Nicolas Mathieu második magyarul megjelenő kötetének két elbeszélése egy ötven körüli, még mindig vonzó nő, Rose és egy nyugdíjba vonult volt vizsgálóbíró, Wagner noirba hajló története, melyeket a pisztoly motívuma köt össze. Nicolas Mathieu két elbeszélésében három pisztoly szerepel: egy kis 38-as revolver, amelyet a Rose Royal címszereplője, Rose hord a retiküljében, egy Manurhin, amit Wagner bíró kényszernyugdíjazásakor ajándékba kapott és egy Beretta, amelynek gazdája egy hidegvérű gyilkos.
Rose vonzó, mégis magára maradt, a férfiakból kiábrándult nő, aki estéit kedvenc presszójában tölti a barátnőjével iszogatva és legfeljebb futó kalandokat keresve. Wagner, a terrorelhárítás egykor magas rangú, ám félreállított vizsgálóbírója emlékein merengve unatkozza végig egyhangú nyugdíjas napjait. Egy napon mindkettejük élete váratlan fordulatot vesz. Rose-t egy drámai baleset hozza össze a szintén magányos Luckel, aki talán a szerelem utolsó esélyét jelenti a számára, Wagnert pedig egy karácsony estén két robogós suhanc rabolja ki, ami furcsa módon visszahozza az életkedvét, és arra indítja, hogy összeismerkedjen az egyik kamasz elkövetővel, a vagány külső mögött gyámoltalan és kiutat kereső Johannal. Ám a levegőtlen világból, amelyben a Goncourt-díjas szerző történetei játszódnak, nem nyílik valódi kiút.
„Ezekben az elbeszélésekben a »fegyverhasználat« híven követi a csehovi narratív elvet: egy történetben minden részletnek szükségesnek kell lennie, ami kihagyható, azt ki kell hagyni. Ha az író fegyverrel hozakodik elő, annak előbb-utóbb el kell sülnie” – fogalmaz a fordító, Király Katalin a könyvhöz írt utószavában. És a pisztolyok el is sülnek.
Nicolas Mathieu: Rose Royal – Wagner bíró (részlet)
Fordította Király Katalin
A dolgok végül is elég gyorsan alakultak. Két nappal a Royalban történt események után Rose kapott egy telefonhívást. Éppen a Paris Match-ot lapozgatta a fogorvosánál a váróteremben, amikor megcsörrent a mobilja.
– Halló, tessék!
– Luc vagyok.
A keresztnév hirtelenjében nem sokat mondott neki. A térdén fekvő Match előrukkolt a várva várt fotósorozatával: egy hosszú riport a Macron házaspárról. Az egész majdnem olyan volt, mint egy vakációs fotóalbum. Rose-t nem különösebben izgatta a politika, de nagyon kedvelte az új elnököt, aki fiatal volt, magabiztos, és még mindig szerelmes a feleségébe. Ez üdítő változatosságot jelentett azokhoz a szerencsétlenekhez képest, akiket egyetlen vágy éltetett, amikor elérték a negyvenet: lapátra tenni gyermekeik anyját, hogy újra révbe érjenek egy lapos hasú kiscsaj mellett. Marie-Jeanne-nal kedveskedve „Pintyőkének” becézték az elnökfeleséget. Úgy emlegették, mint egy szappanopera-hősnőt. Ez a furcsa pár legalább elterelte a figyelmüket más, kevésbé befogadható politikai igazságokról.
Macronék cukik voltak és illemtudók; Rose beérte ennyivel.
– Miféle Luc?
– Nem emlékszik rám? Az én kutyámat ütötték el akkor este.
Rose érezte, hogy a gyomrától egészen az arcáig elönti a forróság. Meg sem kérdezte a többi körülötte várakozó beteget, kinyitotta az ablakot, hogy beengedjen egy kis levegőt. Aztán félrehúzódott, hogy a tapintatlan fülektől védve folytathassa a beszélgetést. Luc találkozni akart vele. A nő azt mondta, miért ne. Amikor a fogorvos kijött érte, még mindig maga elé bámult.
