A nemzetiszocialisták hatalomra jutása után a sikeres bécsi szakácskönyvíró, Alice Urbach zsidó származása miatt elveszíti megélhetését és hazáját. Családtagjai szanaszét szóródnak: ki Amerikába kerül, ki koncentrációs táborba, ki a Man-szigeti internálótáborba. 1945 után Alice szakácstanfolyamot tart San Franciscóban, és egy amerikai tévécsatornán mutatja be legjobb receptjeit. Hazalátogatva Bécsbe egy nap a saját régi szakácskönyvét pillantja meg a könyvesbolt kirakatában. Na de ki az a bizonyos "konyhamester", aki Alice könyvét Rudolf Rösch néven jegyzi?
E kötet szerzője történész, Alice Urbach unokája; kutatásainak egyik legizgalmasabb témája a kalandos hátterű szakácskönyv sorsa. Bécsi, londoni és washingtoni levéltárakban rég elveszettnek hitt levelekre, hangfelvételekre és filmes dokumentumokra bukkant, és a könyvek árjásításának kutatásával a náci bűntettek történetének új fejezetét nyitotta meg.
Alice Urbach a fiával
Karina Urbach a Cambridge-i Egyetemen doktorált. Dolgozott a Londoni Német Történeti Intézetben és a Londoni Egyetemen. 2015 óta a princetoni Institute for Advanced Study kutatója. Közreműködött a német ZDF, az angol BBC és az amerikai PBS csatornák több dokumentumfilmjében. Szakkönyvek - úgymint Hitlers heimliche Helfer (Hitler titkos segítői) és Queen Victoria. Die unbeugsame Königin (Queen Victoria. A hajlíthatatlan királynő) - mellett egy történelmi regényt is írt Cambridge 5 címmel, amelyet több díjra is jelöltek.
Karina Urbach: Alice könyve - Hogyan lopták el a nácik a nagymamám szakácskönyvét (részlet)
Járkálásai során Alice egy könyvesbolt előtt is elment. Az osztrák kirakatok 1949-ben is még igen gyér kínálatot mutattak, egy könyv azonban rögtön a szemébe ötlött. Belépett az üzletbe, és kinyitotta a könyvet. Nem az ő könyve, az ő szövege és az ő fotói azok?
A borítón azonban idegen név áll – Rudolf Rösch.
Több jelenet is lepereghetett ebben a pillanatban a szeme előtt: 1935, amikor először tartotta kezében a nagy, vaskos kötetet, és barátaival megünnepelte a megjelenését. A három rá következő év, amikor a mű sikerkönyv lett, és a női olvasók még meg is szólították az utcán, hogy gratuláljanak neki. És aztán 1938, amikor egyik napról a másikra nem lehetett többé az ő könyve. Az emigrációban mindig volt nála egy példány, és a windermere-i gyerekek is ebből tanultak főzni.
Azután, hogy Alice meglátta Rösch nevét a borítón, semmi másra nem tudott többé gondolni. Legalább ezt a könyvet adják vissza neki. Három testvérét vesztette el a holokausztban, amihez képest egy szakácskönyv elvesztése bagatell. Mégis, egyszer csak jelképpé vált, az elmúlt évek minden igazságtalanságának és megaláztatásának jelképévé. A könyv visszaszerzésével akarta végre visszanyerni az uralmat saját élete fölött.
De mi is történt pontosan a szakácskönyvével? Miért Rösch neve alatt adták ki itt, Ausztriában? Alice tudta, hogy a kiadó alapítója, Ernst Reinhardt 1937-ben meghalt, azt azonban nem tudta, hogyan vészelte át maga a kiadó a náci időket.
Valójában még ma is ellentmondásosak az erről szóló információk. Az Ernst Reinhardt Verlag állítása szerint szenvedtek a náci idők alatt. A kiadó fennállásának 100. évfordulója alkalmából a müncheni Literaturhaus 1999-ben kiállítást rendezett, amelyen „az 1930-as és az 1940-es évekből származó leveleket” mutattak be, hogy „érzékeltessék, milyen volt a kiadói munka a náci rezsim elnyomó intézkedései közepette”. Kiemelték, hogy „1944-ben parancsot kaptak a végleges bezárásra, s a kiadó ideiglenesen átköltözött Bázelbe”.
Több dolog is megtévesztő ebben az előadásban. Valóban sor került több könyv lefoglalására. Hermann Jungck azonban a jelek szerint igen gyorsan az új körülményekhez igazította az üzletmenetet. Mindenesetre a Kereskedelmi és Iparkamara 1938. június 28-án megállapította: „Az egyedüli tulajdonos, Hermann Jungck müncheni kiadói könyvkereskedő értesüléseink szerint svájci, rokon fajú állampolgár. Zsidó tőke a felénk benyújtott adatok szerint nincsen a müncheni Ernst Reinhardt cégben.”
Nem helytálló az az állítás, hogy a Reinhardt Verlag „emigrált” volna. Az „emigráció” olyan szó, amelyet politikai vagy faji okokból üldözöttekre használnak.
Ez a kiadó viszont sikeresen működött a náci időkben.
