Mécs János regényében a 2050-es évek elején járunk, a globális felmelegedés már erősen érezteti a hatását. A világ forró, és különösen ijesztő a jelenlegi helyzetben, hogy a regényben a Duna és a Balaton már kiszáradtak. A társadalom funkcionál, de soha nem látott uram-bátyám viszonyok uralkodnak. A regény főhőse, Gerzson az emlékei közt bolyongva próbálja apja örökségét feldolgozni. Miközben a régmúlt világ termékei és jóléte már rég eltűntek, apja mondatai mindenhova követik. A kisregény egy fiú gyászát, elfojtott haragját, különc apjához való viszonyát meséli el, és azt, hogy miként fog hozzánk állni a következő generáció, ha élhetetlen bolygót hagyunk hátra nekik. Olvass bele!
Mécs János: Meder (részlet)
Nem mondtam végül beszédet apám temetésén.
Anya eleve nem értette, honnan jött a beszédírás ötlete, összehúzta szemét, mint mikor valami nagyon átlátszó hazugságot hall. Nem válaszoltam semmit, álltam a nézését. Gomolygott köztünk a tea gőze, én a bögre fülét szorongattam, a másik kezemet zsebre dugtam, éreztem, ahogy a csuklómon lüktet az elszorított ér. Anya kiterítette hosszú ujjait a viaszosvászonra. Nézett egy darabig, aztán biccentett. Ahogy akarod, ezt bólintotta. De valószínűleg inkább valami olyasmit bólintott, hogy jól van, ha te tényleg elhiszed, hogy ezt akarod, akkor csináld. De nem sértődtem meg rajta. Biztos voltam benne, hogy ezúttal téved.
Végül persze tényleg igaza volt. A beszédírás teljes kudarccal végződött. Szerény eredmény, de legalább megértettem a közeli hozzátartozók közhelyes beszédeit, amiket annyi temetésen hallottam már, és mindig megdöbbentett a semmitmondásuk. A végén már azon kaptam magam, hogy én is olyan frázisokkal akarom megúszni a dolgot, mint hogy kiemelkedő jogászt vesztettünk, férjet, apát, pótolhatatlan, őrizzük emlékét, és így tovább.
Aztán mikor a méltósággal viselt résznél voltam, elnéztem a szoba távoli, homályos sarkában terpeszkedő fotelre, amiből apám magyarázott annyiszor,
és arra gondoltam, hogy na persze, méltósággal, a nagy lófaszt.
Aztán már a temetésen voltunk, és hallgattam azokat a beszédeket, amiknek egy részét én is megírtam otthon, és az arcokat nem is figyeltem, csak a testeket, ahogy összetömörülnek az emberek, és nem hagynak egy embernyi helyet, a nővéremét, pedig illene, hogy egyértelműen jelezzük, hogy ő nincs itt. Oldalra néztem, anyára, de nem nézett vissza. Követtem a tekintetét, az ideiglenes kis fakeresztre meredt, rajta fekete plakett arany betűkkel, Mészöly Bernát 1991–2051. Szép kerek, ha erre jár valaki, könnyen megállapítja, hogy ez az ember itt hatvan évet élt.
Szóval nem mondtam beszédet, és sokáig nem is foglalkoztam a dologgal. A temetés ősszel volt, az azt követő tavaszon egy nap éppen a színházba mentem, és akkor, hónapok óta először, mint valami rég aktualitását vesztett teendő, hirtelen eszembe jutott a meg nem írt beszéd.
A színház előtt a körúton nagy tömeg vonult. Munkanélküliek tüntettek, mérnökök, informatikusok meg hasonló dolgokkal foglalkozó emberek. Nem látszott, hogy mik voltak a követeléseik pontosan, valószínűleg ők se tudták, csak dühösek voltak, de ahhoz messze túl jól domesztikáltak, hogy igazi géprombolásba kezdjenek. Inkább csendes morajlással hömpölyögtek végig a körúton. A Meder felől iszapszagú szél fújt, és éreztem, ahogy az indulatukat, mint egy túl közelről beszélő ember kellemetlen szájszagát, az arcomba csapja.
Behúztam a nyakam, szinte osontam a hátsó bejárathoz, nehogy belém kössenek valami olyasmi szöveggel, hogy titeket bezzeg eltart a társadalom, csak tudnánk, hogy miért. Mert erre nehéz azt mondani, hogy nem én tehetek róla, hanem apám. Pedig ez tényleg így van. Ő mondogatta még mikor gimnazista voltam, hogy
valami zavaros dolgot kell csinálni, azt éri utol legkésőbb a gépesítés.
