Soman Chainani, A Jók és Rosszak Iskolája című bestseller-sorozat szerzője ezúttal egy sodró, gyors tempújú young adult thrillerrel jelentkezett. A könyv onnan indít, hogy Amerika az összeomlás szélén áll, közben Benton Young, egy középiskolás végzős csak egy lány figyelmét próbálja felkelteni, amikor feltölt a netre egy videót, és mindenkit arra buzdít, hogy avatkozzon be a választásokba, és őt válassza meg elnöknek. A felvétel rögtön virális lesz, és valóban Benton lesz az elnök, kortársai pedig világszerte követik a példáját. A világ nyolc leghatalmasabb nemzetét hamarosan tizenévesek vezetik.
Az első globális csúcstalálkozójuk előestéjén azonban egyik vezetőt hidegvérrel meggyilkolják. Mivel Benton az egyetlen gyanúsított, kénytelen a kezébe venni a nyomozást. A könyv egyik különlegessége, hogy mint 150 lenyűgöző, infotainment grafikát tartalmaz.
Soman Chainani: Lázadó ifjúság (részlet)
Fordította: Pék Zoltán
„Kedves Miss Escobedo!
Tudom, hogy a heti naplónkban a világ aktuális eseményeiről és fontos kérdéseiről kell írnunk, de jelenleg számomra az egyetlen fontos kérdés egy lány. A Lány, akiről tudom, hogy ő az igazi.
A Lány, aki úgy viselkedik, mintha le se szarna, pedig mindketten tudjuk, hogy ő is bír engem.
Szóval bocsásson meg, hogy közvetlenül magához szólok. És a csúnya szavakért. És azért, hogy a kormányzástan-feladatból privát naplót csináltam. De a helyzet a következő:
A Lány leoltott, hogy nem csinálok semmit.
Egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy engem nem érdekel a világ, és ezért nem vagyok elég jó neki. Hogy nekem nem számít semmi, ami kívül van a saját életem buborékán. Hogy míg sokan olyan ügyekért tüntetnek és harcolnak, amiben hisznek – például klímaváltozás, egészség, oktatás, egyenlő bánásmód –, én csak egy olyan srác vagyok, aki inkább a YouTube-ot bújja, mintsem ilyesmi érdekelje.
De nincs igaza.
Engem igenis érdekel.
Érdekel, hogy a teniszszezonunkat porviharok teszik tönkre, pedig korábban nem is láttunk hasonlót.
Érdekel, hogy a nyarak olyan forrók, hogy senki nem akar már biciklizni.
Érdekel, hogy az edzéseken apának minden héten gyakoroltatni kell velünk, hogy mit csináljunk iskolai lövöldözés esetén.
Érdekel, hogy az AI miatt már semmiről nem hiszem el, hogy igazi.
Érdekel, hogy senki sem beszél ebédnél, mert mind a telefonunkon scrollolunk.
Érdekel, hogy minden elnökválasztáson két öreg mocsári troll adja elő a legnagyobb slágereket – államok jogai, melegek jogai, fegyverviselési jogok, bármilyen jogok,
amivel meg lehet vásárolni a szavazatodat –, és eszük ágában sincs beismerni, hogy a világnak lassan, de biztosan annyi.
Érdekel, hogy az éghajlat el van baszva, az államkassza el van baszva, a rendszer el van baszva, a politikusok meg annyira öregek vagy korruptak, hogy soha nem fognak rendbe hozni semmit, mert tudják, hogy úgyis előbb meghalnak, mint mi, nem fognak velünk együtt belefulladni a szarba.
De tudja, mi érdekel a legjobban?
Hogy ebben a világban már nem elég, ha önmagam vagyok.
Legalábbis ha meg akarom szerezni a lányt.
Nekem is kell egy ügy.
Jól van.
Azt akarja hallani, én miért harcolnék?
Megmondom:
Azért a jogért, hogy azzal a tudattal ébredhessek, hogy a nap szépen felkel, majd szépen lenyugszik, és minden rendben lesz. Azért a jogért, hogy élhessek, álmodhassak, kísérletezhessek, hibázhassak és a lehetetlennel próbálkozhassak anélkül, hogy újra meg újra emlékeztetnének rá, hogy a jövőnknek lőttek. Azért a jogért, hogy bringázhassak, apával pecázhassak, játszhassak a hóban és eltévedhessek az erdőben, és közben ne kelljen azt látnom, hogy évről évre kevesebb az erdő, a hal és a hó. Azért a jogért, hogy belenézhessek egy lány szemébe, és mondhassam neki, hogy szeretem, anélkül, hogy előbb meg kellene mentenem a világot. Azért a jogért, hogy 17 éves lehessek. Ezt akarom. A jogot, hogy FIATAL lehessek. Ami megadatott mindenki másnak a régi szép időkben, még mielőtt a washingtoni öreg zombik mindent tönkrevágtak és itt hagyták nekünk ezt a trutyit.