Nyomós oka lehetett viszont Jungck Svájcba költözésének, hogy a kiadó el akarta kerülni a müncheni bombázásokat. Alakosság nagy részével ellentétben neki ez nem jelentett gondot. Svájci útlevele és devizavagyona lehetővé tette, hogy bármikor Svájcba utazzon – olyan luxus volt ez, amit a háború alatt elsősorban a magas rangú náci tisztségviselők élvezhettek.
A Bázelbe költözés másik oka az 1944-es „bezárási parancs”. Nagyon drámaian hangzik, de itt is meg kell vizsgálni a körülményeket. 1944-ben minden kiadó parancsba kapta a bezárást. Goebbels totális háborújában megcsappantak a papírforrások, és nem akartak a továbbiakban könyvek nyomtatására „pazarolni”. A germanista Christian Adam kimutatta, hogy ezt a bezárási parancsot több kiadó arra használta a háború után, hogy a nemzetiszocializmus áldozatának állítsa be magát, azt sugallva, hogy tevékenységüket „a náci időkben betiltották”. Ez a megfogalmazás ellenállást feltételez, és el is érték vele, hogy nem tettek föl nekik több kérdést.
Persze aligha meglepő, hogy a náci időkben a könyvkiadók sem viselkedtek másként, mint a többi vállalat. Túl akartak élni gazdaságilag, és alkalmazkodtak a rezsimhez. Amikor tehát Hermann Jungck strómanokat tett Paul Wessel és Alice Urbach helyébe, némi joggal állíthatta volna, hogy egyszerűen nem volt más választása. Zsidó nevű szerzők könyveit nem lehetett kiadni, ha pedig kivonták volna őket a piacról, az anyagi károkat okozott volna a kiadónak. Ezért kellett – érvelhetett volna Jungck a háború után – a stróman-megoldáshoz folyamodni. Csakhogy nem érvelt ezzel, hanem egyszerűen folytatta a gyakorlatot.
Ennél fogva Hermann Jungck 1945 után követte el az igazi bűnt.
Mintapéldájaként a háború utáni években elkövetett „második bűnnek” – ahogyan Ralph Giordano 1987-es könyvének címében fogalmazott.
1945-ben Jungck nyilván azt gondolta, hogy Alice és Wessel meghalt. Egyikőjüknek sem voltak pénztartalékaik, hogy élhettek volna túl hat év szegénységet, betegséget és bombázást?
Ámde Paul Wessel hirtelen megint feltűnt. Az 1974-es emlékkiadvány minden sorából árad, mennyire bosszantotta Wessel megjelenése Jungckot. „Egyszer csak kaptam Angliából, dr. Wesseltől egy ötvenoldalas kézzel írt levelet, amelyben vázolta a sorsát, és kijelentette, hogy egyedül őt illetik a repetitóriumsorozat jogai, továbbá hogy érvénytelennek tekinti a hármas szerződést, mert az csak kényszer hatására köttetett meg” – írta Jungck.
Több okból is rosszkor érte ez a levél. Épp újraalapította Bázelben az Ernst Reinhardt Verlagot. Távlatosan azt tervezte, hogy két városból – Bázelből és Münchenből – vezeti tovább a kiadót. Az egyik könyvsiker, ami ezt lehetővé tette volna, épp Wessel fizikakönyvének utánnyomása volt, amelyet a diákok „vettek, mint a cukrot” – ahogyan Jungck írja.
És akkor Paul Wessel visszaköveteli a jogait, ráadásul az egész általa kitalált sorozatét. Előadta – a valósághoz híven –, hogy a kötetek felépítését ő találta ki: „Alapismeretek, rövid ismétlés, vizsgakérdések és válaszok.” Frau Riederer von Paar pedig csak strómanként fungált.
Jungck azonban nem akarta elfogadni ezt az érvelést. Egy nagy visszavágásban arra összpontosított, hogy inkompetensnek mutassa be Wesselt. Ezt a módszert alkalmazta aztán később Alice-szal szemben is: azt állította, hogy Wessel amúgy is csak „kölcsönözte” könyvének legfontosabb ötleteit – hogy állítólag átvett részeket közelebbről meg nem határozott elődöktől. Ráadásul a sorozatot a társközreadók már teljesen modernizálták, ezenkívül Wessel már az 1930-as években is rendkívül slamposan dolgozott, ezzel tetemes korrektúraköltséget okozva a kiadónak. Jungck erkölcsi megütközésének is hangot adott Wessel levelét illetően. Frau Riederer von Paar hitelét érezte megtámadva: „Jóllehet az kiállt Wesselért a náci időkben. Ezt a hozzáállást annyira tisztességtelennek éreztem, hogy megtagadtam a vele való további együttműködést.”
De nem maradt ennyiben a dolog.
Jungck leírása a továbbiakban meglehetősen kusza,
azt állítja, hogy visszaadta Wesselnek a repetitóriumsorozat jogait, és a kötetek más formában jelentek meg aztán a Reinhardt kiadónál.