Luc először is meghívta a Stanislas téren egy pohárkára – hagyományos kezdés. Meleg volt, egy májusi este, és mindketten elég ostobán érezték magukat kiöltözve, zavartan és némán a befutott ötvenesek és a kis belvárosi seggfejek között.
– Már elszoktam az ilyesmitől – mondta Luc.
– Én is.
Rose ez ügyben nem volt egészen őszinte. Az előző télen megunta, hogy egyedül aludjon a hatalmas ágyában, készített hát egy Adopte- meg egy Meetic-fiókot A lányoknak ingyenes volt, elég feltenni egy fotót, kitölteni a profilt, szeretem az utazást, a jó konyhát, kellemes családi együttléteket, Louis de Funes filmjeit, majd többé-kevésbé pontosan leírni az elvárásokat. Rose ezt írta: „Nyitott, egyedülálló, legalább 180 cm magas férfit keresek (szeretek magas sarkú cipőt hordani), aki kedveli a természetet, az állatokat, a lustálkodós délelőttöket a paplan alatt, megnézni egy jó filmet vagy kiülni egy pohárkára egy kellemes teraszra.
Vadászok, férjek és egyéb lúzerek kíméljenek.”
Miután a profilja elkészült, néhány estét a számítógépe előtt töltött ahelyett, hogy a Royalba ment volna, de azért felfegyverkezett egy palack portóival, hogy mégis legyen társasága. A képernyőn sorakozó pasik viccesek voltak. Alacsonyak, barnák, kopaszok, fiatalok, sokan a kocsijuk előtt vagy félmeztelenül pózoltak, majdnem mind bunkó, zselézett hajú éhenkórász, többnyire analfabéták, megrögzött agglegények, különlegesek, mint egy konzervdoboz, ritkán képesek megkülönböztetni a mutató és a birtokos jelzőt, fityiszmutogatók, és bármit megtennének, hogy ágyba vigyenek egy arra alkalmas nőt. És ezekből kellett választani. A pasi küld egy kattintást, egy kedvelést vagy egy szívecskét, vagy mi is a neve ennek a digitális ajánlkozásnak, és ha az ember benne van, már kezdődhet is a beszélgetés. Rose háromból kétszer sürgősen véget vetett a társalgásnak az alkalomhoz illő „hoggyvagy?” vagy egy apró bók után, amelyről kilométerekre szaglott a másolás-beillesztés. Olykor azért előfordult, hogy egy viszonylag tűrhető fickó jelentkezett, akivel lehetett cseverészni. Eleinte félénken. Majd a portói segítségével egyre inkább felbátorodva.
Az ilyen távcsevegések alatt Rose jókat kuncogott, sőt, egy kicsit még simogatta is magát az ágyában.
Kora ellenére sok férfi akart találkozni vele, ami végül is megnyugtató és hízelgő volt. Csakhogy az online randivilág felfedezése kellemetlen csömört hagyott maga után. A mostani ínség oka nem a rossz termés vagy a búzaárfolyamot támadó tőzsdei spekuláció volt. Manapság az emberek szerelemre, szexre, egy soha fel nem lelhető, tehát pénzen megvehető másikra éheztek. Hiszen egyedül voltak, mindannyian kizsigerelve a munkájuktól, nyüzsgő és termelő foglalkozásuktól. Mind elváltak negyvenévesen, szexfüggők, képernyőfüggők, ismeretlen városokban telepedtek le, a folytonos változás utáni lázas hajsza még a romantikus kapcsolataikat is felemésztette, és végül azon vették észre magukat, hogy késő este az ágyukban a számítógépük billentyűzetét püfölik abban a reményben, hogy egy esetleges randevú majd kihúzza őket a slamasztikából. Az online vásárlások és televízió-műsorok által elleplezett számtalan magányból áll össze a hálózatok és a modernség sajátos szövedéke. Ez korunk aranybányája. A távolságok és szorongások halmazán a GAFA-cégek(1) szedik meg magukat. Dollármilliárdok születnek a szerteburjánzó nyomorúságból.
