele tisztában volt vele, hogy világszerte keresik az 1943 májusa és 1945 januárja között elkövetett bűneiért, vagyis azért, amit abban az egy évben és nyolc hónapban tett, amikor az auschwitzi koncentrációs és megsemmisítő tábor orvosaként dolgozott. A közhiedelemmel ellentétben nem Mengele volt a hatalmas komplexum főorvosa, hanem dr. Eduard Wirths – ő felelt a legnagyobb német haláltáborban folyó összes orvosi tevékenységért. Az óriási létesítmény három részlegből állt: Auschwitz I (főtábor vagy Stammlager), Auschwitz II (Birkenau) és Auschwitz III (Monowitz). Először a „cigánytábort” bízták dr. Mengelére, majd amikor az – csaknem háromezer férfi, nő és gyerek gázkamrába küldésével – kiürült, Birkenau vezető orvosává léptették elő.
Mint tábori orvos − Lagerarzt −, Mengele többek között azt a fontos feladatot kapta, hogy elkülönítse a még munkára fogható foglyokat azoktól, akiket egyszerűbb azonnal gázkamrába küldeni. A „válogatásnak” nevezett eljárás természetesen a hippokratészi etika megcsúfolása volt, hiszen az orvosok az élet mindenáron való megőrzésére, nem pedig kioltására esküsznek föl. A Wirths doktor titkáraként dolgozó osztrák rab, Hermann Langbein följegyezte, hogy a hivatásukat komolyan vevő és a nácizmus iránt kevésbé lelkesedő orvosoknak – amilyen Wirths volt – valóban lelkiismereti konfliktust okozott az értékek fejtetőre állítása. Mengelét azonban más fából faragták – ő akkor is szívesen „válogatott”, ha éppen nem volt szolgálatban, a bűntudat legcsekélyebb jele nélkül utasítva gázkamrába védtelen embereket. Elsőrendű célja a frissen érkezett fogolyszállítmányok átrostálása volt:
ikreket, törpenövésűeket és egyéb, az átlagostól eltérő tulajdonságokkal bíró egyedeket keresett, hogy emberkísérleteihez felhasználja őket.
Feltehetően azért kapta „a halál angyala” nevet, mert egyetlen ilyen alkalmat sem szalasztott el. Ha megjelent a barakkokban, a rabok reszkettek félelmükben, mert tudták, akit magával visz, annak nincs sok hátra.
Mengelét azonban sem a „válogatásban” való részvétele, sem sokat sejtető ragadványneve nem tette volna világszerte ismertté, ha szadista emberkísérletei örökre homályban maradnak. Nem maradtak, ám az igazságra – vagyis arra, hogy Mengele túlélő áldozatai két, híres perben is tanúskodjanak − egészen az 1960-as évekig kellett várni. Az egyik Adolf Eichmann jeruzsálemi pere volt, a másik az úgynevezett „frankfurti Auschwitz-per”. A tanúvallomások föltárták Mengele kísérleteinek valódi természetét, és ezáltal megalapozták azt a közvélekedést, mely szerint a náci orvos a világuralomra törő „árja faj” tökéletesítéséért bármire képes „áltudós” volt.
Ezt a Mengele-képet tükrözte az amerikai kultúripar számos terméke is. Ira Levin 1976-ban őt választotta A brazíliai fiúk című kalandregénye gonosz hőséül. Két évvel később Levin könyvéből azonos címmel film készült, amelyet három Oscar-díjra jelöltek, és a főbb szerepeket igazi sztárok kapták: Gregory Peck játszotta Josef Mengelét, Laurence Olivier pedig a zsidó nácivadászt. Aztán 1986-ban az amerikai Slayer zenekar rukkolt elő A halál angyala című thrash metal dalával. Elmondható tehát, hogy évtizedekkel Auschwitz felszabadítása után a tömegkultúra hóhérból valamiféle baljós, sötét erővé formálta át Mengelét.
Ellentétben a fikcióval és a közhiedelemmel, Mengele nem volt sem magányos őrült, sem áltudós. Munkáját a Harmadik Birodalomban nagy tekintélynek örvendő, kiváló intézmény, a berlini Vilmos Császár Társaság támogatta. Mengele ide, a társaság kutatóintézetébe küldte az auschwitzi foglyoktól, köztük gyerekektől vett vérmintákat, ha pedig meghaltak, a testükből kimetszett szerveket is.
A fiatal orvos afféle kutatóbirodalom kiépítéséről álmodott,
ebben képzelte el fényes szakmai jövőjét a háború után. A koncentrációs táborban szabad kezet kapott, és ezt a távlati cél érdekében messzemenően kihasználta: szörnyűségeket követett el a tudományos kíváncsiság örve alatt, a nácizmus rasszista, antiszemita ideológiájának védelmében, valamint abban a hitben, hogy a foglyok előbb-utóbb úgyis mind egy szálig elpusztulnak. Mengele számára Auschwitz óriási emberanyagkészlet volt, amelyből kutatóként kedvére meríthetett.
Rendkívül széles körben vizsgálódott; érdekelték a növekedési rendellenességek (például a törpenövés), a sterilizációs módszerek, a csontvelő-átültetés, a tífusz, a malária, a nóma (a szájüreg üszkös gyulladása, amely elsősorban alultáplált gyerekeket támad meg), a csontozat rendellenességei (például púposság vagy sarlóláb) és a heterokrómia (amikor a két szem szivárványhártyája más-más színű) – nem beszélve az 1920-as évek óta slágertémának számító ikerkutatásról. Elképzelni is nehéz, hogy egyetlen tudós ennyi mindenhez értsen. Ahogy Carole Sachse német történész fogalmaz: ilyen, amikor egy határtalanul öntelt ember értelmetlenül tobzódik a tudományban. S mintha nem lett volna elég szerteágazó ez a kutatói érdeklődés, Mengele még zsidó csontvázakat, embriókat és halva született csecsemőket is gyűjtött.
Minél többet hallottam Mengele kegyetlen és bizarr kísérleteiről, annál félelmetesebbnek tartottam őket, amit csak tetézett, hogy tudtam, az igazságszolgáltatás elől bujkálva óvónőmnél talált oltalomra. Éveken át törtem a fejem, mi motiválhatta zavarba ejtő tetteit, mi húzódhatott borzasztó kegyetlensége mögött. Emlékszem, egy időben hosszú dokumentumfilmeket sugároztak vasárnaponként a tévében – emberkísérletekről. Döbbenettel néztem őket.
Felfoghatatlan volt, hogyan élhetett, járhatott-kelhetett közöttünk büntetlenül egy olyan ember, mint Mengele,
ráadásul ilyen közel a lakóhelyemhez, és hogyan ápolhatott vele ilyen szoros barátságot az óvónőm. Sehogy sem fért a fejembe, miért védte Tante Liselotte a náci orvost, és mi minden állhatott még az ügy hátterében.
Mengeléről sok könyvet írtak Európában és az Egyesült Államokban, de Brazíliában, leghosszabb bujkálása helyszínén, egyetlen alaposabb munka sem foglalkozik vele. Több mint húszéves újságírói pályafutással a hátam mögött úgy gondoltam, ideje, hogy utánajárjak a hírhedt orvos brazíliai életének. Az idegen nyelvű szakirodalom tanulmányozásával megismertem Mengele életét, majd a vele közeli kapcsolatban álló személyek dokumentumait kutattam. Tante Liselotte kétségkívül ilyen, ráadásul megkerülhetetlen személy volt. Úgy véltem, ha valakitől, tőle megtudhatom, mi mindent történt Mengelével a brazíliai rejtőzködés évei alatt.
