1898-ban járunk. Az Osztrák-Magyar Monarchia Sissi temetésére készül, Ferenc József pedig kézhez kapja az általa gyűlölt kiadványt, az Éjféli Rémmondó legújabb számát. A lap olyan hátborzongató lényekről ad hírt, amelyek a legtöbb esetben a képzelet szüleményei. Ám vannak olyan teremtmények, amelyek valósak és veszélyesek: az éj leple alatt emberekre vadásznak.
A Fausztusz család megbízatása évtizedek óta az, hogy ezeknek a nyomában legyen, és vigyázzanak, ne derüljön fény a létezésükre. Hűséget fogadtak a császárnak, ám ez a hűség most megtörni látszik. Levente, a legifjabb Fausztusz bármire képes lenne, hogy gyógymódot találjon édesanyja rejtélyes betegségére, még akár arra is, hogy lepaktáljon természetfeletti erőkkel.
Eközben Lili, a húga, akire elrendezett házasság vár, olyan sorsfordító titkot tud meg, mely szökésre készteti. Mindeközben Lőrinczi Hedvig, egy talpraesett lány, akinek fogalma sincs arról a világról, amelyet Fausztuszék rejtegetnek, csak arra vágyik, hogy olyan szabadon élhessen, mint eltűnt nagyanyja, akit halottlátó szeánszai miatt mindenki sarlatánnak nevezett. Hedviget, a lázadó természete azonban bajba sodorja, s hamarosan egy szigorú bécsi intézetben találja magát.
A két világ határán pedig ott magasodik az esztergomi bazilika, amelynek mélységes titka mindannyiuk életét felforgatja. Mutatunk egy részletet a kötetből.
Király Anikó: A bazilika titka (részlet)
AMINT A NAP ALUDNI TÉR…
(1898. szeptember 11. , Bécs)
Az uralkodó szikrázó tekintettel meredt az asztalán heverő, gyűrött papírlapra. Olyan ellenszenvvel és harcias testtartással állt fölötte, mintha csak egy váratlan hadüzenet furakodott volna be a Hofburg ódon falai közé.
Amikor a küldönce meghozta a pofátlanul csak Ferenc Jóska névre címzett borítékot, olyannyira kijött a sodrából, hogy azonnal felkapta a tintatartót, és olyasfajta elszántsággal vágta hozzá, melyhez hasonlót ifjúkorában, még 1848-ban, az észak-itáliai harctéren érzett. Szerencsétlen fiú tintától és könnyektől koszló arccal menekült az irodájából. A miheztartás végett a császár még a kis levélhordó ezüsttálcával is megcélozta, de a küldönc addigra eltűnt, így a tálca hangos csörömpölés kíséretében először a bejáratban álló kitömött medvének, majd az ajtónak csapódott.
Az állat, amelyet Ferenc József a lehető leggyorsabban szeretett volna eltüntetni az irodájából, preparált mivolta lévén nem adott hangot semmifél méltatlankodásnak, ám a küldönc sírva rohant végig a folyosón.
Pedig kiérdemelte a ráadást, egyenesen a képébe, amiért a császár elé merte hozni a levelet.
Bár azért is kapott volna, ha nem teszi, hiszen az uralkodó személyesen utasította minden egyes neki szánt üzenet átadására, még abban az esetben is, ha az nem éppen olyan hangnemben szólította meg, ahogy az az Osztrák–Magyar Monarchia első számú emberének kijárt.
Ezen feladványok közül elsőbbséget élveztek a mindenféle tiszteletet mellőző, az uralkodó nevéből arcátlanul gúnyt űző darabok, hiszen mindegyik ugyanattól az illetőtől származott. Attól, akinek már hónapok óta a nyomában volt, de az minduntalan kicsúszott a markából. Pedig Ferenc József megesküdött rá, hogy amint odakerül, addig szorítja, amíg az életének utolsó leheletét ki nem préseli belőle.
Ahogy magára maradt, Ferenc József felsóhajtott, s mintha hirtelen minden egyes akadály, mellyel uralkodásának ötven éve alatt kénytelen volt szembenézni, egyidejűleg szakadt volna a nyakába. Oly nehéz súllyal rántotta az egyszer mindent és mindenkit kíméletlenül elnyelő föld felé, hogy fáradtan a tömörfa íróasztalba kapaszkodott.
A már-már kétségbeesetten szorító, elfehéredett ujjaira és ráncos kezére pillantott. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének lássák, mert abban a pillanatban önmagát is annak érezné. Onnantól kezdve aztán nem lenne elég ereje ahhoz, hogy egyben tartsa a monarchiát. Ezt a hatalmas szörnyeteget, amely egy gyengekezű uralkodót, mint kóbor eb a felé hajított húscafatot, ízlelés és nyom nélkül falná fel.
– Erzsébet magyarjai! – szűrte a fogai közt. – Csak azok mernek így megalázni!
Ferenc engedett a szorításán. Felegyenesedett, megigazította a gallérját, aztán a borítékért nyúlt. Noha sejtette, mit talál majd benne, úgy érezte, a szembesítés egy csöppet sem lesz kellemesebb annál, mint amikor nyakon szúrta egy szabólegény.
A nehéz drapériákkal keretezett ablak felé tartotta a kopertát. A lemenő nap fényében egészen ártatlannak tűnt, ám az árnyéka, mely a mintás szőnyegre vetődött,
hosszúra nyúlt, s az ajtóra is felkúszott, mint a borostyán a házak falára. A császár már-már látni vélte, ahogy az egyszerű, szögletes árnyból hirtelen göcsörtös kacsok meredeznek szanaszét, és gyilkos ösztönnel a nyaka felé kapnak.
Megrázta a fejét.
Nem engedhette, hogy ez a fojtogató árnyék kijusson a dolgozószobájából.
Ahogy a kezében forgatta a borítékot, a benne hangtalanul dúló indulatoktól akaratlanul is összegyűrte azt. Ha uralkodása alatt valamit megtanult a magyarokról, az az volt, hogy nem féltek hangot adni a véleményüknek és az érzéseiknek. S noha igyekezett ezeket csírájában elfojtani, a századfordulóhoz közeledve érezte, hogy az egység, amelyet vér és verejték árán harcolt ki, a szeme láttára őrlődik fel. Magát és családját is beleértve.