Jungck egy szóval sem említi, hogy létezett Wessel fizikakönyvének egy spanyol fordítása, amelynek hozadékából szintén részesednie kellett volna a szerzőnek. Annyira haragudott a „tisztességtelen” Wesselre a háború után, hogy még azt is leírja, miként beszélt le más kiadókat a nincstelen szerző kiadásáról:
„Fölhívott egyszer egy luzerni kiadó, hogy dr. Wessel felkínálta nekik a fizikakönyvét, amely a szerző információi szerint nagyon keresett, és kérdezték, én miért mondtam le akkor a kiadás jogáról. Néhány kifogással válaszoltam neki. »Igen, és ő egy nem igazán kellemes úr?« Erre nem tudtam nemmel felelni. Ezek után az illető kiadó, úgy látszik, lemondott az átvételről.”
Nem világos, pontosan mikor is zajlott le a beszélgetés, ugyanis Wessel a könyörtelen kiadójával folytatott vita után nem sokkal szívrohamot kapott. Jungckot a jelek szerint ez nem izgatta túlzottan, ahogyan 1974-ben írja: „Dr. Wessel egyébként nem sokra rá Svájcban meghalt. […] Hóviharba került, és utolsó erejével még elvonszolta magát egy fogadóig. Az ennek következtében fellépő szívgyengeségben hunyt el.”
Alice könyvére is részletesen kitér Jungck 1974-ben. Ezt írja: „Mivel a szakácskönyvet a háború után Ausztriában már nem tudtam terjeszteni, Németországban pedig nem túl nagy kilátás volt az eladására, egy osztrák kiadónak adtam át a jogot, és ez a kiadás került Frau Urbach kezébe, amikor Bécsbe látogatott.” Ám a „nem túl nagy kilátás” ellenére Jungck továbbra is kiadta a könyvet a müncheni Reinhardt Verlagban, ezenkívül pedig még egy osztrák kiadónak is eladta a kiadás jogát.
1954-ben a So kocht man in Wien! „díszes ajándékkötésben” 22 márkába került Németországban.
Az sem lehet igaz, amit Jungck Alice-szal való találkozásukról ír:
„1948 körül, gazdaságilag az egyik legnehezebb időszakban […] Frau Urbach meglepetésszerűen megjelent a kiadóban, Bázelben, és beszélni akart velem. Bejelentette, hogy azáltal, hogy, mint megtudta, a szakácskönyve más neve alatt továbbra is megjelenik, veszteség érte, amiért kártérítést követel.”
Ez a találkozás nem jöhetett létre, hiszen Alice 1953 áprilisában ezt írta Jungcknak: „Nagy örömmel élnék a lehetőséggel, hogy találkozzam Önnel Svájcban, végre alkalmam nyílna, hogy személyesen is ismeretséget kössek Önnel. Tudassa, kérem, hol és miként ejthetnénk ezt meg.”
Végül a találkozó nem jött létre. Jungck emlékei szerint viszont az 1940-es évek végén sor került egy „találkozásra”. Ekkor, állítólag, elmagyarázta Frau Urbachnak, hogy már nem fűződik joga a könyvhöz, „mert egyszeri honoráriumot biztosítottak neki, amit meg is kapott, ezért nem érte kár anyagilag, azonkívül beismerte, hogy a cím egy nagybácsijától származott”.
Ahogyan azt már a „Könyvtolvajok” fejezetben leírtuk, Alice valóban kapott honoráriumot, és 1938-ban aláírt egy nyilatkozatot, amiben lemondott a Reinhardt kiadó számára írt, összesen három kéziratáról.
Jungck szemében ez a „megállapodás” – miként a Wessel-ügyben is – még mindig jogerővel rendelkezett, ezért meglepő, hogy egy újabb érvet is felsorakoztat: Alice elismerte, hogy a címet az egyik bácsikája találta ki. Hogy valóban elismerte-e, már nem tudjuk kideríteni, a kiadóknál azonban az a szokás, hogy a szerzők a címre csak javaslattételi joggal rendelkeznek, a végső döntés a kiadóé. Jungck mintha arra akart volna utalni ezzel, hogy Alice könyvének sikere az eredeti címadásnak volt köszönhető. Ez abszolút meglehet. Nem mindig könnyű megítélni, miért lesz az egyik könyv sikeres, a másik meg nem. Vajon a címtől, a tartalomtól vagy a szerzőtől függ? A festészettel ellentétben nincsen számok alapján történő írás, és senki nem képes előre megtervezni egy bestsellert. A korszellem, a szájpropaganda és számos más tényező játszhat a sikerben szerepet, ez Alice könyvénél is így lehetett.
Jungck elfelejti megemlíteni a maga verziójában, hogy
Alice szakácskönyve 1935-ben bestseller lett,
és 1938 elején épp a harmadik kiadása jött ki, 25 ezer példányban. Ehelyett csak Rösch változatát állítja be sikeresnek, és csak annak a példányszámait sorolja föl: 1938. december: 1. kiadás 10 000 [ez helytelen adat, mert a Rösch-féle kiadás csak 1939-ben jelent meg]; 1939. június: 2. kiadás 16 500; 1940. június: 3. kiadás 11 300; 1941. március: 4. kiadás 12 000.