És tudja, mit, tanárnő? Ha nem adják vissza nekünk ezt a jogot, akkor vissza kell vennünk. Ahogyan ők elvették tőlünk. Kezdve legfelül. Olyasvalakit kell jelölnünk elnöknek, aki ténylegesen MEGOLD problémákat. Valakit, akit eléri, hogy az élet újra jó legyen. Valakit, aki FIATAL. Valakit, aki nem akar politikus lenni, aki nem akar híres lenni, aki nem parázik lerendezni, amit kell, mert nincs mit vesztenie. Valakit, aki olyan, mint… én. Haha. Tessék, egy ügy, amit érdemes támogatni! De komolyan, miért ne? Nem számít, ha az Alkotmány szerint az elnök nem lehet fiatalabb 35 évesnél.
Elnöknek lenni sem lehet nehezebb, mint tinédzsernek lenni ebben a világban.
Semmi nem lehet nehezebb, mint tinédzsernek lenni ebben a világban.
Szóval nyugodtan jelöljenek engem! Igen, bele fogunk bukni. Igen, el fogunk venni szavazatokat egy „életképes” oldaltól. Igen, mindenkit ki fogunk akasztani. Ez a fiatalság lényege! ÉBRESZTŐ! Forrongjatok! Lázadjatok! Szavazzatok erre a semmittevő tinédzserre! És közben mutassátok meg egy lánynak, mit veszít! Hajrá!
Szóval, ha még mindig ezt olvassa, Miss Escobedo…
Ez az én ügyem.
Ezt kiabálnám a háztetőkről, hogy mindenki hallja.
Talán akkor a Lány is meghallana.
De hogyan? Hogyan beszélj a világgal, ha nincs semmi hatalmad? Ha csak egy fiatal senki vagy, aki próbálja megmutatni, hogy érdekli a világ?
Hát…
Nem erre való a YouTube?”
(….)
Mivel a Lincoln gimi hivatalos szavazóhely, összeverődött előtte néhány száz támogató, kezükben Atom Cola-dobozok és táblák a videómból vett idézetekkel – „Elnöknek lenni se lehet nehezebb, mint tinédzsernek”, „Hajrá!”, „LÁZADÁS!” –, és amerre csak nézek, az emberek felemelik két ujjukat, ez lett a Lázadó Ifjúság jele, az újonnan elnevezett párté, aminek én vagyok a lázadó vezetője. (Az egész akkor kezdődött, amikor felemelt ujjal pózoltam a Teen Vogue címlapján – felirat: „A béke megzavarása” –, és ez elterjedt, a béke „V”-jéből a lázadás „Y”-ja lett, ami a híveimet, a youngeristákat takarta.) Lelakatolom a bringát, és bemegyek a suliba, abba a suliba, ahová már ezerszer beléptem, de ma üdvrivalgás fogad, mert ma az elnökre szavazok, pedig ez a szavazat nem is számít, mert még tíz hónap van a tizennyolcadik születésnapomig. Ennek ellenére fotósok hadserege örökíti meg a pillanatot, akik egymást lökdösve igyekeznek elkészíteni a tökéletes felvételt, mivel ez jelzi a Srác kampányának végét.
Ma nincs tanítás, mégis bejött az összes diák, és a sarkok mögül leskelődnek.
Engem néznek, akit korábban magasról letojt mindenki, és akit most pomponlányok és a bálkirályok csábítanak ki az ágyból.
