Deborah Levy dél-afrikai regény- és drámaíró, költő első magyarul megjelent regénye egy harmincas éveiben járó zongoraművészről, Elsa M. Andersonról szól, aki a karrierje csúcsán lesétál a színpadról, miután Rahmanyinov egyik darabja helyett a saját kompozícióját kezdte el játszani. A botrány után Athénba utazik, hogy egy gazdag család gyermekét tanítsa, és a bolhapiacon megpillant egy nőt, aki nyugtalanítóan ismerősnek tűnik számára. Titokzatos hasonmása mindenhol felbukkan. Elsát gyerekkorában Arthur, a legendás zongoratanár fogadta örökbe, aki most haldoklik, ezért a nő Szardíniára repül, hogy elbúcsúzzon tőle. A szigeten feltárul az igazság a múltjáról, amely elől egész életében menekült.
Deborah Levy Swimming Home és Hot Milk című regénye Booker rövidlistára került, utóbbiról itt tettünk említést, a hiányzó, vagy más módon elérhetetlen anyát vizsgáló irodalom egyik példájaként.
Deborah Levy: Augusztusi kék (részlet)
Fordította: Mesterházi Mónika
12
Volt egy órám, hogy felszálljak az Eurostarra Párizs felé. A londoni St. Pancras nemzetközi pályaudvar a nyers piros tégláival és a magas kupolájával a Euston Roadon elegáns és megnyugtató volt. Tracey Emin installációja, I Want My Time With You, rózsaszín neonbetűkkel folyt végig a téglákon, és a közelében egy férfi és egy nő életnagyságú, ölelkező bronzszobra állt. Az emberek újra útnak indultak. Figyeltem, ahogy az utasok végigsétálnak az állomás üzletsorán, a többség a gurulós bőröndjét is maga után húzta. Volt, aki hátizsákot cipelt, mások súlyos, dagadó bőröndöket tologattak. Akinek nagy bőröndje volt, elveszettebbnek és gondterheltebbnek látszott, mint akinél kézipoggyász. Amennyire láttam, mind utazók, vásárlók, turisták voltunk. A londoni lakásom kulcsa biztonságban be volt cipzározva a táskám oldalába. Tudtam, hol tartom a vajat és a villanykörtét, a habfürdőt és a kenyérvágó kést és a kis lyukas kavicsot. De úgy tűnt, hogy a valóság bármelyik pillanatban megbillenhet. Árvizek, aszályok és háborúk lehetnek még tanúi, ahogy cipeljük a matracainkat és takaróinkat a vasútállomásra, talán egy kis kabalával együtt.
Ha most lenne a világvége, vajon a biológiai anyám meg akarna találni?
A bronzszobrot bámultam, és próbáltam rájönni, hogy üdvözlés vagy búcsú.
Egy idő után leültem az állomás egyik adományzongorájának székére, egy összekarcolt, viharvert és elhangolódott Yamaha elé. Az ujjaim megtalálták a billentyűket, és játszani kezdtem Rahmanyinov II. zongoraversenyének zongoraszólamát. Nem volt könnyű tiszteletben tartani Rah fegyelmezett hangszínét és precíz játékát a Yamahán, sem az igényes pedálhasználatát. Éreztem a mennydörgő bal keze erejét a saját bal kezemben. Az utasok, akiknek volt még idejük, odagyűltek a zongora köré, miközben hagytam, hogy Rah újra bízzon bennem.
Némelyikük lefilmezett a telefonjával. Egy férfi, aki sárga csokornyakkendőt viselt, leült a földre a zongora közelében, és felhúzta a zoknit, amit akkor vásárolt.
Nagyjából tizenhat percet játszottam, amikor lecsaptam a viharvert zongora fedelét, és meghajoltam a tapsoló tömeg előtt. Ideje volt, hogy átmenjek a biztonsági ellenőrzésen.
Amikor kihúztam a táskám cipzárját, hogy megkeressem az útlevelemet, egy ötven körüli nő odajött a zongorához, és megajándékozott egy csokor napraforgóval. A csomagolásból láttam, hogy az üzletsoron vásárolta a drága virágosnál. Elmonda, hogy csütörtökön és pénteken Londonból Margate-ba utazik, egy szupermarketben dolgozik. Most már várja a hazafelé tartó vonatát.
