Sokszor csak sztereotípiákban, esetleg Nyugat-Kelet szembenállásban gondoljuk el a világ működését. Ebben Amerika mint a szabadság, a kapitalizmus és a fejlődés záloga jelenik meg, Oroszország pedig a sokszor emlegetett terhelt múlt miatt a diktatúra, az elnyomás és a sztálini kommunizmus jelképeként. Pedig a valóság sokkal árnyaltabb ennél. Paul Lendvai könyve falakat rombol le a politikai gondolgozásunkban, és megmutatja, hogy volt olyan „nyugati értelmiségi”, aki akkor is szerette Sztálint, mikor az milliókat végeztetett ki. Vagy akár fordítva, hogy volt olyan kommunista orosz, aki igyekezett elejét venni a pusztításnak.
Paul Lendvai Magyarországon született, osztrák újságíró és szerkesztő, több helyi lapnak is alapítója és munkatársa. Életművében meghatározó a keleti-blokk politikai gondolkodásának felmérése és értelmezése, továbbá az átfogó, szinte megkövült politikai narratívák árnyalása és átírása. A képmutatásról – Ámítás és önámítás a politikában híres értelmiségieket mutat be, akik újságíróként, alkotóként vagy politikusként olyan diktátorokat dicsőítettek, mint Sztálin vagy Fidel Castro. A könyv célja, hogy megmutassa, egy diktátorról alkotott képünket hogyan tudja befolyásolni a média és a közgondolkodás.
Paul Lendvai: A képmutatásról (részlet)
A Szovjetunió: illúzióvesztésekkel szegélyezett út
Ford. Nádori Lídia
A halottak gond nélkül
váltogatják politikai nézeteiket.
Stanisław Jerzy Lec
Václav Havel, a felejthetetlen cseh író-államelnök egy alkalommal csalódottan közölte:
„Posztmodern világban élünk, amelyben minden lehetséges, és szinte semmi sem bizonyos.”
A kritikus szavak akkor, 1998-ban a Nyugatnak a nemrég szabaddá vált közép- és kelet-európai államokkal kapcsolatos, ellentmondásos magatartására vonatkoztak. A mai napig érvényesek, sőt: tekintettel a kelet-európai autokrata rendszerek kialakulására és a liberális demokráciákat fenyegető nacionalista-imperialista álmokat kergető, Ukrajnát lerohanó orosz diktátorra, egyenesen próféciának bizonyultak.
Miért voltak ilyen sokáig tévedésben a nyugati politikusok és elemzők az oroszországi fejlemények megítélésével kapcsolatban?
Mik lehetnek az okai annak, hogy az Európai Unió testületei nem tudtak megfelelő választ adni a magyar és a lengyel kormány autoriter fordulatára?
Amikor a rendszerváltozás körüli idők orosz és kelet-európai politikájának értelmezéseiről és félremagyarázásairól beszélünk, nem feledkezhetünk meg a csalatkozott reményekről a Szovjetunió és a kommunista rezsimek hetvenéves története alatt – Kínától Kubáig. És ezekért nem kizárólag a kommunista pártok masszív, az egész világra kiterjedő propagandakampányai vagy a Szovjetuniónak, illetve a Varsói Szerződés tagállamainak dolgozó kémek a felelősek.
Sztálin elvakult csodálói
Először azoknak a művész értelmiségieknek és újságíróknak a hosszan tartó hatásával szeretnék foglalkozni, akiket Paul Hollander (1932–2019), amerikai szociológus, „politikai zarándokoknak” nevezett azonos című, úttörő művében:
ők azok a „nyugati entellektüelek, akik a jó társadalmat keresték”.
Először 1981-ben megjelent, később több kiadást megért könyvében Hollander Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir, George Bernard Shaw és Edmund Wilson, Noam Chomsky és Susan Sontag példáin elemzi, miért csodálták a szovjet, a kínai és a kubai kommunista diktatúrákat, és miért utasították el saját, nyugati liberális társadalmukat. A keleti tömb összeomlása után megjelent újabb kiadásában a szerző a korábban írottakat kiegészíti az észak-koreai, latin-amerikai, kambodzsai és vietnami példákkal, valamint további prominens politikai zarándokok névsorával.
Az egyik legemlékezetesebb idézet Graham Greene-től származik. A brit író 1967-ben így fogalmazott a Timesnak írott levelében:
„Ha választanom kellene, hogy a Szovjetunióban vagy az Egyesült Államokban éljek-e, bizonyosan a Szovjetuniót választanám,
ahogy inkább élnék Kubában, mint a dél-amerikai köztársaságok valamelyikében […], illetve inkább Észak-Vietnamban, mint Dél-Vietnamban.” Amerikai szerkesztője szerint Greene-nek azok az országok voltak a gyengéi, amelyekről feltételezhette, hogy a Nyugat, ezen belül elsősorban az USA kihívói lehetnek, és amelyekről azt hitte, hogy a Nyugat áldozatai.
Természetesen nem Greene volt az egyetlen. Hollander számos, a sztálini korszak iszonyatos mérlegének ismeretében szinte hihetetlennek ható, bizarr részletet emel ki a híres szerzők dicshimnuszaiban. Az éhínség, a kirakatperek és
a tömeges terror idején olyan kiváló írók dicsérték agyon – naivitásból vagy számításból – Sztálint és a rezsimjét, mint George Bernard Shaw, Lion Feuchtwanger vagy H. G. Wells.
Az egyetlen, ám annál jelentősebb kivétel André Gide, a francia Nobel-díjas író, aki 1936-ban, két hónapos körutazását követően csalódott és kritikus hangon számolt be benyomásairól Visszatérés a Szovjetunióból című könyvében. Erre mintegy válaszul jelentette meg valamivel később Lion Feuchtwanger a „Moszkva, 1937” címen az útinaplóját. Ő is két hónapot töltött a Szovjetunióban, és szuperlatívuszokban írt az ottani életkörülményekről, jogszerűnek nevezte a moszkvai kirakatpereket, és
miután Sztálin kétórás audiencián fogadta őt, e szavakkal jellemezte a diktátort: „nagy szervező, stratéga és pszichológus”, „az orosz munkás- és paraszttípus zseniális változata”.
Ma, egy 2017-ben közzétett dokumentációnak köszönhetően, amely számos levelet, jegyzetet és titkosszolgálati feljegyzést tartalmaz, tudhatjuk, hogy Feuchtwanger nem volt sem naiv, sem a szovjet propaganda áldozata, hanem a valós körülmények tudatában, anyagi érdekből szolgálta a propagandát.
Sztálin első hivatalos interjúinak egyikét 1931-ben adta az akkor életrajzíróként világhírű Emil Ludwignak. A háromórás interjú alatt Ludwig egyszer sem kérdezett vissza, és nem cáfolta meg még Sztálin legnyilvánvalóbb hazugságait sem. 1934-ben megjelent könyvében, amely Európa kilenc vezető politikusának rövid életrajzát tartalmazza, Ludwig bevallja: „Egy régi vágású nagyhercegre számítottam: szigorú, kimért, barátságtalan emberre. Ehelyett először találkoztam olyan diktátorral, akire vakon rábíznám a saját gyerekeim nevelését. Egy magányos emberrel, akit nem befolyásol sem a pénz, sem az élvezet, de még a becsvágy sem. Noha óriási hatalommal bír, nem élvezi a hatalom birtoklását, pedig bizonyos elégtételt éreznie kellene amiatt, hogy legyőzte az ellenségeit.” Feuchtwanger szemében Sztálin „az összes uralkodó politikus közül a legegyszerűbb ember”, aki „hajlandó elviselni a kritikát, és a nyíltságra nyíltsággal felel”.
De Sztálin nem csak vezető értelmiségieket tudott megtéveszteni.
Joseph E. Davies, 1936 és 1939 között az USA moszkvai nagykövete, aki később Moszkvai jelentés című könyvében megvédte a szovjet kirakatpereket, elragadtatással nyilatkozott Sztálin szerénységéről: „Barna szemében jóság, szelídség tükröződik. Egy gyermek szívesen húzódnék az ölébe és egy kutya hozzásimulna.” A szociológus házaspár, Beatrice és Sidney Webb minden iróniától mentesen idézte Sztálint, aki statisztikailag több ember haláláért volt felelős, mint Hitler: „Az embert olyan gondosan és figyelmesen kell nevelni, ahogy a kertész neveli imádott gyümölcsfáját.” Davies nagykövet könyvét számos nyelvre lefordították, több mint 700 000 példányban fogyott el, és a világsajtó túlnyomórészt mértékadó műnek nevezte. 1943-ban Michael Curtiz ugyanezzel a címmel filmet készített belőle. Davies a II. világháború alatt, különleges küldetés során Roosevelt amerikai elnök bizalmas levelét adta át Sztálinnak. Ezt követően az elnök és utóda, Truman különleges tanácsadójaként szolgált.
Azon újságírók között, akik ilyen vagy olyan okból évtizedeken át megtévesztették az Egyesült Államok politikai és gazdasági elitjét a Sztálin-korszak borzalmas állapotaival kapcsolatban,
a legfontosabb figura a Pulitzer-díjas Walter Duranty volt, a New York Times moszkvai irodavezetője
1922 és 1936 között. Sztálin, aki 1933-ban még interjút is adott neki, dicsérte „valósághű tudósításait”. 1933 márciusában, amikor Sztálin több millió ukrán ember éhhalálát okozta azzal, hogy felgyorsította a kényszerkollektivizálást, Duranty ezekkel a hírhedt szavakkal védte meg a diktátor lépését a New York Times hasábjain: „Nem lehet omlettet készíteni úgy, hogy nem törjük fel a tojásokat.” Később viták folytak arról, hogy Duranty ilyenkor tudatosan hazudott, vagy csak a sztálini propagandát visszhangozta. Egyre többen és hangosabban követelték, hogy vegyék vissza tőle a Pulitzer-díjat. Annak ellenére, hogy más nyugati lapok moszkvai tudósítói már annak idején rendre ellentmondtak Duranty beszámolóinak, a legtekintélyesebb amerikai napilap hazug híradásai kétségkívül befolyásolták a Roosevelt-adminisztráció külpolitikáját.
A fürdőnadrág mint politikai eszköz
Autokraták látszólag intim találkozásai gondosan megválogatott külföldi politikusokkal és médiaszemélyiségekkel: az imidzsápolásnak ez a jól bevált eszköze vörös fonálként húzódik végig Oroszország, Kuba, Kína és Vietnam történetén. E találkozások két groteszk történeténél a fürdőnadrág játszotta a főszerepet.
1963 nyarán írók egy csoportját, közöttük Simone de Beauvoirt és Jean-Paul Sartre-t különgéppel vitték Leningrádból Nyikita Hruscsov grúziai nyári rezidenciájára,
a Fekete-tenger partján fekvő Gagrába. Hans Magnus Enzensberger a Tumult című könyvében írja le ezt a találkozást és a szovjet pártfőnök ötvenperces, igencsak zavaros beszédét. Csodálkozva konstatálja, hogy teljességgel hiányzik a karizma abból az emberből, aki mégiscsak nagyhatalmú konkurensekkel szemben vitte keresztül az akaratát, és aki leszámolt a sztálini módszerekkel: „Előnyeit leginkább negatív módon lehet meghatározni. Mentes elődei nagyzási hóbortjától és üldözési mániájától. Alapelvei annyira egyszerűek, hogy viselkedését nem ezek határozzák meg, hanem fordítva: esettől függően értelmezi ezeket az alapelveket, és ez alapján cselekszik. Közhelyeinek határain belül bizonytalan, tehát jobb belátásra bírható. Legnagyobb politikai teljesítményéről sejtelme sincs. Ez a teljesítmény nem más, mint a hatalom demisztifikálása. Egy titkok nélküli férfi az állam élén: ez ritka a világon, Oroszországban pedig egyenesen példa nélkül való. […] Ha egy asztalnál ül vele az ember, lehet, hogy ásítozni fog, de egy pillanatig sem érzi fenyegetve magát.” Enzensbergert olyannyira nem feszélyezi Hruscsov jelenléte, hogy még úszik is vele egyet a Fekete-tengerben egy túlságosan bő, kölcsönkapott fürdőnadrágban. Azonnal és leplezetlen büszkeséggel újságolja kiadójának, Siegfried Unseldnek, hogy
a szovjet pártfőtitkár kölcsönadta neki a fürdőnadrágját.
Három évvel később Enzensberger beutazza a Szovjetuniót, a déli végektől Szibériáig.
Majd’ negyven évvel később a Bild egykori főszerkesztője, Kai Diekmann is beszámol a visszaemlékezéseiben arról, hogy találkozott Putyinnal – persze sem a szellemi színvonalában, sem stílusában nem összevethetően Enzensbergerrel. Putyin, aki akkor körülbelül egy éve volt az Oroszországi Föderáció elnöke, egy interjút követően meghívta Szocsiba, a dácsájába, és felszólította a német vendégeket, hogy fürödjenek egyet, majd
a szemük láttára meztelenre vetkőzött, és ráerőltette Diekmannra az egyik fürdőnadrágját, ami egyértelműen túl kicsi volt
a főszerkesztőre. A közös fürdőzést követő további interjúkban számolhatott be Diekmann arról, hogyan szerezte és szilárdította meg Putyin a hatalmát.
A Politikai zarándokokban Hollander leírja, ahogyan a gondosan megszervezett körutazások, a különvonatok, a legjobb hotelek, a találkozások a válogatott állítólagos kritikusokkal és olvasókkal, meg a megbízható és ügyes tolmácsok elszigetelték a meghívottakat a valós külvilágtól, és úgy befolyásolták őket, hogy ők még csak észre sem vették.
Szovjetbarát szakértők
A 20. századi orosz és kelet-európai diktatúrák retusálásában fontos funkciót töltöttek be az úgynevezett keletszakértők, mind a tudományos kutatás, mind a külügyminisztériumok, illetve a sajtó környezetében. Többen az akadémiai világból, ahogyan számos szakértő is, azt a benyomást igyekeznek kelteni, hogy
a „Kelettel” kapcsolatos ismereteik okán előjelezni, alkalmasint befolyásolni tudják az ottani politikusok döntéseit.
Az alábbiakban friss példákat fogok felhozni a politika, a gazdaság és a média világából, amelyek ezeknek a személyiségeknek az érvényesülési vágyáról árulkodnak, és arról, hogy bizonyos esetekben a politikai képmutatás létjogosultságát bizonygatják.
Tanulságos és hasznos felidézni a szovjet idők szakértőinek véleményformáló hatását és a befolyását a politikai döntések során. Ha fél évszázad távlatából tekintünk vissza a szovjet politikához fűzött kommentárokra, szórakoztató, egyben nyugtalanító élményben van részünk. Walter Laqueur (1921–2018) történész a szerzője az első átfogó elemzésnek „A szovjet történelem értelmezéseiről és félremagyarázásairól”. Amikor 88 évesen megjelentette az önéletrajzi könyvét, egyik recenzense úgy fogalmazott: ha követjük Laqueurt a 20. századon át, utunkat illúzióvesztések szegélyezik. Az a helyzet ugyanis, hogy Párizstól Londonon át New Yorkig nem csupán széplelkű írók és idealista entellektüelek, hanem
tudósok és diplomaták is szép számmal voltak hajlandók kiállni Sztálin Szovjetuniója mellett az 1930-as évek terrorjának idején,
és főleg a Hitler fölött aratott győzelmet követően.
Harold Laski brit politológus és közgazdász (1893–1950) például a harmincas évek közepén, a Szovjetunióban tett körutazását követően úgy találta, „egy per általános jellegét tekintve nincs nagy különbség Oroszország és Anglia között”, a moszkvai perek hírhedt főügyészéről, Andrej Visinszkijről pedig egyenesen úgy vélekedett, hogy „ideális igazságügy-minisztere lenne Nagy-Britanniának”.
A már említett Joseph E. Davies moszkvai amerikai nagykövet, aki egyébként multimilliomos és sikeres ügyvéd volt, a Moszkvai jelentésben nem vonta kétségbe a moszkvai kirakatperek vádlottjainak bűnösségét: „Majd kiderült, hogy néhány vezető személyiséget is megmérgezett az összeesküvés szelleme, és valóban együtt dolgoztak a német és japán titkosszolgálat szervezeteivel. […] Őszintén szólva, a hatalom birtokosainak nem is lehet felróni, hogy így reagáltak, ha tudták mindazt, ami a perben napvilágra került.” Azután felidézte, hogy három évvel később előadást tartott egy egyetemi klubban. „Éppen három nappal Hitler oroszországi betörése után történt. A hallgatóság köréből valaki megkérdezte: »Hogyan áll a Szovjetúnióban az ötödik brigád?« Habozás nélkül feleltem: »Nincs. Mind agyonlőtték.«” Az ötödik brigád fogalma a spanyol polgárháborúból származik, a lázadó Franco nacionalista híveit nevezték így, illetve általánosítva minden felforgató tevékenységgel gyanúsított csoportot, amely valamilyen ellenséges hatalommal kollaborál.
Davies nagykövet korántsem számított egyedülálló jelenségnek. Bernard Pares professzor, az orosz és szovjet ügyek vezető brit szakértője hasonlóan vélekedett a moszkvai kirakatperekről és tisztogatásokról. „Nincs okunk kételkedni a perek jogszerűségében, mindegy, honnan szerezték a bizonyítékokat. A bőséges és szó szerinti kihallgatási jegyzőkönyvek meggyőző erejűek.” Laqueur szárazon csak ennyit fűzött hozzá:
„Minél hosszabb a vádirat, annál nagyobb az igazságtartalma.
Ez volt tehát az orosz történelem, az orosz nép, az ország, a nyelv ötven éven át tartó tanulmányozásának eredménye…”
Ezt a fajta, politikai döntésekre is kiható szovjet- és oroszbarát hozzáállást a II. világháborúban létrejött katonai szövetség idején az USA-ban és Nagy-Britanniában filmek és regények is erősítették. Csak a hidegháború évtizedei alatt sikerült, ha nem is teljeskörűen, lerombolni a szovjet politikát övező mítoszt, elsősorban a Kelet-Európa-kutatások segítségével. Az egyik legelismertebb, ugyanakkor legvitatottabb brit történészt, Edward Hallett Carrt (1892–1982), a Szovjetunió 1917 és 1929 közötti történetét tizennégy kötetben feldolgozó munka szerzőjét, diplomatát, a Times vezércikkíróját lenyűgözte a hatalom, akárcsak a birtokosai, Hitler és Sztálin, és egyszerűen nem volt hajlandó morális alapon ítéletet alkotni róluk. Carr azt vallotta, hogy
a morálnak nincs általános érvényű mércéje, mivel a történéseket minden egyes országban külön, csak az ott érvényes összefüggések ismeretében lehet megítélni.
Számos történész és politikus élesen bírálta ezt a nézetet, és úgy tartották, ez a szakértelem és a morális közöny megengedhetetlen keveréke.
Tanulni a hibákból?
Walter Laqueur a Szovjetunió történetével kapcsolatos értelmezéseket és félremagyarázásokat vizsgálta, 1917-től egészen a nyolcvanas évekig. Túlságosan messzire vezetne további példákat felhozni Gorbacsov és Jelcin idejéből.
Egy könyvtárat meg lehetne tölteni a tettesek, az áldozatok és a kollaborálók történeteivel, amelyeket többnyire áthat az elfogult szeretet vagy gyűlölet érzése.
Arra a tökéletesített látszatplauzibilitásra és cinikus képmutatásra, amellyel Putyin rezsimje átvette a nagyorosz nacionalizmus eszközkészletet, később még visszatérek.
Azt hihetné az olvasó, hogy – tekintettel a Szovjetuniónak és ideológiai alapjainak összeomlására – fölösleges idézetgyűjteményt összeállítani a letűnt rendszerről regélő gyanútlan idealisták és a megszédített, érvényesülési vágytól hajtott szakértők megnyilatkozásaiból. Csakhogy, mint Friedrich Schlegel (1772–1829) német író és filozófus is megírta,
a történészek visszafelé tekintő próféták.
Ahogyan az orosz forradalmat követően, ugyanúgy az annus mirabilis, 1989/1990 is illúziókkal teli, túlzott elvárásokat és óhatatlanul beteljesületlenül maradó reményeket hozott. De mi értelme van felidézni régebbi kommentátorok és történészek téves értelmezéseit? Laqueur a francia történész, Lucien Febvre (1878–1956) megállapítását idézi fel, miszerint a történelem egyetlen tanulsága, hogy nincsenek történelmi tanulságok. Ennek ellenére állítom, hogy valamely történelmi helyzetre való visszapillantás óva inthet a hibák, politikai melléfogások ismétlődésétől.
A nyugati nyilvánosságban nem ritkák a naiv, ismeretek hiányáról árulkodó megnyilatkozások Oroszország és Kelet-Európa posztkommunista történetével kapcsolatban.
Ahogyan az 1930-as évek végén Londonban és Washingtonban pusztába kiáltott szó maradt minden figyelmeztetés a hitleri Németországgal kapcsolatban, ugyanúgy a legtöbb nyugati politikus nem volt képes időben észlelni, hogy az európai békét 2007 óta fenyegeti a revansista Putyin-rezsim. Ez a fenyegetés a Krím 2014-es elfoglalása óta világos, 2020 óta pedig közvetlen veszély formájában van jelen.
A gazdasági terület ebből a szempontból külön fejezet. 1921-ben Lenin meghirdette az új gazdaságpolitikát (NEP) a szabad piaccal és a profitorientált gondolkodással, hogy elkerülje a polgárháború alatti háborús kommunizmus következtében várható teljes összeomlást. A korábban kiközösített üzletemberek és a nyugati politikusok reakciója nem váratott sokáig magára. A következő mondatot (és ennek variációit) adták Lenin szájába:
„A kapitalisták még azt a kötelet is el fogják adni nekünk, amivel felakasztjuk őket.”
Nincs rá bizonyíték egyébként, hogy Lenin valaha is mondott volna ilyet.
Más a helyzet a nyugati befektetők valóságos érdekeivel. Kevésbé ismert tény, hogy jóval Willy Brandt előtt, aki feltalálta a Wandel durch Handel (változás a kereskedelem révén) elvét a nyugatnémet NDK-politikával kapcsolatban, a brit liberális miniszterelnök, David Lloyd George már 1922. február 12-én hasonló gondolatot fogalmazott meg egy parlamenti beszédében, még ha a kortársi zsargonban a mai fül számára kissé élesen fogalmaz is: „Nézetem szerint a kereskedelem minden borzalmas, erőszakos és primitív módszernél célravezetőbb eszköz arra, hogy véget vessünk a bolsevizmusnak.
Azt hiszem, Oroszországot a kereskedelem útján fogjuk tudni megmenteni.”
A kommunista rendszerek és velük együtt Oroszország gyarmati birodalmának 1989/1990-es összeomlását követően a legtöbb nyugati politikus és közgazdász szentül hitte, hogy a gazdasági globalizáció fogja egyengetni a demokrácia útját Budapesttől Moszkváig. Ezzel szemben Vlagyimir Putyin, a KGB alezredese és vele együtt a legtöbb magas rangú titkosszolgálati tisztviselő és tiszt kezdettől fogva úgy gondolta, hogy a Szovjetunió széthullása „a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája”. A két szélsőség – a globalizáció és a liberális demokrácia prófétái, illetve a megszállott revansista, nacionalista autokraták – közötti kommunikációban a képmutatás számos válfajával próbálták elbagatellizálni a nézetkülönbségeket.
Az 1917-ben kezdődött, illúzióvesztésekkel szegélyezett út 2022. február 24-én érkezett sorsdöntő állomáshoz, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát.
Fotó: Fortepan / Horváth József / Wikipédia
