Olvass bele Jón Kalman Stefánsson első kötetébe, ahol a csodáké a főszerep

Olvass bele Jón Kalman Stefánsson első kötetébe, ahol a csodáké a főszerep

Jón Kalman Stefánsson már az első, 1996-ban megjelent prózakötetében is Izland nyugati fjordjainak tájaira vezet bennünket. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2024. április 22. |

Az izlandi Jón Kalman Stefánsson lazán összefüggő novellái a helyiek valószerűtlen, a technológia és a csodák határvidékén játszódó hétköznapjait mutatja be.

jón kalman stefansson
Árkok az esőben
Ford. Egyed Veronika, 2024, Jelenkor, 182 oldal
Jón Kalman Stefánsson: Árkok az esőben könyv

Errefelé eseményszámba megy, ha a horizonton feltűnik egy autó, vagy megérkezik Björn új bálázógépe; a szomszédok távcsövön át követik az elszabadult bikát; a magányosan gyászoló gazda a nappal paripává változó trollasszonnyal hál; vagy ha egy gazda a fjordok csendjének súlya alatt hallani kezdi, ahogy susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, mikor kettészeli őket a hegycsúcs. Stefánsson cinkos mosollyal el-eltűnődve forgatja kezében a valóság legjellemzőbb kicsiségeit, míg ki nem bomlanak belőlük a mindannyiunknak ismerős fájdalmak és drámák. És akkor megállunk, és mi is feltesszük a kérdést: van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?

Jón Kalman Stefansson: Árkok az esőben (részlet)

Fordította Egyed Veronika

Ami változik

egy

Mikor a gazda meg akarta növelni a kaszálót, hívták a markolós embert. Ott jön a markoló, szólt valaki, a távcsőben araszolt lefelé a lejtőn, mint valami páncélos, depressziós hernyó. Mindig nagy eseménynek számított, ha a domb tetején, az ég háttere előtt jármű bukkant fel. Az országútról kevés idegen kanyarodott le, hogy hegynek felfelé ekkora kitérőt tegyen;

az emberek különben is ritkán térnek le az országútról.

Nem merem megbecsülni a dombtető és a tanyaudvar közötti távolságot, nem mondanám meg, hány kilométer, de néha, mikor feltűnt valaki, mint egy kérdőjel, egy pillanatra mintegy megérintve az eget, szokásom volt kiszaladni az ólakhoz, hogy rendes gyalogtempóban megkerüljem őket; az istállót, a birkaólakat, a pajtát. Többnyire egyszer sikerült, plusz tíz-tizenöt méter, és a kocsi már a bekötőúthoz ért. Bár igaz, hogy egyesek csak félig tették meg ezt a távolságot, mert aztán elkanyarodtak a szomszéd tanya felé, csúfoltuk is őket. Mások nem fordultak se arra, se felénk, hanem hajtottak tovább egyenesen, eltűntek a láthatár mögött, s ha néhány perc múltán nem tűntek fel újra, porkígyót vonszolva maguk után, útjukban elrobogva az út menti, elhagyott tanya romjai mellett, akkor tudni lehetett, hogy a Miklafellhez mentek. Ez figyelemre méltónak számított, és ha épp nem akadt a gazdaságban fontos tennivaló, mind beültünk az 1967-es kék Land Roverbe, a távcső ott pihent valamelyikünk ölében.

Micsoda luxus, hogy élhettem abban a korban, mikor teljesen ismeretlen emberek felvillanyozták a napunkat pusztán azzal, hogy kocsijuk feltűnt a láthatáron. Micsoda ajándék az emlékezet számára, hogy megélhettem ezt. Egyszer például egy busz jelent meg a dombtetőn, egy egész busz, az már nem is kérdőjel volt az égbolton, hanem felkiáltás. Ahogy lassan elhajtott a tanya mellett, az udvaron állva láttuk, hogy az ablakokban csupa külföldi arc bámul. Nézzétek, fényképezőgépük is van, mondtam.