A Rahmanyinov mindennél jobban meghatotta, mondta. Még azt is elfelejtette, hogy él.
A zongora épp a Le Pain Quotidien kávézóval szemben állt, amit, azt hiszem, Mindennapi kenyérnek lehetne fordítani. Megköszöntem a virágokat, tudtam, hogy többe kerültek, mint amennyit egy óra alatt keres a szupermarketben. Amikor az indulási tábláról kiderült, hogy a Bruxelles-Midi, a Dover Priory, a Paris-Nord és a Margate felé tartó vonatok pontosan érkeznek, a nő maszk után kezdett kotorászni a táskájában. Adtam neki kettőt a sajátjaimból. Mintha a szeretet ideája jelent volna meg kettőnk közt a levegőben. A szeretetnek ez a dimenziója, ha jól értettem, a kimondatlan egyetértésünkről szólt, hogy az ő szándéka, az én szándékom és Rahmanyinov szándéka is az, hogy felülemelkedjünk a mindennapi élet fájdalmas kenyerén. Mielőtt elváltunk, elmondta, hogy a neve Ann, e nélkül.
Az én nevem Elsa.
Persze, tudom, Elsa M. Anderson. Nevetni kezdett. Nem tudom elhinni, hogy magával beszélek. Legörgetett a telefonján, hogy megmutassa a „koncert” képeit, amit most adtam.
Nem avathattam a bizalmamba Annt, ahogy épp most hagytam, hogy Rahmanyinov a bizalmába fogadjon. Miért mondanám el neki, hogy valamikor én is Ann voltam, e nélkül, amíg Arthur meg nem változtatta a nevemet? Szerettem volna.
Szerettem volna elmondani neki, hogy Ann eltűnt, hogy Elsaként térjen vissza a földre.
Hát persze hogy tudom, kicsoda, mondta Ann újra.
Letöröltem az ujjaimról a Yamaha billentyűire tapadt port. Ann meg volt róla győződve, hogy tudja, ki vagyok, de én nem tudtam, ki vagyok.
El kell olvasnom a dokumentumokat. Még akkor sem leszek annyira biztos a dolgomban, mint amennyire ő annak látszik. Ide-oda bukdácsoltam. Ann a vonatára várt a londoni St. Pancrason, de az ötéves Ann, aki szintén én voltam, valami másra várt. Várt valamire, amit nagyon szeretett volna megkapni. Nemcsak szerette volna, hanem sóvárgott utána, a hiányától örökre megfosztottnak érezte volna magát. Mire várhatott?
Egy zongorára, valószínűleg.
Mintha nem ismerném, nevetett újra Ann, az unokahúgomnak megvan az összes lemeze.
És mire várt a suffolki Ann?
A traktorra várt, hogy a mező túloldaláról eljusson a gyerekkori házukig. A traktorhoz egy utánfutót csatlakoztattak, ezen állt a zongora, a kis Bösendorfer, az eltűnt pianínó helyett. Egy szövetet borítottak rá, de ő, én, tisztán látta(m) az alakját. A traktor motorja elromlott. Hol elindult, hol leállt, előrelendült, aztán megtorpant. Talán elakadt a mezőn, és a zongora soha nem fog megérkezni?
Éreztem, hogy Ann pánikja újra átjár a londoni St. Pancras állomás kupolája alatt.
Viszlát, Elsa. Ann lendületesen átölelt.
A napraforgókat lefoglalták a biztonsági ellenőrzésen. A tisztviselő közölte, hogy nem vihetek be növényeket Franciaországba ültetés céljából. De nem ültetni valók, magyaráztam, hanem vázába. Nem, törvény tiltja a kártevők behurcolását. Megkértem a nőt, hogy tartsa meg a virágokat, de egy kukába dobták őket. Amikor végül felszálltam a Eurostarra, és megtaláltam a helyem, újra Annre gondoltam. A gyerekkori, suffolki házunk mögötti mező mellett volt egy másik is, lángolt a napraforgóktól.