Rose belement néhány randiba, és mindegyik kiábrándító volt.
De azért – kivéve azt a tűzoltót, aki azt hitte, joga van ráugrani, mert meghívta egy kuszkuszra meg egy palack marokkói borra –, ezek a férfiak mindannyian inkább kedvesek és gyengédek voltak. Pontosan azt nyújtották, amit elvárt. Csak éppen halálosan unta őket. Rose gondolatai azon nyomban elkalandoztak, amint szóba került a melójuk, a volt feleségük, a kölykeik, vagy épp a kedvenc időtöltéseiről próbálták faggatni őt. Torkon ragadta a szomjúság. Lehajtotta az italát. Már a következő pasira vágyott. Ideje volt rövidre fogni. A szerencsétlen pasinak annyi jutott, hogy nagyon jó volt, de fáradt vagyok, egy kézfogás, aztán nézhette, ahogy elmegy, a gyönyörű lábát, csípője vonalát, ezt a furcsa, elnyűtt és szexi nőcskét. Tulajdonképpen igazi szemétláda volt.
Rose igen hamar úgy döntött, lemondja az előfizetést. A digitális fiókjai nélküle éltek tovább. Időről időre értesítés érkezett az e-mail-fiókjába. Charlizangel megnézte a profilodat. Denis54 kedvelést küldött neked. Milyen szomorú…
Luckel viszont épp ellenkezőleg, azonnal történt köztük valami. Pedig nem volt túl beszédes. És Rose sem erőlködött túlzottan, hogy élénkítse a társalgást. Elég volt ránézni, mindjárt tudta. Azok, akikhez vonzódunk, mindig ismerősnek tűnnek, mint egy csecsebecse. A férfi magasabb volt, mint hitte, sovány, de széles vállú, a keze súlyos munkáskéz, durva, ami megdobogtatta a szívét. Azon töprengett, mennyi idős lehet. Biztosan közel az ötvenhez. A haja nagyrészt ősz, de olyan rövidre vágva, hogy nehéz lett volna megállapítani. Az arcán az orrcimpák mellett apró, ibolyaszínű erecskék látszottak, amelyek kellemes arckifejezést kölcsönöztek neki, ha nem túl közelről nézte az ember. Amúgy farmert, fekete pólót és sportcipőt viselt, semmi sem utalt a foglalkozására, hogy sok pénzt keres-e vagy keveset. Annyi azért látszott, hogy az öltözéke viseltes. Egy idő után felállt a székéről, hogy a nő mellé üljön. Így ő is élvezhette a járókelők sürgés-forgását a téren.
– Szeretem elnézni az embereket.
– Igen. Én is. Beszélgetni fárasztóbb velük.
Rose elmosolyodott. Mindig is vonzódott a mogorva, konok emberekhez. Az apja is pont ilyen volt. Az öccse ugyancsak. Velük legalább pontosan tudhatta az ember, hányadán áll.
Később megéheztek, és Lucnek elő kellett keresnie félhold alakú szemüvegét, hogy elolvassa az étlapot. Rose egy salátát választott, mint mindig, ha kedvező színben akart feltűnni.
– Nem kér inkább egy steaket? Ezek a salátaizék annyira lehangolók, nem?
Így hát két nagyon véres steaket rendeltek sült krumplival, meg egy palack syrah-t. Jó étvággyal ettek, és ráérősen iszogattak. Miután Luc tányérja kiürült, belekotort a kenyérkosárba.
Semmit sem hagyott ott.
– Hajlamos vagyok mindent befalni, ha ideges vagyok.
– Azt látom.
– Meg se kérdeztem, mivel foglalkozik.
– Pff! – felelte Rose kitérő mozdulattal.
Mindennek ellenére mégis el kellett magyaráznia, miből áll egy vezető titkárnő feladata egy könyvelőirodában. Ami Lucöt illeti, ő megelégedett ennyivel:
– Gányolok erre-arra.