Hihetetlen; néhány héttel később egy távoli országban hívtak elő minket, idegen nyelvbe foglaltak minket, furcsa szavakkal illették ezt az izlandi csodálkozást. De világosan ki kell itt jelentenem, hogy a munka miatt többnyire elszalasztottuk a hegyre felkapaszkodó járműveket. Talán szénát forgattunk épp, nappal szemben hunyorogva, hogy jobban lássuk a rendeket, kávészünetben pedig valaki feltette a kérdést: láttátok az autót?

kettő

Kint a lápon négy héten át sárgán morgott a markoló, de csak a legelső napon tűnt depressziós hernyónak. Utána nem hasonlított semmihez, amit addig láttam, de sok évvel később a moziban megnéztem egy csillagháborús filmet, amiben volt egy és más, amiről eszembe jutott a sárga markoló a lápon. Az első két hétben jobb felől látszott az istálló ablakából, én pedig elbűvölten néztem a töredezett rovartetemek között a bivalyerős kart, amint lemerül a föld sebébe, és rég elmúlt évekkel teli kanállal merül fel ismét. Délben a markolós bejött ebédelni,

tubákszaga volt, sovány, inas ember átható pillantással, hangjában leheletnyi basszus.

Jobb keze középső ujjáról hiányzott több mint egy centiméter. Jelenléte megváltoztatta házunk összes törvényét. Nekem viselkedni kellett, ami azt jelentette, hogy hallgassak, és ha mondtam is valamit, nem figyelt rá senki. A háziasszony alig ült le, a gazda és a markolós pedig csak beszéltek, beszéltek, olyan dolgokról, amiknek alig volt közük a tanyához vagy a gazdálkodáshoz, sőt semmi közük nem volt hozzá. A markolós néha végigsimított sötét szakállán, olyankor tubák hullott az ételbe vagy a kávéscsészébe. A markolóhoz nem szabadott közel mennem; se nappal, se este. Még a láphoz sem. Magyarázatot nem kaptam rá.

három

Egyik este, miután az ember távozott a Škodáján, és a markoló egy földkupacon pihentette lapátját, kilopóztam hozzá, gyomromban valami kellemes bizsergéssel. Ez volt az első alkalom, hogy közel állhattam egy markolóhoz, és valahol azt vártam, hogy a motorháztető alól hallatszik majd súlyos lélegzete, és pislog majd az ablaka a hegyekre. De csak állt ott jéghidegen, élettelenül, hatalmas volt, az igaz, kétszer, talán háromszor akkora, mint a Zetor, ami különben is öreg volt már, horpadt, nem volt zárt fülkéje sem, hiába volt nagy, ha nem volt benne semmi fantázia, hátam mögött a hegy még nagyobb volt, mindezek felett pedig a végtelen ég. Ezért félelem nélkül felmásztam az egyik hernyótalpra, de legnagyobb csodálkozásomra a fülke be volt zárva. Soha nem tapasztaltam, hogy ezen a vidéken bármit is bezártak volna. Dühös lettem, de szerencsére éppen pisilnem kellett: kigomboltam a nadrágomat, az erős sugár habzott a kilincsen. Ezzel megbosszultam addigi életem legunalmasabb ebédeit is.

Ez a negyedik, utolsó héten történt.

A láp vérzett, a madarak éneke már elhallgatott.

Sokáig álltam a legközelebbi árok partján, láttam a változatos színű földrétegeket, két méter mélyen a kikandikáló fatuskót, sokáig álltam ott, több ezer évvel visszatekintve az időben. Aztán beleugrottam, és kissé meglepődtem, mikor egy földes koponyára léptem. Világos nyári este, a sötétség még csak halvány gyanú volt. Lehajoltam; a koponya mellett egy halom kővé vált szó. Számba vettem néhányat, minden habozás nélkül.

Mikor felkapaszkodtam az árokból, a hegy nem volt már hegy.

Mikor a világ megint nagy lett…

egy

Aki történetet mond, nem engedheti meg, hogy elcsábítsa a felszín. Ő nem imitátor, nem azt kell elmondania, amit a szem lát; aki mesél, az értse jól, hogy kevés olyan tökéletlen dolog van, mint az emberi szem. Ezért nem is nevezhetjük túlzásnak, ha az elbeszélésben valakit tíz centivel magasabbnak vagy alacsonyabbnak mondunk; ez csak rejtett tény megállapítása.