Ült apám az íróasztalom mellett, kicsit előrehajolt, úgy mondta, én nem fordultam felé, a tankönyv fénylő téglalapját néztem. Tanulok, apa, mondtam, magasabb hangon, mint szerettem volna. Ültünk ott ketten, apám készen arra, hogy tanítson, én meg idegesen, hogy nem tudok felkészülni a másnapi dolgozatra. Minél zavarosabb, annál jobb, mondta végül, és ez annyira megtetszett neki, hogy megismételte. Minél zavarosabb, annál jobb. Megpaskolta a vállamat, aztán kiment a szobából.
A színházat megkerülve bementem a művészbejárón, végig a folyosón, be a díszletekkel telezsúfolt öltözőmbe. Ledobtam a táskámat a fotelre, és leheveredtem a pamlagra. Kénytelen voltam elismerni, hogy a történelem apámat igazolta. És ahogy elnyúltam, eszembe jutott, hogy apám is elég zavaros volt, mintha egész életében arra készült volna, hogy ne pótolhassa majd őt a mesterséges intelligencia, és az a mondat képződött meg bennem, hogy apám sportot űzött a zavarosságból. És ahogy ezt kimondtam magamban, hogy apám egy zavaros kis emberke volt, szinte felnevettem és egészen izgalomba jöttem. Apám zavaros kis emberke volt, mondtam magamnak meglepetten. Lerúgtam a cipőt a lábamról, és diktálni kezdtem.
2
Apám zavaros kis emberke volt. Mesélte, hogy kamasz korában a törzshelyén rendszeresen belevizelt a WC-kefe tartójába. Ez általában akkor fordult elő, mikor már enyhén be volt rúgva, ilyenkor átvezette a sápadt húgysugarat a porceláncsészéből a fehér műanyag tokba, azt mondta, hogy ezekben a pillanatokban volt valami ősi mágia, csupa várakozás minden, ahogy a kefe eltünteti a húgyot, benyeli, ahogy apám mondta, az ember meg szinte elhiszi, hogy bármeddig csinálhatja, aztán egyszer csak a felső szálakon felhabzik a vizelet.
És apámnak jó érzéke volt az emlékezéshez, mert ő is ilyen felhabzásokkal volt teli, apám is csak azt akarta, hogy legyen valami, az már mindegy volt, hogy mi is lett végül.
Jogásznak is csak azért ment, mondogatta gyakran, hogy az állam erejével kényszerítsen rá másokat, hogy meghallgassák a mondandóját.
És tényleg így lett, mert ha a bíró nem reagált az ítéletben apám érveire, akkor apám fellebbezett, mert ez eljárási szabálysértés, hogy nem reagál a bíró apám érveire. A másodfok meg volt, hogy emiatt visszaküldte az ügyet, és apám ilyenkor ragyogott. Kérdeztem a megismételt eljárás után, hogy na, nyertetek végül, neki meg megállt a kanál a kezében, hát az meg kit érdekel, mondta, és úgy nézett rám, mint valami elmeháborodottra.
Egyszer sakk közben, mikor épp leraktam volna a bábut, két ujjal fogtam a fekete futót, látom most is magam előtt, kis, gömbölyű fején tompán fehérlett a lámpa fénye, apám hirtelen tapsolt egyet. Két tenyere az arcom előtt csattant össze, ijedtemben összerezzentem, és kiejtettem a bábut. Az imbolygott kicsit, aztán megállt, rossz helyen, apám veszteség nélkül levehette volna a gyalogjával.
Mérgesen néztem rá, ő elmosolyodott kicsit, és magyarázni kezdett. Ha megnéznénk a sakk szabálykönyvét, mondta, nem találnánk erre konkrét szabályt, mert ez egy nehéz eset, hogy valaki hangosan tapsol, és a másik meg véletlenül rossz helyre rakja a bábut, pusztán a szabály betűje nem igazít el, absztrahálni kell tehát azokat a politikai-filozófai előfeltevéseket, amelyek dúsabb normatív szövetet kínálnak, és amelyek a sakk mint intézményes normatív mikrokozmosz, így mondta apám, belső logikáját megvilágítják, mert
pusztán az általános moralitás alapján nem eldönthető, hogy ez rendben van-e, hogy valaki tapsol hirtelen,
és a legcélszerűbb, ha megnézzük azt az intézményes gyakorlatot, ami a sakkban érvényesül, és megnézzük, hogy milyen elvek igazolják ezt a gyakorlatot, és ezek az elvek választ adnak nekünk arra, hogy most ez rendben volt-e, hogy ő tapsolt egy hangosat, ami miatt én rossz helyre raktam le a bábut.
Nyitókép: Nagy Attila / Müpa
