Mártonffy András második regényében Csáth Géza világát megidézve, hétköznapi emberek tragédiáin keresztül mutatja be a 20. század első felének sorsfordító eseményeit és Budapest kevésbé ismert, sötét arcát.
A rendszerváltás elbizonytalanító időszakában az önkormányzattól kijáró gondozó, Győző elrabolja a kilencvenéves Kamillát, mivel mindennél jobban vágyik egy biztonságot jelentő, „igazi” nagymamára. A sokat látott öregasszony gyorsan alkalmazkodik a helyzethez, hiszen nemcsak saját életének pusztító traumáit és a század nagy háborúit vészelte át, hanem a tragikus sorsú Brenner József (Csáth Géza) egykori tanítványaként már nagyon fiatalon szembesült az élet dermesztő oldalával. Kamilla tíz éjszakán keresztül kénytelen mesélni a mentális problémákkal küszködő Győzőnek, akit lassan maguk alá gyűrnek az egyre riasztóbbá váló történetek.
Mártonffy András: 11 éjszaka (részlet)
Még mielőtt elkezdeném
Ez a történet nem itt kezdődik. Mindaz, amit el akarok mesélni nektek, valamikor hatvan évvel később játszódott le, amikor már egészen más volt a világ. Egyelőre viszont hadd mondjam el, mi történt 1930-ban, amikor Kamilla még nagyon fiatal asszony volt, alig harmincéves. Ne az a töpörödött, ráncos öregasszony jusson eszetekbe, akit ebben az egész szövevényes történetben végig magatok előtt fogtok látni! Hatvan évvel korábban mindannyian beleszerettetek volna. Apró volt, de tiszteletet parancsoló, érett tekintetű, de hamvas és gömbölyded. Az a fajta, akit a férfiak soha nem mertek volna megszólítani az utcán, a nők pedig szégyelltek gyűlölni. Erős, fekete haja volt, divatos és egzotikus Kleopátra-frizurára vágva, a tartása szálegyenes, a nézése bátor és kitartó. Most pedig képzeljétek magatok elé ezt a különleges jelenséget, amint tökéletesre igazított hálóköntösében, megfésülködve éppen a férje ágyának szélén ül, és azt a hideg halottat nézi! Összeszorítja az ajkát,
elrejti az érzelmeit, ahogy engedelmes asszonyhoz illik.
Pedig tíz évvel korábban még minden ismerőse irigykedve dicsérte a szerencséjét. Kálmán, ez az érett, ötvenéves özvegy úriember a legszigorúbb etikett szerint kérte meg a kezét. Úgy viselkedett, mintha egyenrangú családból származnának, és nem egy bohém rajzolóművész lányát akarná feleségül venni. „De hát – ahogy Kamilla családjában szerették mondogatni – nem sok esélye volt a mi kis boszorkányunkkal szemben!” Kálmán, akinek vigyáznia kellett a jó hírnevére, azóta járt a családhoz kifogástalanul udvarias keretek között, mióta először megpillantotta az akkor még csak tizennyolc éves lánykát. Nem csinált titkot belőle, hogy ki fogja várni a sorát. Senkinek nem is lehetett kifogása afelől, hogy jó parti ígérkezik: a Kormányzó környezetéhez tartozó nemesember jobb férjjelölt volt, mint amilyenre bárki számíthatott.
Aztán Kamilla húszéves lett, és megtartották az esküvőt. Nem fogom most részletesen elmesélni, miként zajlott, mert olyan sok időm azért nincsen. Elég legyen annyi, hogy frakkos, cilinderes urak jöttek, és a legdrágább cigányok húzták reggelig. Kamilla biztos lehetett benne, hogy nem lesznek gondjai egy ilyen úr mellett. Most viszont térjünk vissza 1930-ba, a szép napfényes lakásba. Hadd magyarázzam el, miért ezzel a jelenettel kellett kezdenem!
