„El kell árulnom neked egy titkot. (…) Hamarosan egy darabig máshol fogsz lakni.” Lien de Jong mindössze kilencéves, amikor az anyja a fülébe súgja az előbbi mondatot. Nem telik el sok idő, meg is jelenik egy ismeretlen nő, aki kézen fogja a kislányt, és Hágát maguk mögött hagyva egy vidéki városba viszi, hogy a gyerek attól kezdve más név alatt egy számára idegen családdal éljen. Lien egy népes, polgári zsidó családban született, szülei nem igazán tartották a vallási előírásokat („Igazából Hitler az, aki Lienből zsidót csinál.”), 1942-re viszont a náci megszállás alá került Hollandiában tarthatatlanná vált a helyzet, és Lien családja biztonságosabbnak vélte, ha a kislány túlélése érdekében idegenekre bízzák a gyereket. Dordrechtbe került a Van Es családhoz, ahol minden nagyon más volt, mint otthon, mégis viszonylag könnyen ment a beilleszkedés. Akkor még nem is sejtette, hogy
nem lesz visszaút,
az élete ezzel gyökeresen és visszafordíthatatlanul megváltozott.
Bart van Es irodalomprofesszor Oxfordban, és alig pár éves volt, amikor a családja Angliába költözött. Bár azt mindig is tudta, hogy holland nagyszülei zsidó gyerekeket rejtegettek a háború alatt, de a részleteket nem ismerte, mert a nagymamája sosem beszélt az akkor történtekről. Egy nagybácsi halála vette rá Van Est, hogy alámerüljön a családi múltba („Egy generáció tagjai mentek el, és magukkal vitték a történeteiket.”), és így kereste fel a már nyolcvanas éveit taposó Lient, akit Van Es nagymamája valamikor a hatvanas években egyetlen levéllel megtagadott, a kötelékek pedig ezzel végleg megszakadtak a világháborút túlélt árva és befogadó családja között.
A könyv jó kétharmadáig nem derül ki, hogy mi volt a szakítás kiváltó oka: Bart van Es mozaikszerűen építi fel a saját történetét, hiszen a Hiányos fénykép nemcsak Lienről, hanem a Van Es családról és egész Hollandiáról is szól. A jelenből indítunk, egészen konkrétan az első találkozástól a szellemileg még mindig friss Liennel, és Van Es innen fejti vissza a lány családjának krónikáját. Beszélgetéseik alatt gyerekkori emlékkönyvek és fényképek tucatjai kerülnek elő: nyári csoportképek, elmosódott pillanatfelvételek, vidám családi fotók, és a képeken csupa olyan ember, akiknek nagy többsége már nem érte meg a háború végét. A rengeteg nagybácsiból, nagynéniből, unokatestvérből alig páran maradtak.
Van Est a kutatásai során valósággal sokkolták azok a dokumentumok, amelyek sokszor élesen cáfolták a második világháború alatti hősies holland ellenállás mítoszát. Eszerint a holland zsidóknak kimondottan alacsonyak voltak a túlélési esélyeik, amiben szerepet játszott, hogy főleg városokban éltek, nagyon hatékonyan ment az összeírásuk, és a holland polgárok is sokszor a hatóságok kezére adták őket – erre egy külön vérdíj-rendszert is kidolgoztak, így a feljelentők pénzt kaptak minden egyes feldobott emberért. „Hollandiában a zsidóság 80%-os halálozási aránya a háború alatt több mint kétszerese bármely másik nyugati országénak, jóval magasabb, mint Franciaország, Belgium, Olaszország vagy akár Németország és Ausztria számaránya” – írja Van Es, aki a számok mögé is nézett és
könyvében rengeteg mikrotörténetet vázolt.
Az így felvillantott életutak főszereplői között akadnak kegyetlen mészárosok éppúgy, mint önfeláldozó embermentők, csupa olyan holland, akiknek egy adott pillanatban állást kellett foglalniuk. Volt, aki szemrebbenés nélkül koncentrációs táborba küldött gyerekeket, de akadtak szép számmal olyanok, akik a saját érdekeikkel mit sem törődve mentették őket. Közéjük tartoztak például azok a diáklányok, akik zsidó csecsemőket a sajátjaikként anyakönyveztek, mégpedig úgy, mintha azok német apák gyerekei lettek volna. A gyerekeknek ez a túlélést jelentette, a lányoknak viszont óriási szégyent és a közösség megvetését.