Rose-nak több mint két hetébe telt, mire rájött, mit jelent a gányolás. Luc lepukkant kégliket, régi lakásokat, volt üzlethelyiségeket vásárolt, azokat alakította át loftokká vagy négy szoba összkomfortos otthonokká. Jól elboldogult két melóssal, akiket csaknem kizárólag zsebbe fizetett. Audi Q6-tal járt. Papíron ingatlanközvetítő volt.
A vacsora után, amit Luc készpénzben fizetett, sétálgattak az óvárosban. A férfi zsebre vágott kézzel. A nő a kistáskája pántjába kapaszkodva. A macskaköves utcák tömve voltak becsípett fiatalokkal, a teraszok zsúfolásig tele, lépteik visszhangoztak az ódon középkori utcák szűk sikátorában. Csak mentek, nemigen beszélgettek. Egy idő után rájöttek valamire. Ugyanaz járt a fejükben. Inni támadt kedvük.
– Ihatnánk egyet, csak egy sört, utána hazaviszem.
– Nem mertem javasolni.
Rábukkantak egy eldugott kis kocsmára a Désilles kapunál, két asztalka a járdán, a háttérben csocsó. Két pohár Stellát rendeltek, abban alig van alkohol.
– Csak egy pohárral, és hazamegyünk.
– Csin-csin.
Az első kört újabbak követték. Luc és Rose kellemes ivópartnerek voltak. Nem tettek megjegyzéseket arra, mennyit fogyaszt a másik. Semmi hirtelen felszabadulás, nem kapta el őket a részeg mámor. Nem vitatkoztak a számlán. Nem elegyedtek szóba a többi vendéggel. Megelégedtek annyival, hogy kiürítették a poharukat, és tanulták az ismerkedést. Hamarosan eljött a tegeződés ideje.
Beszéltek Luc kutyájáról, beszéltek Rose revolveréről.
– És te mindenhová magaddal hurcolod a stukkeredet?
– Nagyjából.
– Minek?
– Önvédelemből.
Luc vágott egy grimaszt, de tartózkodott bármiféle megjegyzéstől. Végül Rose kezdte újra a társalgást. A nevezetes Royal-beli nap óta fúrta valami az oldalát.
– A Lola fura név egy kutyának.
– A feleségem adta neki.
– Házas voltál?
– Igen.
– Sokáig?
– Több mint húsz évig. Amúgy a közelben lakik. Az egyik régebbi haverommal.
– Hát ez vicces!
Mint ilyen esetekben gyakran előfordul, végül számos közös pontra bukkantak.
Mindketten egyedül éltek, szerettek szemrehányás nélkül iszogatni, keresztben aludni az ágyon. Úgy látták, nincs sok értelme arra vágyni, hogy keresztül-kasul utazgassanak a nagyvilágban, ha már egy ennyire gyönyörű országban élnek. Szerettek kirándulni, régi filmeket nézni Jean Gabinnel vagy Lino Venturával, és sajnálták, hogy megritkultak a Thalassa-adások*, mert végre egyszer ment valami jó is a tévében. Felemlegették a falitáblákat, az iskolaköpenyeket, és mindketten éltek a gyanúperrel, hogy a mostani kölykök óhatatlanul dinkák lesznek, annyit bámulják a képernyőt. Valaha baloldaliak voltak, aztán egyáltalán nem. Voltak kölykeik, akik felnőttek, és akik évente alig két-három alkalommal hívták fel őket boldog újévet, anyák napját meg hasonló baromságokat kívánni. Miután elváltak, megpróbáltak új párra találni, nem sok sikerrel, és a próbálkozásaik utólag visszatekintve eléggé viccesre sikerültek, minden kudarcból jópofa történet született, ami elszórakoztatta a haverokat. Végül óhatatlanul arra jutottak, jobb, ha beletörődnek, hogy ez a vonat elment, meg kell elégedniük a túléléssel, és a lehető legtöbbet kihozni a kívülállásból. És most azon kapták magukat, hogy egymás szemébe néznek, ami azt bizonyítja, hogy igen, végül mégiscsak maradt valami, amiért élhetnek.
(1) A GAFA a négy nagy technológiai cég, a Google, az Apple, a Facebook és az Amazon rövidítése.