Kora reggel van, amikor a napsütés még egészen más színű, mint később. Az első lépések pora nemrég szállt föl a régi perzsaszőnyegből, és ott kavarog a fényben,
az éjjeli lélegzetek nehéz szaga pedig még alig szállt ki a nyitott ablakon.
A lakás három hatalmas, egybenyitott szobája egyértelműen, mégsem hivalkodóan mutatja, hogy a lakói nem szegény emberek. Az elegáns vitrin, az intarziás kredenc és az ébenfekete, karcsú állóóra öntudatosan foglalja el a neki járó teret. Mindegyik azt hirdeti magáról, hogy már két generációval korábban is ugyanitt állt, és mindent végignézett. És akit érdekel, annak azt is elárulom, hogy valahol még ma is megvannak.
Kamilla egyenes derékkal ül a franciaágy szélén, és férje merev testét figyeli. Ahogy ott fekszik, mozdulatlanul és hangtalanul, már mindenestül a múlt részévé vált. Kamilla talán még ekkor sem hiszi el igazán, hogy tényleg egy halottat lát. Figyeljétek meg ti is alaposan, mert ebben a történetben gyakran fogtok találkozni velem! Senki sem kerülhet el engem, hiszen minden történet a halálról szól. Az elmúlás az egyetlen biztos dolog a világon. Egyszer elmúlik minden élő és élettelen, eljön az utolsó szívverés, véget érnek az országok, a hegyek, a tengerek, a bolygók, a csillagok, a sok milliárd éves részecskék,
megszűnik az anyag és az energia.
Eloszlik minden, mint a buborék, és amikor a mozgásnak és a létezésnek vége van, akkor csak a végtelen, hideg, üres tér marad.
De most még sok évtizeddel Kamilla halála előtt járunk: mélyen elgondolkodva, rezzenéstelen arccal ül az ágy szélén. Ebből az állapotból csak akkor mozdul ki, amikor megszólal a csengő. Lassan föláll, lesimítja a köntösén a ráncokat, és kimegy ajtót nyitni. Reisz doktor a kalapjával a kezében, tisztelettudóan lép be a szobába, de ezúttal nem engedi maga elé a hölgyet. Egyetlen pillantással felméri, hogy nem valamiféle női hisztéria miatt hívták ki. Negyvenévesen már sokat látott orvos: azonnal felismeri, ha valaki meghalt. Figyelmesen nézi, miközben Kamilla kötelességtudóan befejezi a mondandóját, bár a telefonban már végighallgatta egyszer.
– Reggel felébredtem, és így találtam szegény férjemet.
A férfi tekintete időnként a szép, fiatal nőre ugrik. Az arcára van írva minden érzelme: arra gondol, hogy milyen jó lenne a karjába kapni és elringatni, de azonnal el is szégyelli magát. Ilyenkor visszaerőlteti a szemét a halottra, aztán oda is lép az ágyhoz, és nekikezd a hivatalos vizsgálatnak. Az egész nem tart sokáig. Reisz doktor – ezúttal végre jogosan – ránéz Kamillára, és szomorúan bólint.
– Nagyon sajnálom, nagyságos asszonyom! Igaza volt. A férje meghalt.
– Miben halt meg?
– Nehéz megmondani. Úgy tűnik, egyszerűen megállt a szíve álmában. De nyugodjon meg, nagyságos asszonyom, biztos, hogy nem szenvedett! Én az ilyesmiben nem tévedek, kérem.
Kamilla ráemeli azt a veszélyes fekete szemét a doktorra, aki abban a rövid pillanatban meg merne esküdni rá, hogy az asszony tévedhetetlenül felmérte és megítélte őt mint orvost, embert és férfit. Nincs is oka szégyenkezésre. Magas, kisportolt ember, még mindig sötétbarna és dús a haja, az állkapcsa erős, az orra markánsan ívelt, és büszkén mondhatja el magáról, hogy nem kevés pénzt keres. Ekkor megfeledkezik a feleségéről, mind a négy gyerekéről, és akarata ellenére – ott, a halott férj mellett – elábrándozik erről a páratlan asszonyról. De egyetlen másodperccel később rájön, hogy ezek az ábrándok milyen szánalmasak.