Miközben Bart van Es a múlt szálait próbálja szétbogozni, folyamatosan reflektál a jelen történéseire is. Hiába a holland származás, alapvetően Nagy-Britanniában nevelkedett, így aztán külső szemmel, outsiderként képes rácsodálkozni jelenségekre, vagy értelmezni a Hollandiában látottakat. Például amikor felkeresi Dordrechtben az utcát, ahová először vitték Lient, és amelyet ma már főleg bevándorló családok laknak, kitér a bevándorlók szerinte mérsékelten sikeres integrációjára, és felteszi magának a kérdést, vajon a házból gyanakodva kilépő muszlim férfinak miért nem árulja el, hogy egy zsidó lány történetét kutatja: „Vajon miért nem említem ennek az embernek Lient, éppen úgy, mint a Pletterijstraaton? (…) Azért, mert távolságot érzékelek kettőnk között. Azért, mert feltételezem, hogy a zsidó múlt történéseit ezen a helyen nem fogadják szívesen”. De Bart van Es ugyanígy párhuzamot von Lien és a saját kamasz nevelt lánya között is („aki tizenkét évesen hasonlóan törékeny, talajvesztett és problémás volt”), tépelődik, válaszokat keres, ami egy újabb réteggel gazdagítja a történetet.
Mindezek a narratív síkok nem telepednek koloncként az alaptörténetre: Van Es egyszerűen és könnyen követhetően magyaráz. Tulajdonképpen egy nagy nyomozás részesei vagyunk vele együtt, amelynek menetét néha szimpla véletlenek határozzák meg: például amikor kiderül, hogy egy ismeretlenül felkeresett nő szomszédjának a szülei szintén zsidókat rejtegettek a házukban. A kanapé alatt csapóajtó nyílik, a ház alatt keskeny átjáró, amely a háború alatt egy homokfalhoz és egy titkos szobához vezetett. De ebben az utcában élt az az asszony is, aki a holland ellenállás egyik kontaktszemélye volt, és csak a háború után derült ki, hogy amúgy a politikai rendőrség informátoraként is működött, és tevékenységével embereket juttatott koncentrációs táborba. Önmagukban is komplett regényt megérő életutak ezek, de Van Es csak villanásnyi időt enged nekik,
a fókuszpont ugyanis végig a fiatal Lienen van,
akinek egy idő után el kell hagynia befogadó családját, és egy másik házba, egy másik közegbe, egy másik családba kerül, amelyik lényegében cselédként, ridegen bánik vele. Lelki, fizikai, szexuális traumák sora éri a lányt, aki még mindig csak tizenkét éves – mindez pedig később kulcsszerepet játszik abban, ahogyan és amiért fiatal felnőttként megszakad kapcsolata a Van Es családdal.
Lien azon szerencsés holland zsidó gyerekek egyike, aki túlélte a második világháborút. Később saját családja lett (férje egykor Anne Frank iskolatársa volt), látszólag kényelmes középosztálybeli életet élt, de az elszenvedett traumák, veszteségek, a túlélők bűntudata nem hagyta nyugodni – öngyilkosságot kísérelt meg, ám megmentették az életét. Végeredményben nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy a felnőtt Lien magára talált: eközben nemcsak nyert, de veszített is. A kibeszéletlen problémák és egy buta félreértés miatt a nevelőanyja egy adott ponton döntő lépésre szánta el magát, és kitaszította abból a családból, amely annak idején megmentette. Bart van Es könyvének tulajdonképpen ez a szakítás, ez az eltaszítás az origója, ebből kiindulva bogozza szét Lien történetét.
Eközben viszont egy pillanatig sem tesz úgy, mintha minden tudás birtokában lenne: nem csinál titkot abból sem, hogy az idős Liennek nincsenek minden múltbeli eseménnyel kapcsolatban tiszta, egyértelmű emlékképei. Nagyon sok a fehér folt, aminek több oka is lehet (megfakuló emlékek, traumatikus élmények, stb.), így Van Es más, hasonló életutat bejárt túlélők emlékeit is felhasználva igyekezett rekonstruálni Lien életének részleteit:
„Úgy írta meg, ahogy lehetséges, hogy történt
– mondja Lien. – De végül is el tudom fogadni”. Bart van Es az emlékezés lehetetlenségeivel és a rekonstrukció lehetőségeivel is megküzd ebben a könyvben, az eredmény pedig egészen lenyűgöző. A fotókkal, dokumentumokkal teletűzdelt kötetben ide-oda cikázik az egyedi és az univerzális között, amivel kitágítja a narratív keretet, és egyetlen pontból kiindulva egy család, egy ország traumáiról, önfeláldozásairól, gyengeségeiről, szembenézéseiről is mesél.