Apa soha nem értette, hogyhogy nem vagyok bálkirály. Az ő szemében magas, okos és sportos vagyok. Nem tudta megérteni, miért nincsenek jobb jegyeim, miért nem vagyok jobb teniszező, miért nem úgy kell levakarnom magamról a lányokat, miért nem vagyok olyan nagyágyú a suliban, mint ő volt. Miért elégszem meg azzal, hogy elevickélek a középmezőnyben, távol a reflektorfénytől. És akkor most itt ez az egész. Nemcsak hogy beugrottam a reflektorfénybe, hanem habzsolom. Hogyan magyarázzam meg? Hogy beleestem egy elérhetetlen lányba, és ez felkattintott egy kapcsolót? Hogy ez a lány, aki annyira nem az én súlycsoportom, hogy a nevét se merem kimondani, leereszkedett a felhők közül, és rám talált? Mintha ő látott volna bennem valamit, amit senki más nem. Apa sem. Még anya sem. Csak ő tudott kicsalogatni az árnyékból. Csak ő tudott olyan biztonságérzetet adni, hogy teljes egészében megmutassam magam. Ő… aki már nem beszél velem.
Vakuk villognak, fotósok kiabálják a nevemet, és felocsúdok a transzból.
A tömeg egyre nő, úgyhogy lelépek keresni egy csendes helyet. A Lincoln gimi olyan, akár egy akvárium, kétemeletnyi üvegfal, ami körül úgy szaglászik a nap, mint egy zseblámpa. Az összes titkos hely foglalt: egy riporter három osztálytársamat kérdezgeti az öltözőszekrények mögött… ketten smárolnak az egyik sötét zsákutcafolyosón… Meglátnak, előrántják a mobiljukat, hogy lekapjanak. Kirohanok a folyosóról, be az átriumba, minden sarkon újabb szempárok tapadnak rám. Kapkodva veszem a levegőt, izzadság csorog a bordáimon. Balra nézek, jobbra nézek, megdermeszt a pánik. Egy kéz megragadja a karomat…
– Kövess – mondja Kelly igazgató, és szigorúan húz maga után, a fehér hajával és szakállával olyan, mintha maga Sam bácsi mentene meg. Kiderül, hogy a tanári egy részét elkerítette direkt nekem (e-mailben megírta, veti oda szemrehányóan, mert nem tudja, hogy a címemet botok és trollok pécézték ki). A tanáriban nincs ablak, ami jó, csak Kelly igazgató túllőtt a célon a több rekesz Atom Colával, sok doboz flancos kávéval és a kedvenc epres fánkommal a Pharaoh’sból. (Olvassa az interjúimat?) Amint elmegy, bezárkózom a tanári fürdőszobájába. A mobilom dühösen rezeg. A beállított darázsfészekhangból tudom: Anya. Elutasítom a hívást, ahogy minden mást is, amire nem kötelez bírósági végzés. Leülök a vécéfedélre, lehunyom a szemem és hosszan kifújom a levegőt, 1-2-3-4, ugyanaz a légzési gyakorlat, amit apa is csináltat a csapatával, ha a negyedik negyedben hátrányban vannak.
Ahogy ki-be áramoltatom a levegőt, az egyetlen dologra koncentrálok, ami megnyugtat. Encyclopedia Brownra és a barátaira, akik biciklivel járják a várost, és bűncselekményeket oldanak meg. Egy szekáló egy baseballmeccsen, egy pár ellopott görkorcsolya, egy sor rejtélyes tenyérlenyomat; Encyclopedia B minden ügyet végigvisz, amíg meg nem oldja. Nincs okostelefon, ami elvonja a figyelmét. Nincsenek háborúzó szülők otthon. Nincs apokalipszis a láthatáron. Egy átlagos amerikai fiú, aki átlagos amerikai életet él. Jó, csak egy szereplő egy könyvben, de az én életem is ilyesmi volt annak idején. Apa kísért iskolába, anya vaníliakrémes szendviccsel várt otthon, barátokkal kalandoztam vacsoráig. Soha nem lógattam a vörös, göndör fejemet.
Aztán egy nap elkezdődtek a rossz dolgok. Nemcsak a pubertás, a hormonok és az olyasmik, amikkel még a fiatal E.B. is szembesül. Hanem olyan dolgok is, amikkel egyetlen gyereknek se lenne szabad találkozni. Akkora szabású bűncselekmények, amiket már nem lehet megoldani. Otthon. És odakint is. Bármerre néztem, a világ egyre sötétebb, ijesztőbb, dühösebb lett, amíg nem találtam egy lányt, akiről azt hittem, megmenthet, de ő azt mondta,
nem, először nekem kell megpróbálnom megmenteni a sötét, ijesztő, dühös világot.
Azt csináltam, amit mondott, és most itt vagyok, bezárkózva a tanári mosdóba, és félek kimenni.
Nyitókép: a szerző Facebook-oldala