Kamilla udvariasan, de jéghidegen mosolyog.
– Köszönöm, doktor. Kérem, fogadja el ezt, és tegye, amit kell! Addig én kimegyek.
Ezzel minden további szó vagy pillantás nélkül egyedül hagyja a férfit a holttesttel. Reisz doktor elvörösödik, és jobban szégyelli magát, mint kamaszkorában, amikor azt a bizonyos dolgot csinálta. Zsebre teszi a pénzt, és a szégyentől kissé szórakozottan, mégis gyakorlottan elvégzi mindazt, amit egyszer minden emberrel elvégeznek majd, és amiről legszívesebben tudomást sem vennének. Azután kimegy a fürdőszobába, hogy kezet mosson. Ismeri a járást, nem siet. Már csak azért sem, mert sejti, hogy mindjárt szembetalálkozik Kamillával, és akkor látni fogják egymás tekintetében azt a sok mindent, amiről nem beszélhetnek. Persze mindketten teszik a dolgukat. Udvariasan és visszafogottan váltanak néhány szót, elbúcsúznak, és Reisz doktor még össze is csapja egy kicsit a bokáját, ahogy ezektől az emberektől sokszor látta. Amikor kilép az ajtón, pontosan tudja, hogy Kamilla még utána fog szólni, és valami fontosat mond. Így is történik.
– Doktor, egy pillanatra, kérem! – A hangja alázatos és magabiztos egyszerre, ahogy az igazán kivételes nőknél lenni szokott.
– Parancsoljon, nagyságos asszonyom!
– Megkérném valamire… A férjem… Tudja, tíz évet töltöttünk együtt, és én nem szeretném, ha őt is… Ha lehet, kérem, kímélje meg a testét!
– Értem, asszonyom. Természetesen tiszteletben tartom. Nem fogják felboncolni. Erre a szavamat adom.
– Köszönöm – válaszolja Kamilla olyan mosollyal, amelyben semmi illetlen nincsen, a doktor mégis hetekig nem tud tőle szabadulni. Úgy megy le a lépcsőházban, hogy végig fogalma sincs, hányadik emeletnél jár, ahogyan azt sem tudja, milyen valószínűtlen véget fog érni az élete alig tizenöt év múlva.
Tessék. Ennyi volt, amit mindenképpen el akartam mondani, mielőtt közösen belebonyolódnánk Kamilla történetébe. Nagyon öreg volt már, amikor az egész lezajlott, és azóta is eltelt jó pár év. Már régen nincs veletek, ő is az enyém lett. Mégis érdemes meghallgatni a tizenegy éjszaka történetét, mivel a főhőse egy olyan nemzedékből származik, amelyik elképesztő időket élt meg. A Monarchia idején születtek, és a huszadik század végét is megérték. Olyan dolgokat láttak, amikről nektek halvány fogalmatok sem lehet, és időnként még engem is megleptek. Akkorákat lódult alattuk a világ, hogy majdnem össze is omlott, de ők még mindig itt vannak. Van, aki egy régi lakásban, türelmes, kopott bútorok között szárad el, mint egy öreg festmény. Amikor meghal, nem is tudja, melyik korban jár a sok közül, amit megélt.
Mások egy romos kórház elfekvőosztályán haldokolnak a saját piszkukban.
Néha akad valaki, aki könyörületesen megsimogatja őket, mások titokban beléjük csípnek.
Ott van a szemük mögött az egész huszadik század, és már egyre halványabban emlékeznek, mert nincs kivel megbeszéljék. Elment mellettük egy csomó évtized, és ők lassan belesimulnak a háttérbe. Aki mégis észreveszi őket, az sem érti sokszor, amit mondanak. Én mégis azt tanácsolom: hallgassátok meg őket, amíg még lélegeznek! Mert amikor az utolsót is a földbe rakják közülük, akkor valami megismételhetetlen pusztul ki ebből a világból.