Ma már tudom ezt. De azon az őszön, mikor iskoláimat újrakezdtem, akkor ősszel, kamaszkorom vége felé, mikor úgy véltem, az ember úgy fejlődik, ha gátat szab a fantáziájának, megzavartam egyszer a Brekkából való Sveinnt történetmondás közben, vidáman közbeszúrva: ez már hazugság! Valószínűleg ez volt az a pont, mikor mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem vagyok idevalósi. Emlékszem, hogy arcom forró lett, emlékszem, hogy hadarva hozzátettem: már úgy értem, ez túlzás… azaz… ez nem így volt! És arra is emlékszem, hogy a történet ezzel véget is ért, Sveinn rám sandított, és halkan, mintha csak magában motyogná, így szólt:

Nincs olyan, hogy túlzás, csak nézőpontok vannak.

kettő

Ezekben az őszi hónapokban, mikor a Brekkából való Sveinnt története közepén megzavartam, folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, mikor tér majd vissza ismét a nagy események időszaka. Mert nemcsak hogy eseménytelenség béklyózta az egész vidéket, de valamilyen tompa bénultság uralkodott az egész országon, sőt a világon. Mintha törpék vették volna át az uralmat, lekicsinyítve mindent és mindenkit, hogy ne árnyékolja be őket semmi; a hegyekből dombok lettek, a dombokból buckák.

Később, mikor végre felnőttnek lehetett nevezni, arra a következtetésre jutottam, hogy a világ nem lett kisebb vagy nagyobb. Megállapítottam, hogy az embereket hiszékenységem tette naggyá, gyermeki fantáziám toldotta meg a világot elképzelt dimenziókkal. És nem tagadhatom, hogy ez a konklúzió büszkeséggel, elégedettséggel töltött el. Elégedett voltam, hogy átláttam a szitán. Ez az, amit az emberek érettségnek neveznek, gondoltam. Immár bölcs voltam. Kiismertem a világot.

Világpolgár.

Modern ember.

A távolságok összezsugorodtak, a titkok feltárultak. Tudtam, hogy az űrben műholdak keringenek, és fényképezik a Föld minden négyzetméterét, hogy szerte a világban antropológusok, régészek, történészek, fizikusok és orvosok rántják le a leplet a mítoszokról. Tudtam, hogy nemsokára lehetséges lesz az embert is úgy vizsgálni, mint a hagymát: lehántani az egyik réteget a másik után, míg végül nem marad más, csak az ásító üresség. Tudtam, hogy eljött az anyag kora.

Egy téli éjszakán azonban kínzó kérdés vert fel álmomból: ilyen egyszerű lenne mindez? Nem feledkeztem-e meg ünnepélyes ígéretemről, hogy teljesen soha nem növök fel? Talán nem felejtettem el, de úgy hittem, kibújhatok az ígéret alól, mégpedig Jón Steingrímsson tiszteletes szavaival, Pál apostol nyomán: Mikor gyermek voltam, úgy cselekedtem, mint gyermek, úgy szóltam, mint gyermek. Kínzó kérdés vert fel: ilyen egyszerű lenne mindez? Kinéztem az ablakon, és akkor elém tárult: a csillagos égbolt a maga végtelen mélységével; ráébredtem, hogy

semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek hinni akarjuk, hogy csupán az első tyúklépést tettük meg a megértés felé.

Kinéztem az ablakon, és úgynevezett bölcsességem összezsugorodott, mint a babszem, a világ pedig nagyobb lett. A falakban ajtók tűntek fel, a válaszokban kérdések, a hétköznapokban csodák.

Az áhítatot és a határtalan hitemet mégsem sikerült egészen visszanyernem. Talán nem vagyok annyira bátor és őszinte, mint Þórbergur Þórðarson, aki tudta, hogy az egyetlen út, ami visszavezethet, ha elfelejtjük a nyelvet, és négykézláb kúszunk, mint a beszélni képtelen gyermek. Mert így tesznek az igazi mesterek: nem a könyveket bújják, hanem térdre ereszkednek.

 

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről.